SNI, TSMT, és egy fogós kérdés a NevTanban

 Ha még nem említettem volna, a nagyfiamat még a hatodik születésnapja előtt Speciális Nevelési Igényűnek nyilvánították. Egy karácsonyi készülődésen közelített meg óvatosan az egyik óvó néni, hogy ők nem tudják, én hogy látom ezt az egész helyzetet, de szerintük a csemetém nem érett, és szeptemberig nem is lesz érett az iskolára, mert egész egyszerűen nem bírnak vele, szabálytartása nulla, ... és egy hosszú felsorolás következett. Tudtam már akkor is, igazából az után a születés után, amit Ő bevállalt, szinte törvényszerű volt, nem is kapálóztam ellene, én is így akartam, hogy legyen még egy éve érni, és legfőképpen játszani.

Így tehát elbattyogtunk a területi NevTanba, ahol elvégezték az összes korához illő tesztet a kis kerekfejűn: Bender-teszt, diszlexia tesz, rajz teszt, finommotorika, nagymotorika benne volt minden, és a végén a rendszer kiköpte a választ, hogy a gyerek nem tökéletes. Nem volt sok hírértéke, ezt idáig is tudtam. Konduktorként, azért némi rálátásom volt a gyerek fejlettségi állapotára, és az előéletére, így én is tudtam, hogy idegrendszerileg nem ott áll ahol a nagy átlag a korcsoportjában. Izgágább, nehezen leköthető volt, sík terepen rendszeresen elhasalt, gurulós motornak és biciklinek csak azért ment a közelébe, hogy felfordítsa őket, és a csavarokat vizsgálhassa, és jobb esetben szétszedhesse, utált rajzolni és csakazértis ököllel fogta a ceruzát.

 Szóval erősen alulteljesített a korosztályos megmérettetéseken, így a vizsgáló pedagógus képbe hozott az aktuális fejlesztési lehetőségekkel, és közös megegyezéssel a TSMT mellett döntöttünk, logisztikailag és  anyagilag ez tűnt a legelérhetőbbnek. (Halkan jelzem, hogy SNI-s gyereket nevelni kész anyagi romlás, ha az árakat és a beutazandó kilométereket nézem, ugyanakkor még halkabban mondom, hogy gusztustalannak tartom, ahogy egy egész iparág alakult ki a gyerekek fejlesztésére, amik/akik megmagyarázzák és igazolják, hogy szinte minden gyereknek szüksége van az ő szolgáltatásaikra. Egy gyereknek alaphangon arra van szüksége, hogy meleg fészke legyen, szeressék, és figyeljenek rá. Attól nem lesz érettebb, okosabb, tehetségesebb, hogy egy vagyont költünk rá, mert rettegünk attól, hogy lemarad, de cserébe így lesz fejlesztő pedagógiából észtvesztően jó kereseti lehetőség.)

Volt diagnózisunk, tanulási veszélyeztetettnek nyilvánították a csemetémet, figyelemzavart, mindenféle részképességzavart állapítottak meg nála, és a hivatalos papírt kaptunk arról, hogy beiskolázáskor két gyereknek számít az osztályteremben. Gondoltam legjobb, ha tiszta forrásból táplálkozunk, így elmentünk a BHRG Alapítványhoz, ahol felmérték a gyerek állapotát, megint megállapították, hogy bizony van mit tenni, és elláttak minket, egy hat hétre szóló programmal. Mint már említettem konduktor vagyok. Hozzá vagyok szokva mozgásprogramok levezetéséhez. De ez, a saját gyerekemmel, nagyon nehéz volt. Szenvedtünk is, mint a kutya, pedig még gyesen voltam a Kicsivel, így idő volt elég, de majdnem minden nap motiválni az egyébként is nehezen irányítható lurkót, hogy egy órán keresztül azt tegye, amit egyébként sem akar, és még kényelmetlen és nehéz is neki, így folyamatos visszajelzésre és javításra volt szüksége, mindezt egy másfélévessel a nyakamban... embertpróbáló volt. Mindegy, megcsináltuk. Már nem is emlékszem hát hathetes etapot csináltunk végig, amikor elérkezett a felülvizsgálat ideje a Nevelési Tanácsadóban körülbelül egy év múlva az első alkalomhoz képest. Ekkor már a plusz óvodai évben jártunk, a beiskolázás elkerülhetetlen volt, nem is akartam már elkerülni. Újabb tesztek. Az eredmények? Nos, természetesen sokkal jobbak lettek, erről azonnal biztosított a fejlesztő pedagógus, de még mindig nem az igaziak, további terápia javasolt.

Így tehát további terápiát folytattunk, és be kell valljam, már nagyon fáradtak voltunk mind a ketten, testileg, lelkileg. Az iskolakezdés előtt - amikor egy friss TSMT-s felmérés azt mutatta, hogy már nem sok van hátra, de még mindig van - abbahagytuk az egészet. Kövezzenek meg, elegem volt. Elegünk volt. Úgy gondoltam, hogy ha valamit fejlődni lehet még, majd megoldja a kölyök magának: sportol, játszik, iskolába jár, él.  Ebben a korban (4-7 év) egyébként is olyan gyors tud lenni a gyerek természetes érése, fejlődése, hogy simán lehetséges, hogy magától produkálja a pozitív változásokat.

Elkezdődött az iskola, a kezdeti problémákon túl (http://azelegjoanya.blogspot.hu/2013/04/kis-nagyember-esete-maga-tartassal-es.html), tanulmányilag semmi, de semmi fennakadás nem volt. Sőt, élvezte az iskolát, virágzott benne. (Ott is járt "figyelemórákra".) Eljött a tavasz, és vele a NevTanos ellenőrzés időpontja. Ugyanaz a kedves mosolygós Barbara néni foglalkozott velünk, mint azelőtt mindig, meg volt elégedve Ákos tanulmányi előmenetelével, de jelezte felém, hogy még mindig diszlexiaveszélyeztetettség jeleit mutatja, és aggodalmát fejezte ki, hogy - bár csemetém akkor már elmúlt nyolc éves - nem alakult ki az oldalpreferenciája, ezért további fejlesztést javasolt. Először is ezen megdöbbentem. (Zseniális gyerekem közben persze "kagylózott", és rögtön készen állt a válasszal: "Én azért vagyok kétkezes, mert a Papa angol és balkezes, Te meg magyar vagy és jobbkezes." Ehhez mit lehet hozzátenni? Akinek két világot kell ötvöznie magában, az néha nehéz munkára vállalkozik.) Persze nem rejtettem véka alá a véleményem, és nagy kerek szemekkel tudakoltam, hogy mi a probléma azzal, hogy a gyerek kezessége nem alakult ki?

 A válaszra, bevallom, nem emlékszem. Arra azonban igen, hogy amikor a további terápia lehetősége merült fel, a nem látható fejemet azonnal elkezdtem rázni, csak úgy belül, hogy ne lehessen rögtön látni. Közben azt is láttam a szemem sarkából, hogy Ákosom is felkapta a fejét a fejleményekre, és izgatottan várta a válaszomat. Ekkor megsajnáltam a gyereket. Már megint egy listát kapott a nyakába azokból a dolgokból, amiket nem tud (fejlesztő pedagógusi szemmel nézve) kielégítően végrehajtani... és akkor úgy döntöttem a gyerek oldalára állok a fejlesztéssel szemben. Ránéztem a fiamra és hangosan kimondtam a pedagógushoz fordulva: "Ne haragudjon, én ezt már nem csinálom. Ez a gyerek nekem pont úgy jó, ahogy van." Csend. Dramaturgiailag illene ide, ha azt mondanám, hogy a kispasi szélesen mosolygott. De nem tette. Rám nézett, komolyan, mélyrehatolóan, nem tudom szavakba önteni mit kommunikált pontosan, de teljesen elgyengültem tőle. Az igazat megvallva, majdnem elbőgtem magam.

Erre nem volt senki felkészülve. Barbara néni nézett rám, és nem tudta mit mondjon. Végül is úgy váltunk el, hogy nem volt válasz erre a kijelentésre. A papírt megkaptuk a jövőbeli fejlesztés ajánlásáról, de senki nem fejlesztett semmit, legalábbis nem úgy ahogy azt elvárták volna. Rábíztuk ezt a nemes feladatot az Életre, a Sorsra és a Gondviselésre, én továbbra is úgy gondoltam, hogy mi megcselekedtük, mit megkövetelt a haza.

Telt, múlt az idő, átszervezték a Nevelési Tanácsadókat, a mienket kilakoltatták, elköltöztették, és hosszú ideig senki nem tudott semmit, hogy mi lesz, hol lesz, hogyan lesz. Amikor elkezdődött az új iskolai év, számunkra már a harmadik, a suli jelezte, hogy már több mint egy év eltelt a legutolsó felülvizsgálat óta, mennünk kellene megint NevTanulni. Idén először nagy pecsétes papírokat kaptunk, jellemzéssel, hivatalos vizsgálati kérelemmel, miegymással. Mondhatom, öröm volt nézni. (Ez itt a szarkazmus helye.) Persze a nagy fejetlenség miatt, szeptember elejétől mostanáig tartott az időpont meghatározása, de megtörtént, és múlt héten elkocogtunk megint rendes évi vizsgálatunkra. Mondhattam volna hogy békésen kocogtunk, nem nem felelne meg a valóságnak, mert Ákos személyes sértésnek vette, hogy nem mehet vissza a megszokott Barbara nénijéhez, mert valami rendelet megakadályozza, hogy ugyanaz a személy vizsgálja a gyereket. (Én sem értettem, megkérdeztem, pártatlanságra hivatkoztak. Ettől függetlenül még mindig nem értem, lehet hogy én is SNI-s vagyok...)

Megint kedves, idősebb hölgy fogadott, halkan beszélt, mosolygott, a gyerekem averziói elpárologtak. Mivel akkor láttuk egymás először, Irén néni kikérdezett a múltról és jelenről, konstatáltuk, hogy egyetértünk nevelési kérdésekben, a terápia fontosságában megoldatlan pszichés gubancok esetén, és akkor rátértünk az iskolára. "...és hogy van Ákos az iskolával?" - kérdezte Irén néni, én pedig az általam ismert igazsághoz híven válaszoltam. "Hát a magatartásával vannak néha gondok, de tanulmányilag kitűnő tanuló..." Felnézett a jegyzeteiből a szemüvege felett, teltek a másodpercek, végül megkérdezte: "Akkor miért vagytok itt?" Elnevettem magam, "Fogalmam sincs, nem a saját jószántamból jöttünk." "De hát miért küldött az iskola?" "Ákos magatartása miatt..."

Sóhajtott, és olyan csendben, hogy Ákos nem is hallhatta, csak annyit mondott: "Ezzel én nem tudok mit csinálni." Ettől függetlenül rajzoltatott vele embert, házat, és csináltak egy Bendert is. Utána közösen összehasonlítottuk az előző felülvizsgálatok eredményeivel. Én nem emlékeztem az előzőekre, de megdöbbentő volt szembesülni velük. A régi rajzok hihetetlenül igénytelenek, sőt tovább megyek, bénák voltak. De a frissek kidolgozottak és alaposak voltak, néztünk mindannyian, Ákos természetesen nagyon büszkén. Összevillant a szemünk megint, - "Most én itt mit vizsgáljak? - kérdezte. Grimaszoltam és felvontam a vállaimat, én se tudtam a választ.

Ellenben rossz érzés született bennem. Ha más is ilyen rendben levőnek látja a fiamat, ha én is rendben levőnek látom a fiamat, megszűntek azok a bizonyos kitapintható-mérhető hiányosságok, akkor az iskolában miért problémaként jelenik meg? Tudom, hogy impulzív, tudom hogy folyamatosan tolja magát előre, tudom hogy vehemensen érvényesülni akar... de hol itt a baj? Ez Ő. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon nehéz huszonvalahány egyéniséget összehangolni, iszonyatosan nagy meló, viszont a emberkét problémásnak tartani a kirívó egyénisége miatt... az szerintem óriási tévedés. El fogok menni a tanítókhoz, és ezúttal nem arról fogunk beszélni, hogy a kisfiam mit csinál rosszul. El fogom őt magyarázni nekik, hogy annak lássák, és annak fogadják el, ami. Remélem sikerül.

Ami a terápiákat illeti, senki ne gondolja, hogy ellenük vagyok. Kicsit furcsán venné ki magát egy konduktor/családállító szájából... De minden terápiának megvan a helye és ideje, és ugyanúgy döntés és felismerés kérdése hogy elkezdem a terápiát, ugyanígy felismerés kell ahhoz is, amikor abba kell hagyni. A mi esetünkben elértünk egy határt, ahol már a kettőnk közötti bizalom sérült volna, ha folytatjuk. Helyett kellett adni az elfogadásnak. Végső soron ez minden terápia alfája és omegája. Ma is ugyanígy tennék.

Alkímia

Régóta mondogatom, hogy Ákosgyerek az én múzsám. Születésével, és azóta is, művészi módon passzíroz bele olyan helyzetekbe, amiből csak nehézségek árán tudok kikecmeregni. Ugyanakkor életem katalizátora is ez a hihetetlen lurkó, mert a tudatosságnak és a tudattalannak olyan bugyrait jártam be miatta, vele és érte, amelyek létezéséről addig halvány sejtelmem se volt.Jelen bejegyzés apropója nem az első a témában, jelesül a gyermekem magatartásáról van szó megint, és bár már unalmasnak látszik a téma, mindenkit biztosíthatok nem volt, és nem lesz az. Sőt. Számomra most ért be egy többéves (gyerkőc születésekor kezdődő) folyamat, ami a gyerekkel kezdődött és most talán velem fejeződik be (egy időre).

Óvodáskora óta tudom, hogy kihívás neki mindenféle szabálytisztelet, ahol az egyénisége korlátok közé van szorítva, bajos volt rávenni, hogy hallgasson a kérő szóra, legyen az szépen vagy csúnyán mondva, általában véve igen nehezen lehetett rávenni bármire, ami nem az ő fejében született meg. Lehet, hogy ez azért történt meg, mert külső információ már nem fért a fejébe, mert az általában tele volt jobbnál-jobb ötletekkel, kivitelezendő projektekkel, de ugye ez elég kellemetlen, ha mondjuk éppen a vonatállomásra rohan az ember lánya, és ki se tudja csavarni csemetéje kezéből a három méter celluxból kreált (egyébként igazán szemrevaló) miniatűr kerekesszéket, mert a földből alig kilátszó körömszakadtáig ragaszkodik hozzá, hogy az még nincsen készen, és most kell befejezni. Anyaként iszonytató volt megélni az efféle helyzeteknek az akkori megoldását, ami általában arról szólt, hogy üvöltözésbe és veszekedésbe torkollt az egész, gyerek - végül is - le lett tromfolva helyzetemből fakadó szülői tekintélyemmel, és többévtizedes pedagógusi múltammal. De szörnyen éreztem magamat. Közben is, utána is. Kerestem a kiutat, és nem találtam, jobbára zsákutcákba tévedtem. Gondolom nem én vagyok az első, se az egyetlen aki így érezte magát a gyerekével, a gyereke miatt.

Belefáradtam a kiabálásba, a szégyenérzetbe, a sehovanemjutásba, és éreztem minden idegszálamban, hogy ezt így nem tudom, nem akarom tovább csinálni. Jártam terápiára, sőt a fejemben kibontakozott egy új megközelítés is, hogy hogyan lehetne anyákat gyerekükkel összehangolni, feltárni az okokat, és kisimogatni az elromlottat. Erről később részletesen is fogok írni, talán másnak is megéri elolvasni.

A lényeg, hogy rengeteg önmagamban vájkálás, gyerekelemzés után lassan valami elkezdett megváltozni. Mi kezdtünk el megváltozni, a gyerek és én. Már elkezdtem megtanulni kezelni magamat, a saját reackióimat, és érteni a gyerek által közvetített információt is. Szembe kellett nézni a valósággal, hogy a gyerek viselkedése nagy részben tőlem függ, és nem csak azt értem ezalatt, hogy én hogyan vagyok önmagammal, hanem azt is, hogy mennyire értem a saját gyerekemet és a mozgatórugóit. Ez a megértés az, ami képessé tesz arra, hogy képes legyek a csemeté(i)men azt a "gombot" megnyomni, amivel célt érek, de nem nyomorítok. Sem ő(ke)t, sem magamat.

Az első ilyen élményem katartikus volt, olyan, mintha egy ménkű nagy hátizsákot leemeltek volna a vállamról. Azonban később, és azóta sokszor kisiklások mégiscsak megtörténtek, leginkább annak köszönhetően, hogy emberke nőtt, változott, és személyiségének különféle kirakóskockái aktiválódtak. Régebbi blogbejegyzéseimben ezeknek a megoldásairól már írtam, de csak most - megint egy magatartásigazítás ürügyén -  talán rájöttem, hogy hogyan lehetne rövidebb úton, és tartósabban elérni a megoldást. Természetesen ez is kétszálú történet, az egyik az enyém, a másik a fiókáé.

Év eleje óta lappangó feszültség a tanító nénik és a lurkóm között, hogy megint nagy a szája, nem alkalmazkodik az osztályhoz, nem figyel, önmagát helyezi a közösség elé, és így hiába vág az esze, mint a borotva, mégiscsak kellemetlenség vele lenni egy osztályteremben, legalábbis a tanítóknak folyamatos kihívás a kispasi kordában tartása. Ezt a helyzetet durranásig feszítette egy folyósói incidens, amiről teljesen pontosan ma sem tudjuk, hogy mi történt, mert ahány gyereket kérdeztem, kérdeztünk annyi variációt kaptunk a történtekről. Ami biztos, hogy a gyerekem oda nem figyelve a másik kérésére párszor ráugrott annak üres (lábat nem tartalmazó) cipőjébe, és ezek után a feje összetalálkozott a radiátorral. Púp az én gyerekem fején, figyelmeztető a másik ellenőrzőjében. Nekem itt lett tele a pohár. Szégyelltem magamat, hogy megint ilyen helyzetbe hozott a gyerek, ahol megkérdőjeleződik, hogy jól teszem-e a dolgomat, mint anya.

Ez az érzés, mármint a szégyen, azért volt gyönyörű, mert az ezt megelőző héten kutyafuttában olvastam egy önnevelő buddhista szokásról, hogy ha valami feldühíti őket, vagy negatív érzelmeket okoz bennük, akkor felírják egy könyvbe, és teszik ezt két héten keresztül. A két hét leteltével pedig látszik világosan, hogy mik azok a helyzetek ahol az ember ugrik valamire, és kihozható a nyugalmából. Azt írták, ez megoldja a problémát. Nyilvánvalóan ez megpendített bennem valamit, mert kényelmetlen volt olvasni, nem is jegyeztem meg teljes részletességgel miről volt szó. Ám a magocska el lett vetve, még ha véletlenül is, és amikor a margitszigeti bringózás közben ráüvöltöttem a gyerekre, aki éppen nagy csattanással nekikormányozta a négykerekű járművünket a padkának, rájöttem, hogy ez az az érzés, ami engem az esetek legnagyobb részében kihoz a sodromból. A szégyen. Ez az én gombom, amitől elvesztem a józan ítélőképességemet, és a helyzet méretétől függetlenül, és így igazságtalanul kijövök a sodromból. Bringózás közben ez azt jelentette, hogy "jesszusom, most hány embert tartunk fel, mert te nem tudsz tisztességesen kormányozni, mit fognak gondolni rólam, mindenki minket néz, jaj de kellemetlen". Persze mentünk utána ötven métert, és nagy koppanással leesett a fejemben a tantusz, hogy mi történt.  Én éreztem magam kellemetlenül - közvetve a gyerek miatt - , és a gyereket szidtam meg. Gratulálok magamnak! Így kell ezt csinálni! (Később rájöttem, hogy a másik ilyen algomb, amikor nem nálam van az irányítás, bizonytalanságérzést kelt bennem, tehát ideges leszek. Hiába a pedagógus-gyerek mindig hátrányban van.)

Mindezekkel a lelki tarisznyámban ért a sokk, hogy az én gyönyörűm megint nem bír magával, és ő is figyelmeztetőt kap, ha kiderül, hogy visszaütött. Szégyenérzés azonnal felütötte a fejét, de most, mivel már szembenéztem vele, nem kiabálásba vezetett át, csak idegességbe. (Nem megy minden azonnal, na!) Péntek lévén az összes cuccát beraktuk az autóba, és a nyitott csomagtartónál leültem, és nyugodtan kikérdeztem, hogy mi történt. Igen, nem figyelt, amikor kérte a másik fiú, de ő nem ütött a cipővel. Jó. Hazamentünk, és amíg a két gyerek a kertben játszott, felhívtam a másik kisfiú anyukáját, és még kettőt, akivel barátságban vagyok, hogy ők is kérdezzék ki a saját csemetéjüket az ügyről. Mindent összevetve, szerintem az én fiam nem vetemedett többre, mint a cipő meglengetése a másik fiú felé, miután az odalökte a fejét a radiátorhoz, de ez nem mentség, ketten voltak benne a helyzetben, méghozzá nyakig.

A beszélgetések közepette rájöttem arra is, hogy egy létfontosságú elemet kihagytam a történetből. Miért teszi, amit tesz? Most először, másokat hallgatván a saját gyerekemről, kellett rádöbbennem, hogy első akar lenni. Ő akar lenni az első. Ez az ő gombja, és alapvetően teljesen pozitív gomb, de meg kell tanítani, hogyan éljen vele, hogy valóban pozitív maradjon. Végigzongoráztam a fejemben, hogy idáig milyen ötleteket használtam, és rájöttem, hogy nem ismételhetem meg egyiket sem, mert egyrészt gépies lenne, másrészt a gyerek másmilyen már (otthon például - most először - én nem is érzékeltem a bajt), nagyobb, érettebb, talán már ő is képes olyan szabályozásra magától, amit idáig kívülről kellett megadni.

Az kiindulópont önmagában jó volt, de egy kardinális hibát azért sikerült elkövetnem. Odáig rendben volt, hogy közösen megbeszéltük, hogy mik az elvárások az iskola felől, és tőlünk a szüleitől (tisztelet, udvariasság, kedvesség, türelem), az is rendben volt, hogy szituációs képeket készített ezekről, amiket feltettünk a falra. (Ezeken át visz az út az elsőségig.) Még az is jó, hogy minden délután saját magát értékeli a képeken szereplő kritériumok alapján. A sulykot én vetettem el, amikor azt találtam mondani - annak érdekében, hogy tényleg tétje és súlya legyen a szavaimnak -, hogy ha nem tudja a magatartását feltornázni a hármasaláról négyesre, és ezt megtartani év végéig, akkor nem jöhet velünk Angliába nyáron, amikor a nagyszüleit látogatjuk meg. Ez ocsmány volt részemről. Itt az alapjait sértettem meg. Még akkor is, ha meg tudom mondani, hogy félelemből tettem, hogy nem sikerül a gyerekigazítás. Amikor őszi szünet után először iskolába ment, elszégyelltem magam. (Szégyen!) Megsajnáltam csórikámat, mert rájöttem, hogy ezzel az akciómmal semmi bizalmat, és nem sok szeretetet mutattam iránta. Még az autóban kijelentette, hogy neki nem jó így lenni, és ő szeretne megváltozni. Ezek után megérdemel annyit, hogy hiszek neki, és teret engedek a szabályozásnak büntetés helyett. A büntetésben mindig van egyfajta kegyetlenség. Ha az a kérdés, hogy hol a határ szabályozás és büntetés között, akkor a válaszom az, hogy a szeretet és a jóakarat. Tudok ugyanazzal (tévémegvonás, bizonyos tevékenységek elvégzése stb.) szabályozni, ha nyugodtan, és a gyerek érdekében teszem, és tudok büntetni, ha dühvel, agresszíven, saját autoritásomat megtámogatva használom azt. Mit volt mit tenni, lehajtottam a fejem, elnézést kértem a gyerektől, és közben megtanultam egy fontos leckét.

Azon is kénytelen voltam elgondolkodni, hogy mindez a munka, amin a gyerek végigmegy, mint minden fejlődés, amíg és amikor történik, a gyereknek meglehetősen kellemetlen és kényelmetlen lehet. Miért gondolom ezt? Mert nekem is az. Erőfeszítés és nyugalom, jó és rossz, hiba és siker, mind olyan feszültségpárok amelyekből a személyes alkímia megszületik. Tudattalanul és később tudatosan a gyerek társunk ebben a folyamatban, akár rólunk, akár róla van szó. Egymásért dolgozunk, egymásért fejlődünk.

A Halál és a Gyerek

Előre szólok, hogy ha valaki meggyőződéses ateista, akkor most keressen magának valami jobb olvasnivalót, mert a most következő sorok olvastán biztosan kitér - nemlétező - hitéből.

 Az a kevés ember, aki engem igazán jól ismer, tudja, hogy a halál témája mindig közel állt hozzám, folyamatosan változó formában. Ötéves voltam, amikor meghalt a nagypapám, édesanyám apja, akivel - ma is - nagy lelki közösség köt össze. Nem tudom megmondani miért, nem tudom megmondani hogyan. A korom miatt nem engedtek el a temetésére, de én emlékszem, hogy teljesen ki voltam borulva ettől. Én el akartam menni. Hozzám is tartozott. Hozzám is tartozik. Nem voltam hisztis kislány, nem csináltam jelenetet, de össze voltam törve, és nem értettem semmit. Mi az hogy a nagypapa nincs többé? Magam sem tudom miért, de emlékszem, hogy gyakran kutattam az eget hátha valami válaszra találok. Gyerekként életem nagyobb eseményeinél még évekkel később is fel-felnéztem az égre, hátha...  Úgy hangzom mint egy harmadvonalbeli new age író, tudom, de akkor is így történt.

Amikor Anyukám már nagyon beteg volt, mind a ketten tudtuk, hogy közeleg az ő útja vége, megkért, hogy legyek vele, amikor mennie kell. Nagy a lélek hatalma, és nagy az ereje, mert pontosan így történt, ő megvárt és én ott voltam. Nagyon sok, talán túl sok időt töltöttem a kórházban, láttam embereket meghalni. Láttam a halál nagyságát, a méltóságát, és a békéjét. Igen, a békéjét.

Amikor gyerekem született, magától értetődő természetességgel beszéltem a hiányzó nagymamájáról is, megnéztük a fényképalbumban, kinn volt és van egy képe a falon, létezésének ténye nyilvánvaló volt számára is. Volt egy mondat, amit használtunk: "A nagymama, aki a mennyből szeret minket." Lehet, hogy ez is a gyerekkori élményemnek volt a gyenge visszhangja, de talán csak így tudtam gyereknyelvre lefordítani a transzcendens üzenetet, hogy egy másik síkon - számunkra láthatatlanul - a nagymama továbbra is létezik. Ahogy a csemete nőtt, együtt nőttek vele a kérdései is. Felmerült a fejében a kérdés, hogy miért nincs is itt a nagymama? Miért volt beteg? Mi a halál? Én pedig hitem és tapasztalataim alapján megválaszoltam az összes felmerülő kérdést, egy sem volt, amit kikerültem volna.

Amikor erről a család idősebb tagjai tudomást szereztek, elkerekedett a szemük és - írjuk a javukra, halkan - megjegyezték, hogy nem szabadna ilyenekről beszélni a gyereknek. Visszakérdeztem, hogy miért is ne lenne szabad beszélni az elmúlásról? "Még túl kicsi!" - volt a válasz. Kicsi. Hmmm. Ha jól emlékszem annyit kérdeztem vissza, hogy "Miért lenne kicsi?" Átélte már a születését is, ami ugyanannak a botnak a másik vége, és ha a saját gyerekeimet nézem csak, akkor is látom, hogy az is nyomot hagyott rajtuk. Arról nem is beszélve, hogy nem szabad elfelejteni, vagy lekicsinyelni a gyerekek láthatatlan antennáit, amiket pont azért fejlesztettek ki, hogy megérezzék a kimondatlant.

Nem szeretem, ha gyerekek előtt káromkodnak, ki nem állhatom az agresszív játékokat, tévéműsorokat, akár apróságoknak szól, akár felnőtteknek. Ezeket nem szívesen tálalnám a gyerekeknek. De a halálról nem beszélni egy gyereknek, ha az élet úgy hozza, csupán - változatos formában előforduló - felnőttkori félelmi reakció. Persze, ha én félek tőle, a gyerek is félni fog tőle. Ha nem vagyok hajlandó beszélni róla, elbagatellizálom, vagy leszidom érte hogy "Ne beszéljen bolondságokat!", a gyerek szorongásos és félelmi állapotokat élhet meg. A kíváncsisága megszületett, azonban ha nem kap válaszokat, a fantáziájával fogja kitölteni az űrt, vagyis pont a legnehezebb terepen hagyom magára a tapasztalatlan kisembert. Természetesen nem azt mondom, hogy hívatlanul traktáljuk a gyerekeket a halál témájával, de ha felmerül, így vagy úgy, felkészültnek kell lennünk rá, hogy válaszokat adjunk, méghozzá a témához méltó és a gyerek számára legtermészetesebb és legmegnyugtatóbb módon. Ha most az a kérdés, hogyan lehet a halálról megnyugtató módon beszélni, csak annyit tudok mondani, hogy magunkban kell megoldani, először nekünk kell megismerni, és elfogadni a létezését. Szép paradoxon. A halál létezése.

Régebben sokkal közelebb volt az emberekhez a születés, a halál, a közösség együtt élte meg az ilyesmit. Ezek a dolgok mostanra eltávolodtak tőlünk, és olyan, mintha nem is az életünk szerves része lenne. Tudnunk kell elfogadni, és közelebb engedni magunkhoz az elmúlást, még ha ez a fejét-a-homokba-dugó társadalom úgy is viselkedik, mintha sosem kéne meghalnia. A halál viszont az emberi élet természetes része. Egy olyan társadalomban, ahol minden életszakaszban járó emberek állandóan jelen vannak, - márpedig ha nem hazudjuk el, minden társadalom ilyen - az életet egy nagyobb perspektívában képes látni mindenki. Itt nyilvánvaló, hogy nincs „legjobb” életszakasz: mindnek megvan a saját feladata és saját örömei, sőt a generációk egymást táplálják, és kölcsönösen szükségük van egymásra. A gyerek, és mi is veszítünk egy hatalmas szeletet az életből, ha nem tartjuk szem előtt a halált.

A megoldás, a megfogalmazás hogy hogyan kezeljük a halált magunkban, vagy a gyerekeink előtt teljességgel egyéni. A lényeg, hogy merjük belefoglalni az életünkbe és a gyerekébe is. Tudom, hogy kelthet olyan érzést a halálról beszélni a gyereknek, mintha veszélynek tennénk ki őket. De látni kell azt is, hogy ennek a veszélynek létezésünk első pillanatától kezdve ki vagyunk téve mindannyian.

Így Halottak Napjának közelségével megint készülök, megvettem a gyertyákat. Minden évben elsoroljuk, hogy ki kiért szeretne gyertyát gyújtani, és nem csupán rokonokért, barátokért lobban a láng. Volt kiscicánk is, akit láttunk elpusztulni, őt szinte minden évben megemlítik a fiúk, mert mélyen érintette őket, igazából az az utcai apróság volt az első igazi találkozásuk a nemlétezéssel, ha földi terminológiában gondolkozom. A szomorúság ilyenkor természetesen elkerülhetetlen, de nem is akarom elkerülni, nem akarom megmenteni a gyerekeket ettől se, mert egészségesen és egészséges érzelmekkel tudnak közelíteni a halál témaköréhez. Minden évben sírnak egy kicsit, de - ahogy én is gondolom - nem látják végállomásnak, csupán átmenetnek valamivé, valahová, amire nincs teljes rálátásunk. A fájdalmukat nem vehetem el, de mellettük lehetek, amikor történik, ennél többre felnőttkorukban sem leszek képes.

Nagyobbik fiam tavaly az itthoni gyertyagyújtás után bebújt az ölembe, átkarolta a nyakamat, és hosszú hallgatást követően annyit mondott: "Azt hiszem először meg kell halni ahhoz, hogy megszülethessünk." Ha egy gyerek képes ilyen mély, filozofikus igazságra, úgy érzem nekem semmi jogom ahhoz, hogy ettől megfosszam. Ez az én véleményem, és tiszteletben tartom, ha más másként gondolja. Igazából ez az egész gondolatmenet egy halk zümmögés volt.

Mindennapi hiánycikkeink

Nagyon nehezen írok, általában úgy kell magam odapofozni a gép elé, pedig nem az a bajom, hogy nem tudom mit mondjak, de őszintén szólva rettegek minden egyes alkalomnál, hogy át tudom-e vinni azt, amit szeretnék. Aztán nekidurálom magam és minden kiszakad belőlem, javítás nélkül. A mostani téma már nagyon régóta feszeget, több forrásból, és több élményből táplálkozik, és érzem, hogy fontos, de ennyire még soha nem féltem leírni a gondolataimat, lehet, hogy túl nagy a falat.

A Facebookon kezdődött, annak is a "Neveljük Együtt" oldalán megjelenő cikkek alapján nagyon jó "beszélgetés" kezdőtt a tiszteletről, tekintélyről, és bennem elkezdtek mocorogni az olvasottak, összekeveredtek a saját elképzeléseimmel, és egy hatalmas kavalkádban ültek a fejemben már egy jó hónapja, amikor elbeszélgettem a kisfiam egyik tanító nénijével a  játszótéren, és szakmabeliek révén hamar egyetértettünk abban, hogy ez a mostani generáció teljesen más mint a tíz évvel ezelőtti, mint a húsz évvel ezelőtti. A gyerekek tiszteletlenebbek lettek, szabálytartásuk lecsökkent, nem figyelnek oda, arra, amit kérünk tőlük, és van bennük egy általános romboló tendencia. Jól elszörnyülködtünk, de két nappal később az iskolába érkezett egy nemzetközi küldöttség a Montessori konferencia kapcsán. Nem vagyok az iskola alkalmazottja, így a szerencsének köszönhetem, hogy részt vehettem ezen, és tolmácsolhattam a magyar, svéd, norvég, holland, és szlovák tanárok és iskolaigazgatók között. Itt megint előkerült a téma, a gyerekek tiszteletlenségéről, és az egyik holland vendég csak annyit mondott: "A gyerekek most is gyerekek. Ha ilyenek lettek, akkor mi tettük őket azzá." Csend lett. Aztán hozzátette: "Az az igazság, hogy nekem a fiatal tanítókkal is hasonló a problémám, nem érzem a tiszteletet bennük sem."

Puff neki. Ez fájt. Éreztem, hogy igaza van. Magyarán annyit jelentett, hogy ne a gyerekeket okold, te vagy az ok. De ha én vagyok az ok, akkor én vagyok a megoldás is, de hát (mondja a hangocska belülről) én tisztelettudó vagyok! Tényleg? Tényleg???

Nem, nem vagyok. De nem úgy vagyok tiszteletlen, ahogy az emberek gondolják. Szoktam hangosan köszönni, megtartom másnak az ajtót, meghallgatom a gyerekeket, nem vagyok késős, általában betartom a kölcsönös együttélési szabályokat. Az úgymond "kis" dolgokon csúszom el. Reggelente az autóban simán kiabálom, két gyerekkel a hátsó ülésen, hogy "Menjél már, te marha!", ha a szerencsétlen nem olyan impulzív vezető, mint amilyen én vagyok. Nyáron kétely nélkül áthajítom a szomszéd lakatlan terület susnyásába a dinnyehéjat, mert a kuka csakhamar tele lesz vele, ott meg nem is látszik. Márpedig ezek az apróságok azok, amit a gyerek levesz, utánoz és használ. Hányszor láttunk már ilyet? Szerintem minden nap. Feleslegesen ítéleteket alkotunk, és betolakszunk más ember terébe. Müller Péter óta tudom ennek a szónak a szépségét, hogy "udvariasság", vagyis: kérés vagy kérdés nélkül nem mehetek be az ő udvarába, ami az övé. Ez is gyönyörűen összetett, mert nem csak lökdösődéssel lehet megsérteni a másik udvarát, de szavakkal is, és azzal is, ha lenézem, az udvarát a sajátom alá helyezem, úgy próbálom összenyomorítani. (Lehet, hogy nagyanyáink korabeli illemtanórák többet hoztak, mint sem gondolnánk?)

Apai ágról német a családom, onnan hoztam a szép mondást: "Tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged." Elég germánnak tűnik, de csodálatos módon működik. Ahhoz hogy meg tudjam tartani a rendet, betartani az udvariasság és a tisztelet szabályait, fegyelemre van szükségem. Önfegyelemre. Pont arra, amit a gyereknek is tanítani próbálok, és nekem sem megy kifogástalanul. Innentől fogva nem csodálkozom.

A következő innen el nem szakítható szó: a tekintély. Hadd kezdjem megint egy kis szóvesézéssel. "Jó tekinteni rá, és vissza-vissza kell tekintenem rá." Fontos a véleménye. Ez idáig rendben van, de kit fogok magamnak kiszemelni, mint tekintélyt? Azt a valakit, aki olyan értékeket hordoz, amit én is szeretnék magaménak tudni. Viszont manapság ki a tekintély általánosságban véve? Egyáltalán mi az érték? Milyen értéket kell hordoznia annak az embernek, akire szeretnek felnézni az emberek? Itt és most határozott vonalat kell húznunk a körülményekből fakadó - ha úgy tetszik földi eredetű - tekintély, és a személyiség mélyéből fakadó természetes - szellemi -  tekintély között. Mondjuk Rothschild és Gandhi... , ki melyiket választaná, melyiket merné bevállalni? A sértő tekintélyre nem lehet felnézni, és nem is lehet elfogadni az általa közvetített értékeket, így a tudást sem. Ez a fajta tekintély megrettent és eltávolít, és csupán azt éri el, hogy amit át akarok adni, az ellen hihetetlen ellenállást szítok, és a gyerek az első adandó alkalommal kidobja a rendszeréből a közvetítetteket. Pedagógusként is baj, mert az egész nevelési-oktatási folyamat elvész, vagy legalábbis lecsökken a hatásfoka, de ha szülőként vagyunk benne egy ilyenben, az még súlyosabb problémákat okoz, mert tőlem meg fogja tanulni a gyerek, hogy a nagyságot, a tiszteletet erőszakosan kell megszerezni. Nem fog tudni építő módon felnőtté válni. Ugye mindenki el tudja képzelni ennek a következményeit?

Amikor a Hellinger-képzésen vettem részt, az első órák egyike a szintekről szólt, hogy nem tudok úgy hatni egy bizonyos szinten álló emberre, ha nem azon a szinten állok, mint ő. Én jó konduktori múltammal, és enyhe altruista hajlamommal, ezt a lehajlással azonosítottam, és mekkorát tévedtem, ugyanis ezt hívják klasszikus lekezelésnek, egófitogtató fogás, arra való, hogy önnön fontosságunkat kiemeljük. Nem lehajolni kell, hanem odalépni egy emberhez, akár felnőtt, akár gyerek. Ember, és ezen mivoltát nem a magassága sem a vérmérséklete, sem a neveltetése fogja meghatározni. Ha mindezt végiggondolom, és hagyom, hogy a gondolat hasson is, akkor lehet, hogy már nem is támad kedvem reggelente válogatott szitkokat szórni az autóban, vagy türelmetlennek lenni a gyerekkel, mert nem megy neki valami és én éppen feszült vagyok... Megváltoztatni régi szokásokat sokkal nehezebb, mint újakat kialakítani, és egóból nem lehet jól gyereket nevelni sem, kell egyfajta alázat, egy folyamatos kérdőjel, hogy mi szülők, pedagógusok, emberek is fejlődésképesek maradjunk, ha már a gyerektől is ezt várjuk el.

 Ahhoz, hogy visszaszerezzük elveszett értékeinket, mindennapi hiánycikkeinket, amiket a gyerekeinkben szeretnénk viszontlátni, magunknak kell először megváltozni. Ugyanakkor tisztában kell lenni ennek a következményeivel is. Időt kell szánnunk magunkra és magunk megváltoztatására ahhoz, hogy a gyerekeken meglássuk ugyanazt a változást.

Soha még ennyit nem töröltem, szerkesztettem egy szövegen. Nem érzem hogy jó, minden gondolatból még tizet tudnék kigyökereztetni. Tényleg nagy a falat. A feladat is az. Weöres Sándorral zárom a kérdéshalmazt: “Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem mijük van: mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud. Tanulj meg mindenkitől tanulni.”

Még egyszer az irodalomról

Többször végigolvasván az előző jegyzetet, egyre több és többirányú gondolat futott végig a fejemben a témához kapcsolódóan, most megpróbálom ezeket is összegyűjteni.

Az első, hogy a gyereket nem kell megmenteni a kihívásoktól, legyen az nyelvi, vagy érzelmi nehézség. Ez alatt értem, hogy a megfelelő időben, és irodalmi előkészítés mellett, hogy értsék a kort is, amiben keletkezett, egy tizenéves süvölvény szerintem igenis képes arra, hogy értelmezzen számára különösen összerakott mondatokat, és ami még fontosabb olyan érzelemvilágot, ami számára ismeretlen. Lehet kígyót békát kiabálni, korunk gyermeke itt Európában nagy százalékban szerencsésnek számít, mert fűtött házban él, kap meleg ételt, ismeri a folyó víz gyönyöreit. Tisztában vagyok azzal, hogy egyre több gyerek él mélyszegénységben még itt Magyarországon is, de tisztában vagyok azzal is, hogy egy rakás gyerek el se tudja képzelni ezeket az állapotokat, és természetesnek veszi, hogy szinte mindent megkap. Bevallom ilyen tekintetben az én gyerekeim is el vannak kényeztetve. Pár éve volt egy pont, amikor a nagyobbik kikelve magából tiltakozott a szülői döntés ellen, mert nem kaphatott meg valamit, amit nagyon akart. (Általában nagyon szokott akarni.) Akkor megfogtam a gyereket és leültettem a tévé elé, és betettem az "An Idiot Abroad" sorozat Indiában forgatott epizódját. El lehet képzelni. Az hogy meg volt lepve, erős alulértékelés. Gyerekmunka, nyolcan egy háromfalú tizenöt négyzetméteres házban ahol nincs vécé és a kábelek lógnak kifele a falból. Ehhez képest a Kincskereső kisködmön már nem látszik olyan végletes választásnak. Akaratos gyermekem pedig rögtön csendesebb lett, és magába szállt, legalább egy kis idő erejéig. De! Lehet, hogy a megdöbbenése rövid életű volt, azonban innentől fogva a mai napig, csak annyit kell neki mondani hogy "Gondolj Indiára!" és a gyerek újraértékel.

Hatalmas tévedésnek tartom, ha egy gyereket a szeretet nevében próbálnak megvédeni a kihívásoktól  a vagy a fájdalomtól. Rondán hangzik, de általában ezek a legnagyobb fejlődés lehetőségei, még akkor is ha nehéz. Pont azért mert nehéz. Ez gyerekkorban is az, viszont ott vagyunk mi szülők részleges védelemként. Ugyanakkor így ültethetjük el az együttérzés, és előítélet-mentesség magvacskáit.

Ha visszagondolok, nekem is szörnyű érzés volt gyerekként ilyen történeteket olvasni, viszont nem lehet megkerülni a felelősségét annak sem, hogy a régi alkotásokhoz, kellenek a magyarázatok is. Mutathatok a gyereknek Rubenst, csak kövér nőket fog látni mindaddig, amíg meg nem tudja, hogy akkoriban ez volt a szép, és közel nem viszem a képhez, hogy nézze meg az árnyékolását, hogy milyen munka és odaadás van abban. Nagy felelősség van a művek tálalásában, mélyre kell nézni, és a gyereket is meg kell tanítani erre, egyfajta attitűdöt kialakítani benne. "Milyen érzés ez neked?" "Mi tetszik benne?", "Mi nem tetszik benne?" és a legfontosabb "Miért?" Egy olvasmány, vagy bármilyen művészeti alkotás, mindegy hogy kötelező vagy sem, a kiindulópont arra, hogy valami - jó esetben - megváltozzon bennünk. Ha gyerekről van szó, nagyon fontos, hogy ezt a folyamatot támogatnunk kell a szülői oldalról is, beszélgetnünk kell az olvasottakról, már csak azért is, mert nagyon meglepő dolgokat tanulhatunk a saját csemeténkről.

Én ki voltam készülve a Légy jó mindhaláligtól is és a Pál utcai fiúktól is. Belekezdtem anno, és bevallom a mai napig nem olvastam ki őket. A magárahagyatottság és tehetetlenség, és az igazságtalanság amik lehetetlenné tették ezek olvasását, felnőtt életemben is alapkövei lettek mindenféle élethelyzetekben megjelenő félelmeimnek. Ha tanár lennék, semmi kivetnivalót nem látnék abban, ha a gyerekek azzal keresnének meg, hogy én ezt a könyvet nem szeretem. Méghozzá azért nem tartom szentségtörésnek, mert a gyerek megpróbálta, beleereszkedett, és véleménye lett róla. Nem kell mindent szeretni. Meg kell tanulni nemet mondani, ez a művészetekben éppen olyan fontos, mint bármi másban az életben. Nemet mondani ugyanolyan fontos, mint igent mondani. Ha véleménykülönbség van akár gyerek-szülő, akár gyerek-pedagógus között az a párbeszéd alapja, és a változás és a növekedés alapfeltétele.

Érzem, hogy a korábbi bejegyzés ellenérzéseket szült, ezzel semmi gond. Oké a kötelező olvasmányok listáján változtatni kellene, mások a gyerekek, nagyobb a választék, eltelt sok év mióta nem frissítették. Viszont valaminek vagy valakinek az értékét nem a kora adja meg, és még az sem, hogy pozitívan, vagy negatívan állok hozzá. A jelen gyerekirodalmában is van olyan mű is ami megadja a katarzis lehetőségét. Ha személyes példát akarok mondani akkor az A Félőlény. Mindkét gyerekem utálta, és nap mint nap kardoskodtak az olvasás azonnali befejezéséért. Én - a szőrösszívű anya - azért is befejeztem, mert tudtam, hogy a könyv mondanivalója megugrandó a csemetéimnek, különösen az egyiknek. A gyerekek megkönnyebbültek a végére, mert minden jó ha vége jó, de továbbra sem maradt a kedvencük. Túl mélyen érintette őket. ...és ez nem baj.

Shakespeare védelmében

Szinte ahogy elkezdődött az iskolai év azonnal megindult a kötelező olvasmányok ócsárlása, amit én néztem, néztem a Közösségi Oldalon, egy részét értettem, a másik részét meg nagyon nem. Mindenesetre úgy gondoltam, hogy ez teljesen szubjektív, nem fogok belebeszélni, megtartom a véleményemet magamnak. Ehhez is több évtized élet kellett, hogy ilyenre képes legyek, de úgy tűnik, még van hely a fejlődésre, mert most azért is megírom.

Talán képes lettem volna hallgatni, ha egy barátnőm invitálására el nem viszem a gyerekeinket színházba. (már hogy az ő fiát és az én fiamat, amíg ő a színpadon zenél...) Való igaz, hogy nagyon régen nem voltam színházban, ki voltam éhezve az élményre, és a darab amit megnéztünk egy kedvencem volt, amit akkor láttam amikor alig voltam idősebb, mint a két kiskrapek, akik velem ültek a sorban, így gondoltam, szenzációs esténk lesz.

Nem így lett. Inkább szenzációhajhásznak mondhatnám az egészet. Az első döbbenet akkor kapott el, amikor az előadás tizedik percében hirtelen három anyaszült meztelen férfi virított a színpadon. Erre nem emlékeztem... nem is értettem... mi köze volt ennek a cselekményhez? Igazából semmi, viszont mindenki röhögött és megtapsolták a színészeket. (Itt kell elmondanom, hogy bőven voltak tinik a nézőközönség soraiban.) Én le voltam bénulva - nem mintha nekem is tapsolhatnékom támadt volna - és arra gondoltam, hogy ezt hogyan nyeli le a két gyerek. Az enyém értetlen volt, a másik izgatottan ugrált a székén. Okéééé... a műsor folytatódott. Szörnyű dolog az elvárás, de mit tegyek, vártam a lendületes, rímes, szellemes shakespeare-i mondatokat, nevetni, szórakozni szerettem volna, de nem ment. Nem éreztem magam kényelmesen, miközben a színészek olyan szavakat használtak mint "fejbesom", "elcseszni" és társaik. (A memóriám szerencsésen blokkolta  a többit, de higgyétek el elhangzottak.) Nyugodtan mondja mindenki, hogy régimódi vagyok, és öreg, de akkor is úgy gondolom, hogy Shakespeare nem érdemli meg ezt a stílust, és a gyerekeink sem érdemlik meg ezt a stílust. Ja igen, és én sem érdemlem meg ezt a stílust.

Mint megtudtam megint esedékes egy magatartásigazítás a csemetémen, de nehezebb lesz elmagyarázni, hogy miért is, amikor pont most látta - és közvetve én mutattam meg neki - hogy a teljesen felesleges figyelemfelkeltés tapsot és nevetést eredményez, és jópofának tartják.

Igen, hallom, ami néhány embernek a fejében megszólal, hogy miért vittem el a gyereket egy ilyen darabra? Jelentem, a darab nem ilyen, csak ilyenné tették. Átszőtték a mai kor nyelvezetével, erkölcsi rendjével, és nem érzem, hogy ez így jó lenne. Nyáron olvastam Miyamoto Musashi könyvében azt a gyönyörű és igaz gondolatot, hogy minél távolabb megyünk a forrástól, annál inkább elveszíti a lényegét. Mi értelme van annak, hogy fordítás helyett átírják Shakespeare-t, vagy bárki mást? Nem tiszteletlenség ez? Oka volt annak, hogy úgy írta le, ahogy megtette. Miért ne lenne értelme, hogy egy pár óra erejéig egy másik évszázadba vitetjük el magunkat? Esetleg tanulhatnánk is belőle...

Valahol ugyanez volt a gondom az kötelező olvasmányok ellen fanyalgókkal. Ne értsetek félre, nekem is voltak olyan kötelező olvasmányaim, amitől felállt a szőr a hátamon, annyira utáltam, de volt rengeteg amiből értékeket tanultam. Nem hiszem, hogy bölcs lenne mindent kivágni az ablakon, csak azért mert öreg. Itt jön a vicc a nagymamiról... A már emlegetett Közösségi Oldalon ilyen kritikák jelentek meg, hogy "idejétmúlt", "nem alkalmazkodik a jelenkor olvasástechnikai változásaihoz", "nyelvezetében régi" stb. stb. Lehet hogy most magamról állítok ki szegénységi bizonyítványt, de nem értem. Mi a gond a százéves irodalommal? Mi a gond az ezeréves értékekkel? Mi a gond azzal ha ezeréves értékekről archaikus nyelven beszélnek? Az igazság igazság marad. Évek óta a filofaxomban hordom a következő idézetet: "A haladás végzetes metaforája, amely szerint mindent magunk mögött hagyunk, elhomályosította a növekedés valódi eszméjét, amely szerint mindent magunkba fogadunk." (G. K. Chesterton) Ehhez már nem tudok mit hozzáfűzni.

Számomra sokkal zavaróbb, hogy jelenkorunk gyermekeknek szánt irodalmában a színvonal esetenként (de nem mindig) a "teszkó" szintjéig süllyedt, cserébe egy mai hároméves már nem tudja mi a "rokolya". Kivéve persze, ha Weöres Sándort olvas. ... aki ugye pont száz éve született. Mondhatni ódon...

A megoldás, mint mindig most is valahol középen lelhető, legalábbis szerintem. Semmi gond nincs a Kőszívű ember fiaival, vagy a Kincskereső Kisködmönnel. A gyereknek fel kell kínálni a választás lehetőségét, úgy hogy nem fintorgunk előtte nyilvánosan erről vagy arról. Abban teljesen egyetértek mindenkivel, hogy kellene a kötelezőkbe (vagy választhatókba?) beletenni  korunkbeli olvasmányt is, vagy korunkbelibbet. Kilencévesen a görög regéken éltem, tizenkét-tizenháromévesen faltam Robert Merle könyveit, és szeretném a fiaim kezébe is odaadni. Lehet, hogy olyasmit is odaadnék a kezébe, amit én magam nem olvastam. Próbálkozzanak, találják meg a saját stílusukat és a saját irodalmi (és más) szerelmeiket. Jó ha nem egyezik az enyémmel, vagy az apjukéval, nem akarnám lekorlátozni őket sem időben sem térben. De ha egyezik, hát legyen, de minél nagyobb részt kellene látni a nagy képből. A legfontosabb szó ebben a témában az "is", mert szükségünk van a múltra ahhoz, hogy a jövőt a legeredményesebben és legszebben valósuljon meg.

"Ma felületes infókat futunk át, kiírunk minden csacskaságot ami csak az eszünkbe jut a "falunkra", csetelünk ékezet nélkül, fantasztikus rövidítésekkel, matricákat küldünk és közben felejtünk… Igen ez egy új kor, de nem rosszabb vagy jobb csak más. Meg kell tanulnunk a helyén kezelni a kor adottságait és becsülni a múlt hozadékát mert ennek arányából születünk meg ma újra és találjuk meg a helyünket ebben a felgyorsult fura világban." (Popper Péter)

Roncsdervis

Nagy kérdés elé kellett állnom ma, és nehezebben válaszoltam meg, mint amikor azt kérdezik, hogy hogyan lesz a kisbaba. Arról van némi fogalmam, és jól is tudom kommunikálni, de ezt a kérdést óvatosan  meg kellett rágni, hogy a kérdező gyerekem észre ne vegye, hogy én magam sem tudom még a választ. Nyögvenyelősen és lassan válaszoltam, miközben én is gondolkodtam és nem láttam még hogy hol fog a gondolatmenetem végződni.

Iskolánkban a harmadikosok-negyedikeseknek létezik egy nagy népszerűségnek örvendő múzeumlátogató szakkör. Mivel mindenki menni szeretne, de a két évfolyamot nem lehet elvinni, így a helyek száma több mint korlátozott. Délután, amikor megérkeztem az iskolába nagyobbik porontyom azonnal azzal fogadott, hogy milyen igazságtalanság, hogy pont ő nem mehet a szakkörbe. Maresz néni ott álldogált az udvaron, és meghallotta a felháborodott kiáltást, és azonnal kiegészítette a gyerek által megosztott információt azzal, hogy az mehet a múzeumlátogatásokra, akinek példás a magatartása. Egyébként ez teljesen érthető: két pedagógus 32 gyerekkel keresztül a városon, átszállásokkal... Rémálom lehet így is, nem hogy még kisebb vagy nagyobb renitensekkel.

Az én csemetémből viszont kiszakadt hogy "Miért mindig a jóknak lehet mindent?" Ez szívszorító volt. Ebben a megfogalmazásban úgy hangzott, hogy ő nem jó. De megértem a tanítói oldalt is. És itt kezdődött a magyarázat-Ödüsszeia. Először - még az iskolaudvaron - elmondtam, hogy ezek feltételek, és ezen sem én, sem ő nem tud változtatni, megint elhangzott, hogy amíg ő tanul, és mások adják neki a lehetőséget, hogy tanuljon, addig ezekkel az emberekkel szemben ő marad a Kicsi, és a tanítók-tanárok a Nagyok, akiknek pont ezért kijár a tisztelet. Ugyanakkor megsajnáltam magatartásbólnégyes gyerekemet, mert ha magamat megkérdezem, én azt válaszolom, hogy nem kell mindig jónak lenni. Ákost elküldtem játszani, és én csendben megkérdeztem az osztályfőnököt, hogy megint baj van-e? "Ismered a fiadat... "- válaszolta. Ismerem. Nagyszájú, túlhabzó, domináns, lehengerlő, eredeti, feledhetetlen, imádnivaló és érzékeny energia- és ötletbomba. Odavagyok érte. ...és néha a falra mászom tőle. De leginkább odavagyok érte.

Innen folytatódott a beszélgetés az autóban, hogy egyrészt lehet csintalannak is lenni (kvázi "rossznak"), de nem mindegy, hogy mikor. Másrészt... másrészt neki saját magának el kell vállalni önmagát, úgy ahogy van. Én úgy szeretem, ahogy van, és nem akarom, hogy mindig "jó" legyen. Ekkor jutott eszembe, hogy nagyon fontos különbséget tenni a gyerek és a gyerek cselekedetei között. A gyerkőc jó, amit tesz néha, az lehet rossz. Egyszerű tévedés. Ez pedig ugye mindenkivel előfordul. Ezen túl az ő döntése, hogy hogyan cselekszik vagy viselkedik, és akkor neki kell állni ezek következményeit. Ekkor feltette a gyerekem az ász kérdést: "Miért nem akarod, hogy jó legyek?" Húúúú! "Én azt szeretném, ha önmagad lennél. Ha te leülnél a sarokba, és csendben üldögélnél szó nélkül, én megijednék. Tudod vannak olyan értékek, amiket nagyon fontos megtanulni, mint az udvariasság, a figyelem, az a sokat emlegetett tisztelet meg ilyenek, és ha ezeket te be tudod tartani, akkor olyan huncut és csintalan lehetsz, amilyen akarsz. Ez időzítés kérdése." Ez tetszett neki, értette, és elfogadta.

Olyan hihetetlenül fontos, hogy hogyan fogalmazunk meg bizonyos dolgokat, hogy milyen szavakat használunk. Tavaly szintén az iskolában hallottam egy ebédlői incidens kapcsán, hogy "az volt az ő bűne..." Bűne? Ez egy nagyon súlyos szó, még akkor is, ha a gyerek nem feltétlenül azt asszociálja hozzá, amit mi felnőttek. A gyerek nem, de a lelke... a lelke érzi a súlyt. Nem lehet egy be nem dobozolható gyerekre azt mondani, hogy "te rossz vagy!". Nem rossz. Más. Akkor "rossz", ha rosszindulattal cselekszik. Természetesen a másságnak is temérdek oka lehet, lehet környezeti hatás, mint a család, lehet pszichés kondíció, mint az Aspergers szindróma, vagy egyszerűen veleszületett személyiségjegy. A legelsőt ki lehet korrigálni, a másodikkal meg kell tanulni élni, és elfogadni, a harmadikkal meg nagyon kell vigyázni, mert ha ebbe próbálunk erőteljesen belenyúlni, az olyan mint amikor elkezdenénk megrepeszteni egy ház alapját. Persze nagyon fontosak a határvonalak, akármilyen jó fej, és eredeti a gyerek, nem hagyhatom, hogy egy kis kápó, vagy nagy bunkó váljék belőle. De a lényegét nekem is tisztelnem kell, és védeni is. Különösen manapság, ahol az iskolarendszer egyre inkább az uniformizálás felé tendál,  és amikor sajnos nyírják az alternatív iskolákat, és minden megszokottól eltérőt.

Szombaton Andi húgomnál nézegettük az Isztambulban készült képeit, amikor az én autóimádó fiaim meglátták a dervisekről készült fotókat, és Ákos elrévedve kibökte: "roncsdervis". Kész. Röhögőgörcs. Külső és belső találkozott, egy elképesztő kombinációban. Egész életében ezt tette. Nem biztos, hogy ez a legjobb nyelvi gusztuscsemegéje, vagy kreációja, de most ez van soron. Most szerintem teljesen jól illusztrálja a tényt, amit egy húsz éve mozgásfejlesztéssel foglalkozó barátnőm mondott: A kreatív ember mindig deviáns. Ezt fessük fel az Oktatási Minisztérium elé, és tegyük ki minden iskolába. Tudomásul kell venni, hogy minél erősebb a fény, annál erősebb az árnyék. A tisztelet és megértés megilleti a gyereket is.