A Halál és a Gyerek

Előre szólok, hogy ha valaki meggyőződéses ateista, akkor most keressen magának valami jobb olvasnivalót, mert a most következő sorok olvastán biztosan kitér - nemlétező - hitéből.

 Az a kevés ember, aki engem igazán jól ismer, tudja, hogy a halál témája mindig közel állt hozzám, folyamatosan változó formában. Ötéves voltam, amikor meghalt a nagypapám, édesanyám apja, akivel - ma is - nagy lelki közösség köt össze. Nem tudom megmondani miért, nem tudom megmondani hogyan. A korom miatt nem engedtek el a temetésére, de én emlékszem, hogy teljesen ki voltam borulva ettől. Én el akartam menni. Hozzám is tartozott. Hozzám is tartozik. Nem voltam hisztis kislány, nem csináltam jelenetet, de össze voltam törve, és nem értettem semmit. Mi az hogy a nagypapa nincs többé? Magam sem tudom miért, de emlékszem, hogy gyakran kutattam az eget hátha valami válaszra találok. Gyerekként életem nagyobb eseményeinél még évekkel később is fel-felnéztem az égre, hátha...  Úgy hangzom mint egy harmadvonalbeli new age író, tudom, de akkor is így történt.

Amikor Anyukám már nagyon beteg volt, mind a ketten tudtuk, hogy közeleg az ő útja vége, megkért, hogy legyek vele, amikor mennie kell. Nagy a lélek hatalma, és nagy az ereje, mert pontosan így történt, ő megvárt és én ott voltam. Nagyon sok, talán túl sok időt töltöttem a kórházban, láttam embereket meghalni. Láttam a halál nagyságát, a méltóságát, és a békéjét. Igen, a békéjét.

Amikor gyerekem született, magától értetődő természetességgel beszéltem a hiányzó nagymamájáról is, megnéztük a fényképalbumban, kinn volt és van egy képe a falon, létezésének ténye nyilvánvaló volt számára is. Volt egy mondat, amit használtunk: "A nagymama, aki a mennyből szeret minket." Lehet, hogy ez is a gyerekkori élményemnek volt a gyenge visszhangja, de talán csak így tudtam gyereknyelvre lefordítani a transzcendens üzenetet, hogy egy másik síkon - számunkra láthatatlanul - a nagymama továbbra is létezik. Ahogy a csemete nőtt, együtt nőttek vele a kérdései is. Felmerült a fejében a kérdés, hogy miért nincs is itt a nagymama? Miért volt beteg? Mi a halál? Én pedig hitem és tapasztalataim alapján megválaszoltam az összes felmerülő kérdést, egy sem volt, amit kikerültem volna.

Amikor erről a család idősebb tagjai tudomást szereztek, elkerekedett a szemük és - írjuk a javukra, halkan - megjegyezték, hogy nem szabadna ilyenekről beszélni a gyereknek. Visszakérdeztem, hogy miért is ne lenne szabad beszélni az elmúlásról? "Még túl kicsi!" - volt a válasz. Kicsi. Hmmm. Ha jól emlékszem annyit kérdeztem vissza, hogy "Miért lenne kicsi?" Átélte már a születését is, ami ugyanannak a botnak a másik vége, és ha a saját gyerekeimet nézem csak, akkor is látom, hogy az is nyomot hagyott rajtuk. Arról nem is beszélve, hogy nem szabad elfelejteni, vagy lekicsinyelni a gyerekek láthatatlan antennáit, amiket pont azért fejlesztettek ki, hogy megérezzék a kimondatlant.

Nem szeretem, ha gyerekek előtt káromkodnak, ki nem állhatom az agresszív játékokat, tévéműsorokat, akár apróságoknak szól, akár felnőtteknek. Ezeket nem szívesen tálalnám a gyerekeknek. De a halálról nem beszélni egy gyereknek, ha az élet úgy hozza, csupán - változatos formában előforduló - felnőttkori félelmi reakció. Persze, ha én félek tőle, a gyerek is félni fog tőle. Ha nem vagyok hajlandó beszélni róla, elbagatellizálom, vagy leszidom érte hogy "Ne beszéljen bolondságokat!", a gyerek szorongásos és félelmi állapotokat élhet meg. A kíváncsisága megszületett, azonban ha nem kap válaszokat, a fantáziájával fogja kitölteni az űrt, vagyis pont a legnehezebb terepen hagyom magára a tapasztalatlan kisembert. Természetesen nem azt mondom, hogy hívatlanul traktáljuk a gyerekeket a halál témájával, de ha felmerül, így vagy úgy, felkészültnek kell lennünk rá, hogy válaszokat adjunk, méghozzá a témához méltó és a gyerek számára legtermészetesebb és legmegnyugtatóbb módon. Ha most az a kérdés, hogyan lehet a halálról megnyugtató módon beszélni, csak annyit tudok mondani, hogy magunkban kell megoldani, először nekünk kell megismerni, és elfogadni a létezését. Szép paradoxon. A halál létezése.

Régebben sokkal közelebb volt az emberekhez a születés, a halál, a közösség együtt élte meg az ilyesmit. Ezek a dolgok mostanra eltávolodtak tőlünk, és olyan, mintha nem is az életünk szerves része lenne. Tudnunk kell elfogadni, és közelebb engedni magunkhoz az elmúlást, még ha ez a fejét-a-homokba-dugó társadalom úgy is viselkedik, mintha sosem kéne meghalnia. A halál viszont az emberi élet természetes része. Egy olyan társadalomban, ahol minden életszakaszban járó emberek állandóan jelen vannak, - márpedig ha nem hazudjuk el, minden társadalom ilyen - az életet egy nagyobb perspektívában képes látni mindenki. Itt nyilvánvaló, hogy nincs „legjobb” életszakasz: mindnek megvan a saját feladata és saját örömei, sőt a generációk egymást táplálják, és kölcsönösen szükségük van egymásra. A gyerek, és mi is veszítünk egy hatalmas szeletet az életből, ha nem tartjuk szem előtt a halált.

A megoldás, a megfogalmazás hogy hogyan kezeljük a halált magunkban, vagy a gyerekeink előtt teljességgel egyéni. A lényeg, hogy merjük belefoglalni az életünkbe és a gyerekébe is. Tudom, hogy kelthet olyan érzést a halálról beszélni a gyereknek, mintha veszélynek tennénk ki őket. De látni kell azt is, hogy ennek a veszélynek létezésünk első pillanatától kezdve ki vagyunk téve mindannyian.

Így Halottak Napjának közelségével megint készülök, megvettem a gyertyákat. Minden évben elsoroljuk, hogy ki kiért szeretne gyertyát gyújtani, és nem csupán rokonokért, barátokért lobban a láng. Volt kiscicánk is, akit láttunk elpusztulni, őt szinte minden évben megemlítik a fiúk, mert mélyen érintette őket, igazából az az utcai apróság volt az első igazi találkozásuk a nemlétezéssel, ha földi terminológiában gondolkozom. A szomorúság ilyenkor természetesen elkerülhetetlen, de nem is akarom elkerülni, nem akarom megmenteni a gyerekeket ettől se, mert egészségesen és egészséges érzelmekkel tudnak közelíteni a halál témaköréhez. Minden évben sírnak egy kicsit, de - ahogy én is gondolom - nem látják végállomásnak, csupán átmenetnek valamivé, valahová, amire nincs teljes rálátásunk. A fájdalmukat nem vehetem el, de mellettük lehetek, amikor történik, ennél többre felnőttkorukban sem leszek képes.

Nagyobbik fiam tavaly az itthoni gyertyagyújtás után bebújt az ölembe, átkarolta a nyakamat, és hosszú hallgatást követően annyit mondott: "Azt hiszem először meg kell halni ahhoz, hogy megszülethessünk." Ha egy gyerek képes ilyen mély, filozofikus igazságra, úgy érzem nekem semmi jogom ahhoz, hogy ettől megfosszam. Ez az én véleményem, és tiszteletben tartom, ha más másként gondolja. Igazából ez az egész gondolatmenet egy halk zümmögés volt.

Még egyszer az irodalomról

Többször végigolvasván az előző jegyzetet, egyre több és többirányú gondolat futott végig a fejemben a témához kapcsolódóan, most megpróbálom ezeket is összegyűjteni.

Az első, hogy a gyereket nem kell megmenteni a kihívásoktól, legyen az nyelvi, vagy érzelmi nehézség. Ez alatt értem, hogy a megfelelő időben, és irodalmi előkészítés mellett, hogy értsék a kort is, amiben keletkezett, egy tizenéves süvölvény szerintem igenis képes arra, hogy értelmezzen számára különösen összerakott mondatokat, és ami még fontosabb olyan érzelemvilágot, ami számára ismeretlen. Lehet kígyót békát kiabálni, korunk gyermeke itt Európában nagy százalékban szerencsésnek számít, mert fűtött házban él, kap meleg ételt, ismeri a folyó víz gyönyöreit. Tisztában vagyok azzal, hogy egyre több gyerek él mélyszegénységben még itt Magyarországon is, de tisztában vagyok azzal is, hogy egy rakás gyerek el se tudja képzelni ezeket az állapotokat, és természetesnek veszi, hogy szinte mindent megkap. Bevallom ilyen tekintetben az én gyerekeim is el vannak kényeztetve. Pár éve volt egy pont, amikor a nagyobbik kikelve magából tiltakozott a szülői döntés ellen, mert nem kaphatott meg valamit, amit nagyon akart. (Általában nagyon szokott akarni.) Akkor megfogtam a gyereket és leültettem a tévé elé, és betettem az "An Idiot Abroad" sorozat Indiában forgatott epizódját. El lehet képzelni. Az hogy meg volt lepve, erős alulértékelés. Gyerekmunka, nyolcan egy háromfalú tizenöt négyzetméteres házban ahol nincs vécé és a kábelek lógnak kifele a falból. Ehhez képest a Kincskereső kisködmön már nem látszik olyan végletes választásnak. Akaratos gyermekem pedig rögtön csendesebb lett, és magába szállt, legalább egy kis idő erejéig. De! Lehet, hogy a megdöbbenése rövid életű volt, azonban innentől fogva a mai napig, csak annyit kell neki mondani hogy "Gondolj Indiára!" és a gyerek újraértékel.

Hatalmas tévedésnek tartom, ha egy gyereket a szeretet nevében próbálnak megvédeni a kihívásoktól  a vagy a fájdalomtól. Rondán hangzik, de általában ezek a legnagyobb fejlődés lehetőségei, még akkor is ha nehéz. Pont azért mert nehéz. Ez gyerekkorban is az, viszont ott vagyunk mi szülők részleges védelemként. Ugyanakkor így ültethetjük el az együttérzés, és előítélet-mentesség magvacskáit.

Ha visszagondolok, nekem is szörnyű érzés volt gyerekként ilyen történeteket olvasni, viszont nem lehet megkerülni a felelősségét annak sem, hogy a régi alkotásokhoz, kellenek a magyarázatok is. Mutathatok a gyereknek Rubenst, csak kövér nőket fog látni mindaddig, amíg meg nem tudja, hogy akkoriban ez volt a szép, és közel nem viszem a képhez, hogy nézze meg az árnyékolását, hogy milyen munka és odaadás van abban. Nagy felelősség van a művek tálalásában, mélyre kell nézni, és a gyereket is meg kell tanítani erre, egyfajta attitűdöt kialakítani benne. "Milyen érzés ez neked?" "Mi tetszik benne?", "Mi nem tetszik benne?" és a legfontosabb "Miért?" Egy olvasmány, vagy bármilyen művészeti alkotás, mindegy hogy kötelező vagy sem, a kiindulópont arra, hogy valami - jó esetben - megváltozzon bennünk. Ha gyerekről van szó, nagyon fontos, hogy ezt a folyamatot támogatnunk kell a szülői oldalról is, beszélgetnünk kell az olvasottakról, már csak azért is, mert nagyon meglepő dolgokat tanulhatunk a saját csemeténkről.

Én ki voltam készülve a Légy jó mindhaláligtól is és a Pál utcai fiúktól is. Belekezdtem anno, és bevallom a mai napig nem olvastam ki őket. A magárahagyatottság és tehetetlenség, és az igazságtalanság amik lehetetlenné tették ezek olvasását, felnőtt életemben is alapkövei lettek mindenféle élethelyzetekben megjelenő félelmeimnek. Ha tanár lennék, semmi kivetnivalót nem látnék abban, ha a gyerekek azzal keresnének meg, hogy én ezt a könyvet nem szeretem. Méghozzá azért nem tartom szentségtörésnek, mert a gyerek megpróbálta, beleereszkedett, és véleménye lett róla. Nem kell mindent szeretni. Meg kell tanulni nemet mondani, ez a művészetekben éppen olyan fontos, mint bármi másban az életben. Nemet mondani ugyanolyan fontos, mint igent mondani. Ha véleménykülönbség van akár gyerek-szülő, akár gyerek-pedagógus között az a párbeszéd alapja, és a változás és a növekedés alapfeltétele.

Érzem, hogy a korábbi bejegyzés ellenérzéseket szült, ezzel semmi gond. Oké a kötelező olvasmányok listáján változtatni kellene, mások a gyerekek, nagyobb a választék, eltelt sok év mióta nem frissítették. Viszont valaminek vagy valakinek az értékét nem a kora adja meg, és még az sem, hogy pozitívan, vagy negatívan állok hozzá. A jelen gyerekirodalmában is van olyan mű is ami megadja a katarzis lehetőségét. Ha személyes példát akarok mondani akkor az A Félőlény. Mindkét gyerekem utálta, és nap mint nap kardoskodtak az olvasás azonnali befejezéséért. Én - a szőrösszívű anya - azért is befejeztem, mert tudtam, hogy a könyv mondanivalója megugrandó a csemetéimnek, különösen az egyiknek. A gyerekek megkönnyebbültek a végére, mert minden jó ha vége jó, de továbbra sem maradt a kedvencük. Túl mélyen érintette őket. ...és ez nem baj.