Hála az égnek, emberkénk általánosan is nyomorultul kezdte magát érezni, és egy hétfő reggelen éppen lelki útravalóval láttam el, amikor a tanító nénije kérdőn kidugta a fejét az ajtón, és én halkan leginkább tátogva elszótagoltam, hogy "elszaladt vele a ló". Ahogy Maresz néni visszanézett rám, tudtam, hogy mindent ért. "Ugye? Beszéljünk!"
Bementem fogadóórára, és kiderült, hogy az én gyöngyöm totálisan elvesztette az iránytűjét: beleszól az órákba, epés megjegyzéseket tesz, pofákat vág, és ezt az újsütetű stílusát az osztálytársakon is gyakorolja, kiegészítve egy kis fizikai kellemetlenkedéssel is. Már nem először, de most is kénytelen voltam emelni a kalapom Maresz néni előtt, aki most sem rakta be a gyerekemet a "tapló" feliratú dobozba. Elmondta, hogy ez valószínűleg hormonális változás is, egyre korábban következik be, ötleteket adott, hogyan kellene kezelni otthon a problémát gombhoz a kabátot elvvel (hangos olvasás, ráfigyelés, visszakérdezés stb.), és ő is meghallgatta, hogy én milyen gombot tudok megnyomni a fiamon, amikor szükség van rá, így alkalmunk nyílt arra, hogy kölcsönösen használjuk egymás ötleteit és eszközeit.
Bevallom bár éreztem én a bajt, meglehetősen bambán bámultam. Mert ezúttal fogalmam sem volt róla, hogy mi történik benne. Az iskolakezdési nagy paláver tiszta ügy volt, majdhogynem előrelátható, bár ez a kellemetlenségéből nem vont le egy jottányit sem. Akkor hét és fél évének összes erejével megpróbálta magát alfa-hímként bevezetni az osztályközösségbe, beleértve a két tanító nénit is. Mit mondjak? Ellenálltunk. Otthon is, és az iskolában is. Ákos üvöltözött egy sort (napokban mérek...) és a kötelező körök után beadta a derekát, annak az először fájdalmas ténynek, hogy itt most nem ő lesz a főnök.
De most? Tehetetlen voltam. Tudtam, láttam, éreztem, hogy január elején kezdődött a kisiklás, de semmi kirívó történést nem tudtam kapcsolni hozzá. Aztán a legegyszerűbb útvonalat választottam, megkérdeztem hogy mi a baj. Elmondtam, hogy látom, hogy rosszul érzi magát, látom, hogy valami nem jó, de nem tudom mi az, és a segítségét kértem a megértéshez.
A reakció meglepő volt. Kirobbant belőle. Hiányzik a legjobb barátja, aki január óta magántanuló lett. "A szívem hasad meg, hogy a Borisszal nem játszhatok." "Le tudod rajzolni, hogy milyen az neked, amikor hiányzik a Borisz?" Abban a pillanatban rohant a papírért és pár perc alatt ott volt az összes dühe, rossz érzése fájdalma, és ki tudja mi még. Felsóhajtottam, és azt hittem, most megvan a megoldás. Átbeszéltük a lehetőségeit annak, hogy mikor találkozhatnak, játszhatnak, elmondtam, hogy a Borisznak leginkább akkor lesz jobb az iskolában, ha ő megtudja tartani önmagát... és akkor jöttem rá, hogy magyarul ez milyen fantasztikusan működik. A gyerek elvesztette önmagát, romlik a maga-tartása, elvesztette, nem tudja tartani a középpontját. De hogyan adhatom vissza? Hogyan terelhetem vissza oda, ahol és ahogy neki is jobb?
Gondoltam segít, ha beszélünk róla, észérveket, érzelmeket hoztam a segítségünkre, és vártam a hatást. De semmi nem történt. Pontosabban semmi nem változott az eltorzult maga-tartásán. Vissza kellett tehát térni egy korábbi kockára. Hogyan fogjam meg? Ahol dolgozom bevett szokás, hogy a gyerekeknek "kitűzéseik" vannak. Ha van valami, amin közös megegyezéssel változtatni szeretnénk, akkor a gyerekek dolgoznak azért, hogy azt a pozitívumot visszaesés nélkül tízszer meg tudják valósítani. (önálló öltözés, leszokás a pityergő önsajnálatról, társak ütlegelésének abbahagyása stb.) Ha ez sikerül, jutalmat kapnak. Lehet, hogy kiforszírozott precedens, de precedens. Kapaszkodó. A "képes vagyok rá" és a "másként is lehet" élményét adja.
Kicsi de növekvő Kosunknál nyilvánvalóvá vált, hogy barátja "elvesztése" nem fedi akcióinak teljes okrendszerét, az a tény, hogy több időt tölthet vele nem old meg semmit. Olyan volt ez, mint a résnyire nyitva felejtett ajtó, amit a huzat kivágott. Attól, hogy észrevettük hogy nyitva maradt, még nem fog bezáródni, sőt egy már kivágódott ajtót nehezebb becsukni, mint egy résnyire nyitva hagyottat. Nyilvánvalóvá vált, hogy a veszteségérzés, amellett ami volt, jó alkalomként is szolgált arra, hogy megint beleessen, a szokásos csapdájába. ("Én irányítok mindent" ... persze mint már írtam én is egy kontolfrík vagyok...)
Elkezdtem pörgetni a fejemet, hogy mit lehetne még tenni, és akkor, amikor már semmi jobb nem jutott eszembe, felmerült bennem a "kitűzés" lehetősége. Elérendő cél: önmaga megtartása a szociális rendszer által kívánt szinten. (Ákosul fogalmazva: angol úriemberként való viselkedés. - Apuci angol...) A jutalom pedig három lehetőségből volt választható: békaláb, megfestheti a saját kerámiáját, az erre szakosodott helyen, mozizás, az általa kiválasztott filmmel. Feltételek: Minden egyes nap, amikor a kitűzés sikerül, egy jelet kap az ajtóra, ha egy nap is valamelyik tanító néni azt mondja, hogy aznap nem érdemli meg, elveszíti az összeset.
Mézesmadzag meg lett lengetve, és láss csodát, a kis Nagyember magatartása és iskolai figyelme a teljesítményével együtt egy csapásra visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Természetesen a gyerek nem lett kilúgozva, megbeszéltük hogy mikor lehet rosszalkodni, és ezt ki is használja tisztességesen, és megmondja magáról bárkinek, hogy ő egy "nagy huncut". És ez így jó.
Szülői, anyai oldalról pedig megint meg kellett élnem azt, amikor az ember meghúzza a határokat, és határozottá válik a gyerek érdekében. Ha képekben akarok beszélni, olyan ez a folyamat, amikor begipszelek egy törött tagot - határt szabok a csontok mozgásának - hogy a testrész újra jól működő, és ne csak működőképes legyen. A határ és a határozottság kötelező a gyógyuláshoz.
Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ezek a határmeghatározások, határbeállítások hatalmas erőfeszítést követelnek a szülőktől is, mert ami történik, az általában a gyereknek nem kellemes, ez neki is fáj, és neki is munka. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy az egész gyereknevelés a felettes Én kialakulásáig (kb. tizedik életév) egy nagy szívás, mert a szülő csak tölti, tölti a követendő programokat, a gyerek meg nem érdekelt bennük igazán, és időről időre kilép ezekből a számára idegen programokból. De. A határok, amiket megalkotunk, nem maradnak észrevétlenek. Megint képi síkra terelve, olyanok mint valami peremmel rendelkező formák, amit a gyerek majd feltölt valamilyen anyaggal, amikor elérkezik személyiségfejlődésének megfelelő pontjára. Viszont onnantól fogva már sajátjaként tekint rájuk, mert már ő is alkotó részese a folyamatnak, megalkotta a saját rendszerét, azokból az elemekből (határokból) is, amiket mi közvetítettünk feléje.
Ehhez "a stabil személyiség kialakulásához kell, hogy a szülő tudjon örülni annak, amilyen a gyermeke. És ne csak annak, amikor végre teljesíti, amit kértünk tőle, vagy egy újabb lépést tett a társadalomba való beilleszkedés, az alkalmazkodás útján, hanem bárminek, ami az ő egyedi sajátossága. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sokan egyoldalúan alkalmazzák a bátorítást, hogy „dicsérd sokat a gyermeket!” Dicsérik, ha megtette, amit vártak tőle.
Itt szeretnék külön köszönetet mondani Tóth Györgynének (Maresz néni), aki olyan hittel és szenvedéllyel tanít, ami a mai magyar oktatási rendszer kellős közepén maga a csoda, és példaértékű minden pedagógus számára. Nélküle nem az lenne a kisfiam ma, aki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése