Így tehát elbattyogtunk a területi NevTanba, ahol elvégezték az összes korához illő tesztet a kis kerekfejűn: Bender-teszt, diszlexia tesz, rajz teszt, finommotorika, nagymotorika benne volt minden, és a végén a rendszer kiköpte a választ, hogy a gyerek nem tökéletes. Nem volt sok hírértéke, ezt idáig is tudtam. Konduktorként, azért némi rálátásom volt a gyerek fejlettségi állapotára, és az előéletére, így én is tudtam, hogy idegrendszerileg nem ott áll ahol a nagy átlag a korcsoportjában. Izgágább, nehezen leköthető volt, sík terepen rendszeresen elhasalt, gurulós motornak és biciklinek csak azért ment a közelébe, hogy felfordítsa őket, és a csavarokat vizsgálhassa, és jobb esetben szétszedhesse, utált rajzolni és csakazértis ököllel fogta a ceruzát.Szóval erősen alulteljesített a korosztályos megmérettetéseken, így a vizsgáló pedagógus képbe hozott az aktuális fejlesztési lehetőségekkel, és közös megegyezéssel a TSMT mellett döntöttünk, logisztikailag és anyagilag ez tűnt a legelérhetőbbnek. (Halkan jelzem, hogy SNI-s gyereket nevelni kész anyagi romlás, ha az árakat és a beutazandó kilométereket nézem, ugyanakkor még halkabban mondom, hogy gusztustalannak tartom, ahogy egy egész iparág alakult ki a gyerekek fejlesztésére, amik/akik megmagyarázzák és igazolják, hogy szinte minden gyereknek szüksége van az ő szolgáltatásaikra. Egy gyereknek alaphangon arra van szüksége, hogy meleg fészke legyen, szeressék, és figyeljenek rá. Attól nem lesz érettebb, okosabb, tehetségesebb, hogy egy vagyont költünk rá, mert rettegünk attól, hogy lemarad, de cserébe így lesz fejlesztő pedagógiából észtvesztően jó kereseti lehetőség.)
Volt diagnózisunk, tanulási veszélyeztetettnek nyilvánították a csemetémet, figyelemzavart, mindenféle részképességzavart állapítottak meg nála, és a hivatalos papírt kaptunk arról, hogy beiskolázáskor két gyereknek számít az osztályteremben. Gondoltam legjobb, ha tiszta forrásból táplálkozunk, így elmentünk a BHRG Alapítványhoz, ahol felmérték a gyerek állapotát, megint megállapították, hogy bizony van mit tenni, és elláttak minket, egy hat hétre szóló programmal. Mint már említettem konduktor vagyok. Hozzá vagyok szokva mozgásprogramok levezetéséhez. De ez, a saját gyerekemmel, nagyon nehéz volt. Szenvedtünk is, mint a kutya, pedig még gyesen voltam a Kicsivel, így idő volt elég, de majdnem minden nap motiválni az egyébként is nehezen irányítható lurkót, hogy egy órán keresztül azt tegye, amit egyébként sem akar, és még kényelmetlen és nehéz is neki, így folyamatos visszajelzésre és javításra volt szüksége, mindezt egy másfélévessel a nyakamban... embertpróbáló volt. Mindegy, megcsináltuk. Már nem is emlékszem hát hathetes etapot csináltunk végig, amikor elérkezett a felülvizsgálat ideje a Nevelési Tanácsadóban körülbelül egy év múlva az első alkalomhoz képest. Ekkor már a plusz óvodai évben jártunk, a beiskolázás elkerülhetetlen volt, nem is akartam már elkerülni. Újabb tesztek. Az eredmények? Nos, természetesen sokkal jobbak lettek, erről azonnal biztosított a fejlesztő pedagógus, de még mindig nem az igaziak, további terápia javasolt.Így tehát további terápiát folytattunk, és be kell valljam, már nagyon fáradtak voltunk mind a ketten, testileg, lelkileg. Az iskolakezdés előtt - amikor egy friss TSMT-s felmérés azt mutatta, hogy már nem sok van hátra, de még mindig van - abbahagytuk az egészet. Kövezzenek meg, elegem volt. Elegünk volt. Úgy gondoltam, hogy ha valamit fejlődni lehet még, majd megoldja a kölyök magának: sportol, játszik, iskolába jár, él. Ebben a korban (4-7 év) egyébként is olyan gyors tud lenni a gyerek természetes érése, fejlődése, hogy simán lehetséges, hogy magától produkálja a pozitív változásokat.
Elkezdődött az iskola, a kezdeti problémákon túl (http://azelegjoanya.blogspot.hu/2013/04/kis-nagyember-esete-maga-tartassal-es.html), tanulmányilag semmi, de semmi fennakadás nem volt. Sőt, élvezte az iskolát, virágzott benne. (Ott is járt "figyelemórákra".) Eljött a tavasz, és vele a NevTanos ellenőrzés időpontja. Ugyanaz a kedves mosolygós Barbara néni foglalkozott velünk, mint azelőtt mindig, meg volt elégedve Ákos tanulmányi előmenetelével, de jelezte felém, hogy még mindig diszlexiaveszélyeztetettség jeleit mutatja, és aggodalmát fejezte ki, hogy - bár csemetém akkor már elmúlt nyolc éves - nem alakult ki az oldalpreferenciája, ezért további fejlesztést javasolt. Először is ezen megdöbbentem. (Zseniális gyerekem közben persze "kagylózott", és rögtön készen állt a válasszal: "Én azért vagyok kétkezes, mert a Papa angol és balkezes, Te meg magyar vagy és jobbkezes." Ehhez mit lehet hozzátenni? Akinek két világot kell ötvöznie magában, az néha nehéz munkára vállalkozik.) Persze nem rejtettem véka alá a véleményem, és nagy kerek szemekkel tudakoltam, hogy mi a probléma azzal, hogy a gyerek kezessége nem alakult ki?
A válaszra, bevallom, nem emlékszem. Arra azonban igen, hogy amikor a további terápia lehetősége merült fel, a nem látható fejemet azonnal elkezdtem rázni, csak úgy belül, hogy ne lehessen rögtön látni. Közben azt is láttam a szemem sarkából, hogy Ákosom is felkapta a fejét a fejleményekre, és izgatottan várta a válaszomat. Ekkor megsajnáltam a gyereket. Már megint egy listát kapott a nyakába azokból a dolgokból, amiket nem tud (fejlesztő pedagógusi szemmel nézve) kielégítően végrehajtani... és akkor úgy döntöttem a gyerek oldalára állok a fejlesztéssel szemben. Ránéztem a fiamra és hangosan kimondtam a pedagógushoz fordulva: "Ne haragudjon, én ezt már nem csinálom. Ez a gyerek nekem pont úgy jó, ahogy van." Csend. Dramaturgiailag illene ide, ha azt mondanám, hogy a kispasi szélesen mosolygott. De nem tette. Rám nézett, komolyan, mélyrehatolóan, nem tudom szavakba önteni mit kommunikált pontosan, de teljesen elgyengültem tőle. Az igazat megvallva, majdnem elbőgtem magam.Erre nem volt senki felkészülve. Barbara néni nézett rám, és nem tudta mit mondjon. Végül is úgy váltunk el, hogy nem volt válasz erre a kijelentésre. A papírt megkaptuk a jövőbeli fejlesztés ajánlásáról, de senki nem fejlesztett semmit, legalábbis nem úgy ahogy azt elvárták volna. Rábíztuk ezt a nemes feladatot az Életre, a Sorsra és a Gondviselésre, én továbbra is úgy gondoltam, hogy mi megcselekedtük, mit megkövetelt a haza.
Telt, múlt az idő, átszervezték a Nevelési Tanácsadókat, a mienket kilakoltatták, elköltöztették, és hosszú ideig senki nem tudott semmit, hogy mi lesz, hol lesz, hogyan lesz. Amikor elkezdődött az új iskolai év, számunkra már a harmadik, a suli jelezte, hogy már több mint egy év eltelt a legutolsó felülvizsgálat óta, mennünk kellene megint NevTanulni. Idén először nagy pecsétes papírokat kaptunk, jellemzéssel, hivatalos vizsgálati kérelemmel, miegymással. Mondhatom, öröm volt nézni. (Ez itt a szarkazmus helye.) Persze a nagy fejetlenség miatt, szeptember elejétől mostanáig tartott az időpont meghatározása, de megtörtént, és múlt héten elkocogtunk megint rendes évi vizsgálatunkra. Mondhattam volna hogy békésen kocogtunk, nem nem felelne meg a valóságnak, mert Ákos személyes sértésnek vette, hogy nem mehet vissza a megszokott Barbara nénijéhez, mert valami rendelet megakadályozza, hogy ugyanaz a személy vizsgálja a gyereket. (Én sem értettem, megkérdeztem, pártatlanságra hivatkoztak. Ettől függetlenül még mindig nem értem, lehet hogy én is SNI-s vagyok...)Megint kedves, idősebb hölgy fogadott, halkan beszélt, mosolygott, a gyerekem averziói elpárologtak. Mivel akkor láttuk egymás először, Irén néni kikérdezett a múltról és jelenről, konstatáltuk, hogy egyetértünk nevelési kérdésekben, a terápia fontosságában megoldatlan pszichés gubancok esetén, és akkor rátértünk az iskolára. "...és hogy van Ákos az iskolával?" - kérdezte Irén néni, én pedig az általam ismert igazsághoz híven válaszoltam. "Hát a magatartásával vannak néha gondok, de tanulmányilag kitűnő tanuló..." Felnézett a jegyzeteiből a szemüvege felett, teltek a másodpercek, végül megkérdezte: "Akkor miért vagytok itt?" Elnevettem magam, "Fogalmam sincs, nem a saját jószántamból jöttünk." "De hát miért küldött az iskola?" "Ákos magatartása miatt..."
Sóhajtott, és olyan csendben, hogy Ákos nem is hallhatta, csak annyit mondott: "Ezzel én nem tudok mit csinálni." Ettől függetlenül rajzoltatott vele embert, házat, és csináltak egy Bendert is. Utána közösen összehasonlítottuk az előző felülvizsgálatok eredményeivel. Én nem emlékeztem az előzőekre, de megdöbbentő volt szembesülni velük. A régi rajzok hihetetlenül igénytelenek, sőt tovább megyek, bénák voltak. De a frissek kidolgozottak és alaposak voltak, néztünk mindannyian, Ákos természetesen nagyon büszkén. Összevillant a szemünk megint, - "Most én itt mit vizsgáljak? - kérdezte. Grimaszoltam és felvontam a vállaimat, én se tudtam a választ.
Ellenben rossz érzés született bennem. Ha más is ilyen rendben levőnek látja a fiamat, ha én is rendben levőnek látom a fiamat, megszűntek azok a bizonyos kitapintható-mérhető hiányosságok, akkor az iskolában miért problémaként jelenik meg? Tudom, hogy impulzív, tudom hogy folyamatosan tolja magát előre, tudom hogy vehemensen érvényesülni akar... de hol itt a baj? Ez Ő. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon nehéz huszonvalahány egyéniséget összehangolni, iszonyatosan nagy meló, viszont a emberkét problémásnak tartani a kirívó egyénisége miatt... az szerintem óriási tévedés. El fogok menni a tanítókhoz, és ezúttal nem arról fogunk beszélni, hogy a kisfiam mit csinál rosszul. El fogom őt magyarázni nekik, hogy annak lássák, és annak fogadják el, ami. Remélem sikerül.Ami a terápiákat illeti, senki ne gondolja, hogy ellenük vagyok. Kicsit furcsán venné ki magát egy konduktor/családállító szájából... De minden terápiának megvan a helye és ideje, és ugyanúgy döntés és felismerés kérdése hogy elkezdem a terápiát, ugyanígy felismerés kell ahhoz is, amikor abba kell hagyni. A mi esetünkben elértünk egy határt, ahol már a kettőnk közötti bizalom sérült volna, ha folytatjuk. Helyett kellett adni az elfogadásnak. Végső soron ez minden terápia alfája és omegája. Ma is ugyanígy tennék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése