A kilencvenes évek második felét nem éltem volna túl ép ésszel, ha nem olvasom el az összes Hrabal és Müller Péter könyvet, amire csak rá tudtam tenni a kezem. Ittam, ettem, lélegeztem azokat az írásokat. Bohumil (csak nem sértődne meg, hogy lebohumilozom) már régen a legmagasabb etetőről szórja a magokat a galamboknak, de Müller Péter él és továbbra is ír. Olyannyira, hogy karácsony előtt megjelent egy cikke, amit először elolvastam, aztán kényelmetlenül éreztem magam tőle, aztán utolsó lépésként rájöttem, hogy nem tetszik. Van a végén egy icipici zöngécske, ami ellen kapálózom.
Tudom, tudom, már szórom a hamut a fejemre, de akkor sem értettem egyet a végével, legalábbis ebben a formában nem, még akkor sem, ha Kaffka Margittól való az idézet, ami a bejegyzés gerincét adja. (http://www.life.hu/sztarszerzok/20131025-muller-peter-heti-utravalo-97-resz.html) Elolvastam jópárszor, mire tudatosítani tudtam magamban, hogy mi idegesít. Elismerem, hogy én is egy ilyen "zavaros valami" vagyok, szétvetnek a kreatív energiák, bár ügyetlen vagyok, és nem tudom ezeket felhőtlenül a főzés és más otthon végzendő teendőkre átirányítani. Én is egy csúcs-akaró vagyok, fontos (lenne), hogy elismerjenek, hogy tudjam, jól odaraktam magam. (Bár lehet hogy csak magamat áltatom azzal, hogy ér valamit, amit csinálok...) Ami idegesített, az a tanács, a legvégén. "Több lehetőséget - pályák, munkák, szerelem, alkotás, harc, cselekvés és tanulás irányában!" ... és Müller Péter egyetért. Én is egyet értek. De egy alapvető, lényegi, megkerülhetetlen momentum kimaradt. Az időzítés.
Egy nő, ha már arra adta a fejét, hogy embert nevel fel legjobb tudása szerint, ha már megkapta ezt a feladatot, akkor ezt végre is kell hajtania. Ez a feladat egész embert követel, időszakonként hétszer huszonnégy órában. Vannak olyan helyzetek, amikben nem jó az anyahelyettesítő, kizárólag és csak anyától az igazi. A mai világban viszont szlogenné vált a női önmegvalósítás. Megyünk iszonytató karriert futunk be, (majdnem!) úgy keresünk, mint egy férfi, mindenki
látja, hogy totál multifunkciósok vagyunk, csillogunk, megjelenünk,
dolgozunk vakulásig, mert mi is meg tudjuk csinálni...! Persze,
valósítsuk meg magunkat, rendben van. A drámai változás viszont
óhatatlanul bekövetkezik, ha mindezt egy-két-hár... gyerekkel az
oldaladon akarod véghezvinni. Ha előtte, semmi akadálya. De gyerekkel?
Itt jön be az idő, az a nyavalyás, földi létünk nem elmismásolható
dimenziója. Ha gyereked van, akkor odaadtad magad egy másik ügynek, ha tetszik, ha nem átlépsz egy másik időszámításba, ahol
senkit nem fog érdekelni, hogy már egy éve nem aludtál rendesen,
konferencia lesz, vagy leadási határidő, esetleg kellene vegyülni a
többi vezetővel a Cégnél, elsősorban anya vagy már, feladatod van. Rohansz az iskolába, ha rádcsörögnek, kottát olvasol, pedig előtte erre nem voltál képes, és éjfél után is végighallgatod, ha fáj a lelke. Tisztában vagyok vele, hogy nehéz realitás ez, különösen manapság, hiszen ki akarna önszíve és pénztárcája ellen dolgozni? Amit ez a felvetés mondani akar, nem időszerű, sajnos, mert amit ezzel az időszakosan lemondó és feláldozó hozzáállással nem lehet pénzt csinálni, és egyre többször ez nem vegyekemagamnakújcsizmát kérdése, hanem a megélhetésé. Mégis... Ezt nem lehet pénzben kifejezni... de mégiscsak gyűlik valahol, még akkor is ha nem tudom forintra, vagy bármely más földi devizára átváltani.
Olyan sokszor elhangzik manapság, hogy mindenki behelyettesíthető. Hát nem. Senki nem az. Ha
egy nő nem vállalja fel a helyzete által kapott felelősséget, akkor az ugyan
átszáll másra, aki elvállalja: rokonok, barátok, iskola- vagy óvodatársak...Viszont soha semmivel nem
lehet tökéletesen helyettesíteni azt, amit első sorban egy anyától kell
megkapni. Természetesen ugyanígy vannak átvállalhatatlan szerepei
egy férfinak, apának is. Kényszerből megvalósul a behelyettesítés, de némi űrrel. Egy lázas gyerek , lelkének nem a Nagyi simító keze kell, hanem Anyáé. Csakis Anyáé. Vannak helyzetek, ahol és amikor ott kell lenni. A gyerek lelke pedig emlékszik - ugyanúgy, mint a miénk - , és mint egy jó kis bankár, elteszi ezeket a feláldozott éjszakákat, kihagyott mozikat, apró figyelmességeket, és tudja, hogy ez csakis érte történik. Ő sem behelyettesíthető. Sem külföldi úttal, sem kövér fizetési csekkel, sem mindennel, amit a gyerek szeme megkíván. Semmivel. Ezek az áldozatok, adományok, a Rá fordított idő pedig gyűlik csemetéink arany bankbetétjében, mely nem tud elévülni, nem fogja értékét veszteni. Használnunk is kell majd, amikor feszültté válik a viszony szülő és gyereke között, ha máskor nem tinédzserkorban biztosan. Remélem lesz elég fedezetünk...
De hol a megoldás az önmegvalósításhoz, ha már gyerekkezek szorongatják a mancsunkat? Ez rejlik az időben: meg kell várni azt az időszakot, amikor már sérülés nélkül távolabb mehetünk a gyerekektől, amikor elég érett arra, hogy megértse Neked mi a fontos, Te mit szeretnél, Te mi szeretnél lenni. Nem tudom hány év, gyerekenként változó, ezt csakis ösztönből ítéli meg egy nő helyesen. De kell az idő, hogy a gyerek elérje azt az önállósági pontot, hogy krízishelyzetben meglegyen benne az a szilárd belső anyakép, ami már nem elvehető. Egyfajta bizalom, egyfajta oltalom, ami nem múlik el, egy életre szóló kapaszkodó.
Lehetségesnek tartom, hogy sárga vagyok az irigységtől azokra, akik nagymamákkal, nagypapákkal felszerelve elódalognak a világ más tájaira egy hétre kettőre utódaik nélkül. ...nem, tutira irigy vagyok... Nekem ez nem adatott meg. Viszont bele kellett magam ereszteni az anyaságomba nemcsak nyakig, de a fejem tetejéig, nem volt más választásom. Ez a kényszer sem lehetőség nélküli. A tanulás lehetőségét hordozza. Akármennyire vágyom rá, még nem értem el a szakmai célomat, életcélomat. Nem ünnepelhetem a saját nagyságomat, mert nem látszik, nem csillog. De amit megéltem, azt fenékig megéltem, benne voltam, elvállaltam. Volt hogy jól, volt hogy rosszul csináltam, de vállalom érte a felelősséget, és őrzöm Önmagam a változásban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése