Shakespeare védelmében

Szinte ahogy elkezdődött az iskolai év azonnal megindult a kötelező olvasmányok ócsárlása, amit én néztem, néztem a Közösségi Oldalon, egy részét értettem, a másik részét meg nagyon nem. Mindenesetre úgy gondoltam, hogy ez teljesen szubjektív, nem fogok belebeszélni, megtartom a véleményemet magamnak. Ehhez is több évtized élet kellett, hogy ilyenre képes legyek, de úgy tűnik, még van hely a fejlődésre, mert most azért is megírom.

Talán képes lettem volna hallgatni, ha egy barátnőm invitálására el nem viszem a gyerekeinket színházba. (már hogy az ő fiát és az én fiamat, amíg ő a színpadon zenél...) Való igaz, hogy nagyon régen nem voltam színházban, ki voltam éhezve az élményre, és a darab amit megnéztünk egy kedvencem volt, amit akkor láttam amikor alig voltam idősebb, mint a két kiskrapek, akik velem ültek a sorban, így gondoltam, szenzációs esténk lesz.

Nem így lett. Inkább szenzációhajhásznak mondhatnám az egészet. Az első döbbenet akkor kapott el, amikor az előadás tizedik percében hirtelen három anyaszült meztelen férfi virított a színpadon. Erre nem emlékeztem... nem is értettem... mi köze volt ennek a cselekményhez? Igazából semmi, viszont mindenki röhögött és megtapsolták a színészeket. (Itt kell elmondanom, hogy bőven voltak tinik a nézőközönség soraiban.) Én le voltam bénulva - nem mintha nekem is tapsolhatnékom támadt volna - és arra gondoltam, hogy ezt hogyan nyeli le a két gyerek. Az enyém értetlen volt, a másik izgatottan ugrált a székén. Okéééé... a műsor folytatódott. Szörnyű dolog az elvárás, de mit tegyek, vártam a lendületes, rímes, szellemes shakespeare-i mondatokat, nevetni, szórakozni szerettem volna, de nem ment. Nem éreztem magam kényelmesen, miközben a színészek olyan szavakat használtak mint "fejbesom", "elcseszni" és társaik. (A memóriám szerencsésen blokkolta  a többit, de higgyétek el elhangzottak.) Nyugodtan mondja mindenki, hogy régimódi vagyok, és öreg, de akkor is úgy gondolom, hogy Shakespeare nem érdemli meg ezt a stílust, és a gyerekeink sem érdemlik meg ezt a stílust. Ja igen, és én sem érdemlem meg ezt a stílust.

Mint megtudtam megint esedékes egy magatartásigazítás a csemetémen, de nehezebb lesz elmagyarázni, hogy miért is, amikor pont most látta - és közvetve én mutattam meg neki - hogy a teljesen felesleges figyelemfelkeltés tapsot és nevetést eredményez, és jópofának tartják.

Igen, hallom, ami néhány embernek a fejében megszólal, hogy miért vittem el a gyereket egy ilyen darabra? Jelentem, a darab nem ilyen, csak ilyenné tették. Átszőtték a mai kor nyelvezetével, erkölcsi rendjével, és nem érzem, hogy ez így jó lenne. Nyáron olvastam Miyamoto Musashi könyvében azt a gyönyörű és igaz gondolatot, hogy minél távolabb megyünk a forrástól, annál inkább elveszíti a lényegét. Mi értelme van annak, hogy fordítás helyett átírják Shakespeare-t, vagy bárki mást? Nem tiszteletlenség ez? Oka volt annak, hogy úgy írta le, ahogy megtette. Miért ne lenne értelme, hogy egy pár óra erejéig egy másik évszázadba vitetjük el magunkat? Esetleg tanulhatnánk is belőle...

Valahol ugyanez volt a gondom az kötelező olvasmányok ellen fanyalgókkal. Ne értsetek félre, nekem is voltak olyan kötelező olvasmányaim, amitől felállt a szőr a hátamon, annyira utáltam, de volt rengeteg amiből értékeket tanultam. Nem hiszem, hogy bölcs lenne mindent kivágni az ablakon, csak azért mert öreg. Itt jön a vicc a nagymamiról... A már emlegetett Közösségi Oldalon ilyen kritikák jelentek meg, hogy "idejétmúlt", "nem alkalmazkodik a jelenkor olvasástechnikai változásaihoz", "nyelvezetében régi" stb. stb. Lehet hogy most magamról állítok ki szegénységi bizonyítványt, de nem értem. Mi a gond a százéves irodalommal? Mi a gond az ezeréves értékekkel? Mi a gond azzal ha ezeréves értékekről archaikus nyelven beszélnek? Az igazság igazság marad. Évek óta a filofaxomban hordom a következő idézetet: "A haladás végzetes metaforája, amely szerint mindent magunk mögött hagyunk, elhomályosította a növekedés valódi eszméjét, amely szerint mindent magunkba fogadunk." (G. K. Chesterton) Ehhez már nem tudok mit hozzáfűzni.

Számomra sokkal zavaróbb, hogy jelenkorunk gyermekeknek szánt irodalmában a színvonal esetenként (de nem mindig) a "teszkó" szintjéig süllyedt, cserébe egy mai hároméves már nem tudja mi a "rokolya". Kivéve persze, ha Weöres Sándort olvas. ... aki ugye pont száz éve született. Mondhatni ódon...

A megoldás, mint mindig most is valahol középen lelhető, legalábbis szerintem. Semmi gond nincs a Kőszívű ember fiaival, vagy a Kincskereső Kisködmönnel. A gyereknek fel kell kínálni a választás lehetőségét, úgy hogy nem fintorgunk előtte nyilvánosan erről vagy arról. Abban teljesen egyetértek mindenkivel, hogy kellene a kötelezőkbe (vagy választhatókba?) beletenni  korunkbeli olvasmányt is, vagy korunkbelibbet. Kilencévesen a görög regéken éltem, tizenkét-tizenháromévesen faltam Robert Merle könyveit, és szeretném a fiaim kezébe is odaadni. Lehet, hogy olyasmit is odaadnék a kezébe, amit én magam nem olvastam. Próbálkozzanak, találják meg a saját stílusukat és a saját irodalmi (és más) szerelmeiket. Jó ha nem egyezik az enyémmel, vagy az apjukéval, nem akarnám lekorlátozni őket sem időben sem térben. De ha egyezik, hát legyen, de minél nagyobb részt kellene látni a nagy képből. A legfontosabb szó ebben a témában az "is", mert szükségünk van a múltra ahhoz, hogy a jövőt a legeredményesebben és legszebben valósuljon meg.

"Ma felületes infókat futunk át, kiírunk minden csacskaságot ami csak az eszünkbe jut a "falunkra", csetelünk ékezet nélkül, fantasztikus rövidítésekkel, matricákat küldünk és közben felejtünk… Igen ez egy új kor, de nem rosszabb vagy jobb csak más. Meg kell tanulnunk a helyén kezelni a kor adottságait és becsülni a múlt hozadékát mert ennek arányából születünk meg ma újra és találjuk meg a helyünket ebben a felgyorsult fura világban." (Popper Péter)

Erkölcstan-óra kisebbeknek és nagyobbaknak

Azt hittem, ez a bevásárlás is csak olyan lesz, mint a többi, valamiért biztos vissza kell császkálni a szupermarket elejébe hátulról, a gyerekek óhatatlanul összekapnak a mélyhűtött áruk osztályán, és ki fog lyukadni a paradicsomos zacskó a túlterheléstől. Már majdnem minden menetrend szerint ment, amikor homokszem került a rendszerbe. Elég nagy homokszem. Egy húszezres. Egy húszezres, ami csak ott hevert a tejespult előtt.

Szemfüles kilencévesem vette észre, és azonnal ráugrott a zsákmányra és - engem is meglepve - azonnal körülnézett, és hangosan kérdezte: "Ezt ki vesztette el?" Nagyobbik fiamnak jó erős hangja van, és általában problémát jelent neki a halk beszéd, így természetes volt, hogy hirtelen mindenki ránk figyelt, pontosabban őrá, akinek ott kéklett a pénz a kezében. Pár lépésre állt tőlünk a Hölgy, aki azonnal a farzsebéhez kapott, és ellenőrizni kezdte, hogy ott van-e a pénze, és mivel nem találta, riadt szemmel nézett ránk, kicsúszott egy "Jézusom" a száján, és egészen óvatosan bólogatott a fejével, jelezve, hogy a kérdéses pénzdarab bizony az övé.  Kinyújtotta a kezét, rám nézett, hogy én helyeslem-e a pénz átadását. Én, ha őszinte akarok lenni, első érzelmemmel szörnyen sajnáltam, hogy meglett az értékes papírdarab gazdája... aztán természetesen bólintottam, hogy persze, adja oda a gyerek a húszezrest.

Így a pénz visszakerült jogos tulajdonosához, Ákos kissé szégyenlős de ragyogó mosollyal visszatért a bevásárlókocsihoz, és én elmondhattam neki, hogy milyen büszke vagyok rá. Nagyon meg voltam lepve, mert az én első ösztönöm az volt, hogy felkapom és tovább nem igazán gondoltam, hogy mit is kellene tenni. De Ő tudta, sokkal jobban tudta, mint én, és azonnal meg is cselekedte zsigerből.

Még ott a tejespultnál kezembe megsimogattam az arcát, és ő nem értette, miért is ez a feléje áradó büszkeség. Nekem kellett "lefordítani" neki, hogy miért is nagy az ő cselekedete. Mi minden lehetett volna az övé, ha nem teszi fel azonnal, azt a bizonyos kérdést. Megvehette volna régóta áhított pedálos Moszkvicsot a csencselős weboldalról... elmehetne az autóbörzére és degeszre vásárolhatná magát... Láttam az arcán, hogy ezen dolgok képzeletbeli elvesztése megrendítette. A lehetőség rendítette meg, hogy az övé lehetett volna, de nem lett. El kellett mondanom neki, hogy nekem is jól jött volna a pénz, de helyesen cselekedett, nem is lehetett volna jobban. Igazából engem is megszégyenített, a tisztasága annak, ahogyan érdek és gondolat nélkül kérdezett. El kellett mondanom, hogy egy icipicit én is szomorú voltam, hogy nem tarthattuk meg, és megértem az ő szomorúságát is. A pénz lehetőségét elvesztette, de mint ember tiszta maradt. Ebbe kilencévesen bele tudott nyugodni. Mi felnőttek hányan lennénk képesek erre?

Számomra, az volt a lélegzetelállító tapasztalat, hogy ösztönből, gondolkodás nélkül cselekedett.Fel se merült benne a gondolat, hogy elteszi, hiszen nem az övé. A teljes képhez hozzátartozik, hogy Ákosom nagy "megtaláló". Szemüvegtok, ezüstérem, gumikarkötő és egy boríték tizenötezer forinttal mind a "találmányai" között van, amelyek mind megtalálták eredeti gazdájukat. A hatalmas különbség, hogy most először önállóan, lelkifröccs nélkül, szabad akaratából kereste meg a jogos tulajdonost.

Egy sóhajjal írom le, hogy felmerült bennem a gondolat, hogy vajon tényleg jól nevelem-e a gyerekeket. Nem vagyok-e korszerűtlen a mai világban, ahol annyi ember egymást tapossa a legkisebb haszonért, legyen az anyagi vagy más természetű. Magamnak is a saját tanácsomat kellett megfogadni, hogy végeredményben az én lelkiismeretem is tiszta maradt, és ehhez az kellett, hogy így neveljem a gyereket. Rá kellett jönnöm a tudatommal is, hogy csak így szabad gyereket nevelni a mai világban, mert túlburjánzott az ellenkezője, és én is fertőzött vagyok. Ha úgy tetszik, leckét kaptam a saját gyerekemtől. ...Már megint....

Sokat cikkeztek az elmúlt időkben arról, hogy bevezetik az erkölcsi nevelést, és nagyjából mindenki egyet értett azzal, hogy az erkölcstanításhoz - a kívánt kritériumok alapján - maga Buddha vagy Jézus se lenne elég. Viszont akkor felmerül a kérdés, hogy most akkor hogy is van ez? Az számít, amit soha nem tettem meg, vagy az amit megtettem, és tanultam belőle? Ami megtettem a gyengeséget vagy bátorságot jelent? Gyarlóságot vagy bölcsességet? Mit miért tettem? Krízis? Önzés? Kíváncsiság? Rosszakarat? Félelem? ... vagy valami egészen más?

Bevallom, amikor először hallottam az erkölcstan órákról, nekem régi hittanóra érzetem lett: "ezt így nem szabad csinálni, mert bűn!" Kényelmetlen, szorító érzés, egyáltalán nem kellemes. Ha rajtam múlna inkább emberség-órának hívnám, viszont ezt órán nem lehet tanítani. Ezt látni, átérezni, és élni kell, egyébként hiteltelen, hideg és élettelen. Ezt nem lehet akárkitől megtanulni, ezt csak olyantól fogadom én is, aki nekem fontos, akinek a legjobban adok a szavára. (Ha valaki nem olyan szerencsés, mint én voltam, akkor ez lehet más is anyán, apán kívül...) Másrészt erkölcsi normákat nem feltétlenül egy szeplőtelen szűztől szeretnék tanulni, egyrészt mert nagyítóval sem találok, másrészt nem életszerű. Hogyan értem meg a tévedés kínját valakitől, aki még soha nem tévedett? Hogyan érti meg az én tévedéseimet, aki soha nem járt a tilosban?

Jó és rossz tudása, és az ehhez kapcsolódó gondolatrendszer egyidős az emberiséggel, és még ma is friss köteteket írnak róla, hiszen emberi természetünk szerves része. Egészen halkan mondanám, és mondom  is, hogy tiltással nem lehet nevelni, több okból sem. Egyrészt, mindig mindenki azt akarja, ami tilos, másrészt csak a tiltás nem ad élhető opciót. Mindig lehetőséget kell felkínálni, nem pedig elvenni, és szembesülni kell a következményekkel. Másrészt egy gyerek mindig le fogja másolni azt a viselkedésmintát, amit az általa szeretett személytől látott. Lehet, hogy nem élete végéig, de gyerekkorában szinte biztos. Ezért ezeket az erkölcsórákat a felnőtteknek kellene megszervezni. Más esetben reménykedhetünk, hogy Dávid megint legyőzi Góliátot. Sok Dávid, sok Góliátot.

Negyvenegy éves vagyok, és még ma is tévedek. Minden nap. Ha le kell írnom, hát leírom, hogy nem lennék megfelelő erkölcstan-tanárnak a megjelölt lista alapján. Viszont minden tévedésemre szükségem van ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok, és a tévedés lehetőségét a gyerekemtől sem tagadnám meg. Próbálom őket úgy nevelni, hogy képesek legyenek arra, hogy a cselekedeteik következményeit is nagyjából előre lássák, vagy legalább megpróbálják. Tudom, hogy fognak tévedni. Nem akarom, hogy erkölcstanárok legyenek. Embereket nevelünk.