A Halál és a Gyerek

Előre szólok, hogy ha valaki meggyőződéses ateista, akkor most keressen magának valami jobb olvasnivalót, mert a most következő sorok olvastán biztosan kitér - nemlétező - hitéből.

 Az a kevés ember, aki engem igazán jól ismer, tudja, hogy a halál témája mindig közel állt hozzám, folyamatosan változó formában. Ötéves voltam, amikor meghalt a nagypapám, édesanyám apja, akivel - ma is - nagy lelki közösség köt össze. Nem tudom megmondani miért, nem tudom megmondani hogyan. A korom miatt nem engedtek el a temetésére, de én emlékszem, hogy teljesen ki voltam borulva ettől. Én el akartam menni. Hozzám is tartozott. Hozzám is tartozik. Nem voltam hisztis kislány, nem csináltam jelenetet, de össze voltam törve, és nem értettem semmit. Mi az hogy a nagypapa nincs többé? Magam sem tudom miért, de emlékszem, hogy gyakran kutattam az eget hátha valami válaszra találok. Gyerekként életem nagyobb eseményeinél még évekkel később is fel-felnéztem az égre, hátha...  Úgy hangzom mint egy harmadvonalbeli new age író, tudom, de akkor is így történt.

Amikor Anyukám már nagyon beteg volt, mind a ketten tudtuk, hogy közeleg az ő útja vége, megkért, hogy legyek vele, amikor mennie kell. Nagy a lélek hatalma, és nagy az ereje, mert pontosan így történt, ő megvárt és én ott voltam. Nagyon sok, talán túl sok időt töltöttem a kórházban, láttam embereket meghalni. Láttam a halál nagyságát, a méltóságát, és a békéjét. Igen, a békéjét.

Amikor gyerekem született, magától értetődő természetességgel beszéltem a hiányzó nagymamájáról is, megnéztük a fényképalbumban, kinn volt és van egy képe a falon, létezésének ténye nyilvánvaló volt számára is. Volt egy mondat, amit használtunk: "A nagymama, aki a mennyből szeret minket." Lehet, hogy ez is a gyerekkori élményemnek volt a gyenge visszhangja, de talán csak így tudtam gyereknyelvre lefordítani a transzcendens üzenetet, hogy egy másik síkon - számunkra láthatatlanul - a nagymama továbbra is létezik. Ahogy a csemete nőtt, együtt nőttek vele a kérdései is. Felmerült a fejében a kérdés, hogy miért nincs is itt a nagymama? Miért volt beteg? Mi a halál? Én pedig hitem és tapasztalataim alapján megválaszoltam az összes felmerülő kérdést, egy sem volt, amit kikerültem volna.

Amikor erről a család idősebb tagjai tudomást szereztek, elkerekedett a szemük és - írjuk a javukra, halkan - megjegyezték, hogy nem szabadna ilyenekről beszélni a gyereknek. Visszakérdeztem, hogy miért is ne lenne szabad beszélni az elmúlásról? "Még túl kicsi!" - volt a válasz. Kicsi. Hmmm. Ha jól emlékszem annyit kérdeztem vissza, hogy "Miért lenne kicsi?" Átélte már a születését is, ami ugyanannak a botnak a másik vége, és ha a saját gyerekeimet nézem csak, akkor is látom, hogy az is nyomot hagyott rajtuk. Arról nem is beszélve, hogy nem szabad elfelejteni, vagy lekicsinyelni a gyerekek láthatatlan antennáit, amiket pont azért fejlesztettek ki, hogy megérezzék a kimondatlant.

Nem szeretem, ha gyerekek előtt káromkodnak, ki nem állhatom az agresszív játékokat, tévéműsorokat, akár apróságoknak szól, akár felnőtteknek. Ezeket nem szívesen tálalnám a gyerekeknek. De a halálról nem beszélni egy gyereknek, ha az élet úgy hozza, csupán - változatos formában előforduló - felnőttkori félelmi reakció. Persze, ha én félek tőle, a gyerek is félni fog tőle. Ha nem vagyok hajlandó beszélni róla, elbagatellizálom, vagy leszidom érte hogy "Ne beszéljen bolondságokat!", a gyerek szorongásos és félelmi állapotokat élhet meg. A kíváncsisága megszületett, azonban ha nem kap válaszokat, a fantáziájával fogja kitölteni az űrt, vagyis pont a legnehezebb terepen hagyom magára a tapasztalatlan kisembert. Természetesen nem azt mondom, hogy hívatlanul traktáljuk a gyerekeket a halál témájával, de ha felmerül, így vagy úgy, felkészültnek kell lennünk rá, hogy válaszokat adjunk, méghozzá a témához méltó és a gyerek számára legtermészetesebb és legmegnyugtatóbb módon. Ha most az a kérdés, hogyan lehet a halálról megnyugtató módon beszélni, csak annyit tudok mondani, hogy magunkban kell megoldani, először nekünk kell megismerni, és elfogadni a létezését. Szép paradoxon. A halál létezése.

Régebben sokkal közelebb volt az emberekhez a születés, a halál, a közösség együtt élte meg az ilyesmit. Ezek a dolgok mostanra eltávolodtak tőlünk, és olyan, mintha nem is az életünk szerves része lenne. Tudnunk kell elfogadni, és közelebb engedni magunkhoz az elmúlást, még ha ez a fejét-a-homokba-dugó társadalom úgy is viselkedik, mintha sosem kéne meghalnia. A halál viszont az emberi élet természetes része. Egy olyan társadalomban, ahol minden életszakaszban járó emberek állandóan jelen vannak, - márpedig ha nem hazudjuk el, minden társadalom ilyen - az életet egy nagyobb perspektívában képes látni mindenki. Itt nyilvánvaló, hogy nincs „legjobb” életszakasz: mindnek megvan a saját feladata és saját örömei, sőt a generációk egymást táplálják, és kölcsönösen szükségük van egymásra. A gyerek, és mi is veszítünk egy hatalmas szeletet az életből, ha nem tartjuk szem előtt a halált.

A megoldás, a megfogalmazás hogy hogyan kezeljük a halált magunkban, vagy a gyerekeink előtt teljességgel egyéni. A lényeg, hogy merjük belefoglalni az életünkbe és a gyerekébe is. Tudom, hogy kelthet olyan érzést a halálról beszélni a gyereknek, mintha veszélynek tennénk ki őket. De látni kell azt is, hogy ennek a veszélynek létezésünk első pillanatától kezdve ki vagyunk téve mindannyian.

Így Halottak Napjának közelségével megint készülök, megvettem a gyertyákat. Minden évben elsoroljuk, hogy ki kiért szeretne gyertyát gyújtani, és nem csupán rokonokért, barátokért lobban a láng. Volt kiscicánk is, akit láttunk elpusztulni, őt szinte minden évben megemlítik a fiúk, mert mélyen érintette őket, igazából az az utcai apróság volt az első igazi találkozásuk a nemlétezéssel, ha földi terminológiában gondolkozom. A szomorúság ilyenkor természetesen elkerülhetetlen, de nem is akarom elkerülni, nem akarom megmenteni a gyerekeket ettől se, mert egészségesen és egészséges érzelmekkel tudnak közelíteni a halál témaköréhez. Minden évben sírnak egy kicsit, de - ahogy én is gondolom - nem látják végállomásnak, csupán átmenetnek valamivé, valahová, amire nincs teljes rálátásunk. A fájdalmukat nem vehetem el, de mellettük lehetek, amikor történik, ennél többre felnőttkorukban sem leszek képes.

Nagyobbik fiam tavaly az itthoni gyertyagyújtás után bebújt az ölembe, átkarolta a nyakamat, és hosszú hallgatást követően annyit mondott: "Azt hiszem először meg kell halni ahhoz, hogy megszülethessünk." Ha egy gyerek képes ilyen mély, filozofikus igazságra, úgy érzem nekem semmi jogom ahhoz, hogy ettől megfosszam. Ez az én véleményem, és tiszteletben tartom, ha más másként gondolja. Igazából ez az egész gondolatmenet egy halk zümmögés volt.

Mindennapi hiánycikkeink

Nagyon nehezen írok, általában úgy kell magam odapofozni a gép elé, pedig nem az a bajom, hogy nem tudom mit mondjak, de őszintén szólva rettegek minden egyes alkalomnál, hogy át tudom-e vinni azt, amit szeretnék. Aztán nekidurálom magam és minden kiszakad belőlem, javítás nélkül. A mostani téma már nagyon régóta feszeget, több forrásból, és több élményből táplálkozik, és érzem, hogy fontos, de ennyire még soha nem féltem leírni a gondolataimat, lehet, hogy túl nagy a falat.

A Facebookon kezdődött, annak is a "Neveljük Együtt" oldalán megjelenő cikkek alapján nagyon jó "beszélgetés" kezdőtt a tiszteletről, tekintélyről, és bennem elkezdtek mocorogni az olvasottak, összekeveredtek a saját elképzeléseimmel, és egy hatalmas kavalkádban ültek a fejemben már egy jó hónapja, amikor elbeszélgettem a kisfiam egyik tanító nénijével a  játszótéren, és szakmabeliek révén hamar egyetértettünk abban, hogy ez a mostani generáció teljesen más mint a tíz évvel ezelőtti, mint a húsz évvel ezelőtti. A gyerekek tiszteletlenebbek lettek, szabálytartásuk lecsökkent, nem figyelnek oda, arra, amit kérünk tőlük, és van bennük egy általános romboló tendencia. Jól elszörnyülködtünk, de két nappal később az iskolába érkezett egy nemzetközi küldöttség a Montessori konferencia kapcsán. Nem vagyok az iskola alkalmazottja, így a szerencsének köszönhetem, hogy részt vehettem ezen, és tolmácsolhattam a magyar, svéd, norvég, holland, és szlovák tanárok és iskolaigazgatók között. Itt megint előkerült a téma, a gyerekek tiszteletlenségéről, és az egyik holland vendég csak annyit mondott: "A gyerekek most is gyerekek. Ha ilyenek lettek, akkor mi tettük őket azzá." Csend lett. Aztán hozzátette: "Az az igazság, hogy nekem a fiatal tanítókkal is hasonló a problémám, nem érzem a tiszteletet bennük sem."

Puff neki. Ez fájt. Éreztem, hogy igaza van. Magyarán annyit jelentett, hogy ne a gyerekeket okold, te vagy az ok. De ha én vagyok az ok, akkor én vagyok a megoldás is, de hát (mondja a hangocska belülről) én tisztelettudó vagyok! Tényleg? Tényleg???

Nem, nem vagyok. De nem úgy vagyok tiszteletlen, ahogy az emberek gondolják. Szoktam hangosan köszönni, megtartom másnak az ajtót, meghallgatom a gyerekeket, nem vagyok késős, általában betartom a kölcsönös együttélési szabályokat. Az úgymond "kis" dolgokon csúszom el. Reggelente az autóban simán kiabálom, két gyerekkel a hátsó ülésen, hogy "Menjél már, te marha!", ha a szerencsétlen nem olyan impulzív vezető, mint amilyen én vagyok. Nyáron kétely nélkül áthajítom a szomszéd lakatlan terület susnyásába a dinnyehéjat, mert a kuka csakhamar tele lesz vele, ott meg nem is látszik. Márpedig ezek az apróságok azok, amit a gyerek levesz, utánoz és használ. Hányszor láttunk már ilyet? Szerintem minden nap. Feleslegesen ítéleteket alkotunk, és betolakszunk más ember terébe. Müller Péter óta tudom ennek a szónak a szépségét, hogy "udvariasság", vagyis: kérés vagy kérdés nélkül nem mehetek be az ő udvarába, ami az övé. Ez is gyönyörűen összetett, mert nem csak lökdösődéssel lehet megsérteni a másik udvarát, de szavakkal is, és azzal is, ha lenézem, az udvarát a sajátom alá helyezem, úgy próbálom összenyomorítani. (Lehet, hogy nagyanyáink korabeli illemtanórák többet hoztak, mint sem gondolnánk?)

Apai ágról német a családom, onnan hoztam a szép mondást: "Tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged." Elég germánnak tűnik, de csodálatos módon működik. Ahhoz hogy meg tudjam tartani a rendet, betartani az udvariasság és a tisztelet szabályait, fegyelemre van szükségem. Önfegyelemre. Pont arra, amit a gyereknek is tanítani próbálok, és nekem sem megy kifogástalanul. Innentől fogva nem csodálkozom.

A következő innen el nem szakítható szó: a tekintély. Hadd kezdjem megint egy kis szóvesézéssel. "Jó tekinteni rá, és vissza-vissza kell tekintenem rá." Fontos a véleménye. Ez idáig rendben van, de kit fogok magamnak kiszemelni, mint tekintélyt? Azt a valakit, aki olyan értékeket hordoz, amit én is szeretnék magaménak tudni. Viszont manapság ki a tekintély általánosságban véve? Egyáltalán mi az érték? Milyen értéket kell hordoznia annak az embernek, akire szeretnek felnézni az emberek? Itt és most határozott vonalat kell húznunk a körülményekből fakadó - ha úgy tetszik földi eredetű - tekintély, és a személyiség mélyéből fakadó természetes - szellemi -  tekintély között. Mondjuk Rothschild és Gandhi... , ki melyiket választaná, melyiket merné bevállalni? A sértő tekintélyre nem lehet felnézni, és nem is lehet elfogadni az általa közvetített értékeket, így a tudást sem. Ez a fajta tekintély megrettent és eltávolít, és csupán azt éri el, hogy amit át akarok adni, az ellen hihetetlen ellenállást szítok, és a gyerek az első adandó alkalommal kidobja a rendszeréből a közvetítetteket. Pedagógusként is baj, mert az egész nevelési-oktatási folyamat elvész, vagy legalábbis lecsökken a hatásfoka, de ha szülőként vagyunk benne egy ilyenben, az még súlyosabb problémákat okoz, mert tőlem meg fogja tanulni a gyerek, hogy a nagyságot, a tiszteletet erőszakosan kell megszerezni. Nem fog tudni építő módon felnőtté válni. Ugye mindenki el tudja képzelni ennek a következményeit?

Amikor a Hellinger-képzésen vettem részt, az első órák egyike a szintekről szólt, hogy nem tudok úgy hatni egy bizonyos szinten álló emberre, ha nem azon a szinten állok, mint ő. Én jó konduktori múltammal, és enyhe altruista hajlamommal, ezt a lehajlással azonosítottam, és mekkorát tévedtem, ugyanis ezt hívják klasszikus lekezelésnek, egófitogtató fogás, arra való, hogy önnön fontosságunkat kiemeljük. Nem lehajolni kell, hanem odalépni egy emberhez, akár felnőtt, akár gyerek. Ember, és ezen mivoltát nem a magassága sem a vérmérséklete, sem a neveltetése fogja meghatározni. Ha mindezt végiggondolom, és hagyom, hogy a gondolat hasson is, akkor lehet, hogy már nem is támad kedvem reggelente válogatott szitkokat szórni az autóban, vagy türelmetlennek lenni a gyerekkel, mert nem megy neki valami és én éppen feszült vagyok... Megváltoztatni régi szokásokat sokkal nehezebb, mint újakat kialakítani, és egóból nem lehet jól gyereket nevelni sem, kell egyfajta alázat, egy folyamatos kérdőjel, hogy mi szülők, pedagógusok, emberek is fejlődésképesek maradjunk, ha már a gyerektől is ezt várjuk el.

 Ahhoz, hogy visszaszerezzük elveszett értékeinket, mindennapi hiánycikkeinket, amiket a gyerekeinkben szeretnénk viszontlátni, magunknak kell először megváltozni. Ugyanakkor tisztában kell lenni ennek a következményeivel is. Időt kell szánnunk magunkra és magunk megváltoztatására ahhoz, hogy a gyerekeken meglássuk ugyanazt a változást.

Soha még ennyit nem töröltem, szerkesztettem egy szövegen. Nem érzem hogy jó, minden gondolatból még tizet tudnék kigyökereztetni. Tényleg nagy a falat. A feladat is az. Weöres Sándorral zárom a kérdéshalmazt: “Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem mijük van: mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud. Tanulj meg mindenkitől tanulni.”

Még egyszer az irodalomról

Többször végigolvasván az előző jegyzetet, egyre több és többirányú gondolat futott végig a fejemben a témához kapcsolódóan, most megpróbálom ezeket is összegyűjteni.

Az első, hogy a gyereket nem kell megmenteni a kihívásoktól, legyen az nyelvi, vagy érzelmi nehézség. Ez alatt értem, hogy a megfelelő időben, és irodalmi előkészítés mellett, hogy értsék a kort is, amiben keletkezett, egy tizenéves süvölvény szerintem igenis képes arra, hogy értelmezzen számára különösen összerakott mondatokat, és ami még fontosabb olyan érzelemvilágot, ami számára ismeretlen. Lehet kígyót békát kiabálni, korunk gyermeke itt Európában nagy százalékban szerencsésnek számít, mert fűtött házban él, kap meleg ételt, ismeri a folyó víz gyönyöreit. Tisztában vagyok azzal, hogy egyre több gyerek él mélyszegénységben még itt Magyarországon is, de tisztában vagyok azzal is, hogy egy rakás gyerek el se tudja képzelni ezeket az állapotokat, és természetesnek veszi, hogy szinte mindent megkap. Bevallom ilyen tekintetben az én gyerekeim is el vannak kényeztetve. Pár éve volt egy pont, amikor a nagyobbik kikelve magából tiltakozott a szülői döntés ellen, mert nem kaphatott meg valamit, amit nagyon akart. (Általában nagyon szokott akarni.) Akkor megfogtam a gyereket és leültettem a tévé elé, és betettem az "An Idiot Abroad" sorozat Indiában forgatott epizódját. El lehet képzelni. Az hogy meg volt lepve, erős alulértékelés. Gyerekmunka, nyolcan egy háromfalú tizenöt négyzetméteres házban ahol nincs vécé és a kábelek lógnak kifele a falból. Ehhez képest a Kincskereső kisködmön már nem látszik olyan végletes választásnak. Akaratos gyermekem pedig rögtön csendesebb lett, és magába szállt, legalább egy kis idő erejéig. De! Lehet, hogy a megdöbbenése rövid életű volt, azonban innentől fogva a mai napig, csak annyit kell neki mondani hogy "Gondolj Indiára!" és a gyerek újraértékel.

Hatalmas tévedésnek tartom, ha egy gyereket a szeretet nevében próbálnak megvédeni a kihívásoktól  a vagy a fájdalomtól. Rondán hangzik, de általában ezek a legnagyobb fejlődés lehetőségei, még akkor is ha nehéz. Pont azért mert nehéz. Ez gyerekkorban is az, viszont ott vagyunk mi szülők részleges védelemként. Ugyanakkor így ültethetjük el az együttérzés, és előítélet-mentesség magvacskáit.

Ha visszagondolok, nekem is szörnyű érzés volt gyerekként ilyen történeteket olvasni, viszont nem lehet megkerülni a felelősségét annak sem, hogy a régi alkotásokhoz, kellenek a magyarázatok is. Mutathatok a gyereknek Rubenst, csak kövér nőket fog látni mindaddig, amíg meg nem tudja, hogy akkoriban ez volt a szép, és közel nem viszem a képhez, hogy nézze meg az árnyékolását, hogy milyen munka és odaadás van abban. Nagy felelősség van a művek tálalásában, mélyre kell nézni, és a gyereket is meg kell tanítani erre, egyfajta attitűdöt kialakítani benne. "Milyen érzés ez neked?" "Mi tetszik benne?", "Mi nem tetszik benne?" és a legfontosabb "Miért?" Egy olvasmány, vagy bármilyen művészeti alkotás, mindegy hogy kötelező vagy sem, a kiindulópont arra, hogy valami - jó esetben - megváltozzon bennünk. Ha gyerekről van szó, nagyon fontos, hogy ezt a folyamatot támogatnunk kell a szülői oldalról is, beszélgetnünk kell az olvasottakról, már csak azért is, mert nagyon meglepő dolgokat tanulhatunk a saját csemeténkről.

Én ki voltam készülve a Légy jó mindhaláligtól is és a Pál utcai fiúktól is. Belekezdtem anno, és bevallom a mai napig nem olvastam ki őket. A magárahagyatottság és tehetetlenség, és az igazságtalanság amik lehetetlenné tették ezek olvasását, felnőtt életemben is alapkövei lettek mindenféle élethelyzetekben megjelenő félelmeimnek. Ha tanár lennék, semmi kivetnivalót nem látnék abban, ha a gyerekek azzal keresnének meg, hogy én ezt a könyvet nem szeretem. Méghozzá azért nem tartom szentségtörésnek, mert a gyerek megpróbálta, beleereszkedett, és véleménye lett róla. Nem kell mindent szeretni. Meg kell tanulni nemet mondani, ez a művészetekben éppen olyan fontos, mint bármi másban az életben. Nemet mondani ugyanolyan fontos, mint igent mondani. Ha véleménykülönbség van akár gyerek-szülő, akár gyerek-pedagógus között az a párbeszéd alapja, és a változás és a növekedés alapfeltétele.

Érzem, hogy a korábbi bejegyzés ellenérzéseket szült, ezzel semmi gond. Oké a kötelező olvasmányok listáján változtatni kellene, mások a gyerekek, nagyobb a választék, eltelt sok év mióta nem frissítették. Viszont valaminek vagy valakinek az értékét nem a kora adja meg, és még az sem, hogy pozitívan, vagy negatívan állok hozzá. A jelen gyerekirodalmában is van olyan mű is ami megadja a katarzis lehetőségét. Ha személyes példát akarok mondani akkor az A Félőlény. Mindkét gyerekem utálta, és nap mint nap kardoskodtak az olvasás azonnali befejezéséért. Én - a szőrösszívű anya - azért is befejeztem, mert tudtam, hogy a könyv mondanivalója megugrandó a csemetéimnek, különösen az egyiknek. A gyerekek megkönnyebbültek a végére, mert minden jó ha vége jó, de továbbra sem maradt a kedvencük. Túl mélyen érintette őket. ...és ez nem baj.

Shakespeare védelmében

Szinte ahogy elkezdődött az iskolai év azonnal megindult a kötelező olvasmányok ócsárlása, amit én néztem, néztem a Közösségi Oldalon, egy részét értettem, a másik részét meg nagyon nem. Mindenesetre úgy gondoltam, hogy ez teljesen szubjektív, nem fogok belebeszélni, megtartom a véleményemet magamnak. Ehhez is több évtized élet kellett, hogy ilyenre képes legyek, de úgy tűnik, még van hely a fejlődésre, mert most azért is megírom.

Talán képes lettem volna hallgatni, ha egy barátnőm invitálására el nem viszem a gyerekeinket színházba. (már hogy az ő fiát és az én fiamat, amíg ő a színpadon zenél...) Való igaz, hogy nagyon régen nem voltam színházban, ki voltam éhezve az élményre, és a darab amit megnéztünk egy kedvencem volt, amit akkor láttam amikor alig voltam idősebb, mint a két kiskrapek, akik velem ültek a sorban, így gondoltam, szenzációs esténk lesz.

Nem így lett. Inkább szenzációhajhásznak mondhatnám az egészet. Az első döbbenet akkor kapott el, amikor az előadás tizedik percében hirtelen három anyaszült meztelen férfi virított a színpadon. Erre nem emlékeztem... nem is értettem... mi köze volt ennek a cselekményhez? Igazából semmi, viszont mindenki röhögött és megtapsolták a színészeket. (Itt kell elmondanom, hogy bőven voltak tinik a nézőközönség soraiban.) Én le voltam bénulva - nem mintha nekem is tapsolhatnékom támadt volna - és arra gondoltam, hogy ezt hogyan nyeli le a két gyerek. Az enyém értetlen volt, a másik izgatottan ugrált a székén. Okéééé... a műsor folytatódott. Szörnyű dolog az elvárás, de mit tegyek, vártam a lendületes, rímes, szellemes shakespeare-i mondatokat, nevetni, szórakozni szerettem volna, de nem ment. Nem éreztem magam kényelmesen, miközben a színészek olyan szavakat használtak mint "fejbesom", "elcseszni" és társaik. (A memóriám szerencsésen blokkolta  a többit, de higgyétek el elhangzottak.) Nyugodtan mondja mindenki, hogy régimódi vagyok, és öreg, de akkor is úgy gondolom, hogy Shakespeare nem érdemli meg ezt a stílust, és a gyerekeink sem érdemlik meg ezt a stílust. Ja igen, és én sem érdemlem meg ezt a stílust.

Mint megtudtam megint esedékes egy magatartásigazítás a csemetémen, de nehezebb lesz elmagyarázni, hogy miért is, amikor pont most látta - és közvetve én mutattam meg neki - hogy a teljesen felesleges figyelemfelkeltés tapsot és nevetést eredményez, és jópofának tartják.

Igen, hallom, ami néhány embernek a fejében megszólal, hogy miért vittem el a gyereket egy ilyen darabra? Jelentem, a darab nem ilyen, csak ilyenné tették. Átszőtték a mai kor nyelvezetével, erkölcsi rendjével, és nem érzem, hogy ez így jó lenne. Nyáron olvastam Miyamoto Musashi könyvében azt a gyönyörű és igaz gondolatot, hogy minél távolabb megyünk a forrástól, annál inkább elveszíti a lényegét. Mi értelme van annak, hogy fordítás helyett átírják Shakespeare-t, vagy bárki mást? Nem tiszteletlenség ez? Oka volt annak, hogy úgy írta le, ahogy megtette. Miért ne lenne értelme, hogy egy pár óra erejéig egy másik évszázadba vitetjük el magunkat? Esetleg tanulhatnánk is belőle...

Valahol ugyanez volt a gondom az kötelező olvasmányok ellen fanyalgókkal. Ne értsetek félre, nekem is voltak olyan kötelező olvasmányaim, amitől felállt a szőr a hátamon, annyira utáltam, de volt rengeteg amiből értékeket tanultam. Nem hiszem, hogy bölcs lenne mindent kivágni az ablakon, csak azért mert öreg. Itt jön a vicc a nagymamiról... A már emlegetett Közösségi Oldalon ilyen kritikák jelentek meg, hogy "idejétmúlt", "nem alkalmazkodik a jelenkor olvasástechnikai változásaihoz", "nyelvezetében régi" stb. stb. Lehet hogy most magamról állítok ki szegénységi bizonyítványt, de nem értem. Mi a gond a százéves irodalommal? Mi a gond az ezeréves értékekkel? Mi a gond azzal ha ezeréves értékekről archaikus nyelven beszélnek? Az igazság igazság marad. Évek óta a filofaxomban hordom a következő idézetet: "A haladás végzetes metaforája, amely szerint mindent magunk mögött hagyunk, elhomályosította a növekedés valódi eszméjét, amely szerint mindent magunkba fogadunk." (G. K. Chesterton) Ehhez már nem tudok mit hozzáfűzni.

Számomra sokkal zavaróbb, hogy jelenkorunk gyermekeknek szánt irodalmában a színvonal esetenként (de nem mindig) a "teszkó" szintjéig süllyedt, cserébe egy mai hároméves már nem tudja mi a "rokolya". Kivéve persze, ha Weöres Sándort olvas. ... aki ugye pont száz éve született. Mondhatni ódon...

A megoldás, mint mindig most is valahol középen lelhető, legalábbis szerintem. Semmi gond nincs a Kőszívű ember fiaival, vagy a Kincskereső Kisködmönnel. A gyereknek fel kell kínálni a választás lehetőségét, úgy hogy nem fintorgunk előtte nyilvánosan erről vagy arról. Abban teljesen egyetértek mindenkivel, hogy kellene a kötelezőkbe (vagy választhatókba?) beletenni  korunkbeli olvasmányt is, vagy korunkbelibbet. Kilencévesen a görög regéken éltem, tizenkét-tizenháromévesen faltam Robert Merle könyveit, és szeretném a fiaim kezébe is odaadni. Lehet, hogy olyasmit is odaadnék a kezébe, amit én magam nem olvastam. Próbálkozzanak, találják meg a saját stílusukat és a saját irodalmi (és más) szerelmeiket. Jó ha nem egyezik az enyémmel, vagy az apjukéval, nem akarnám lekorlátozni őket sem időben sem térben. De ha egyezik, hát legyen, de minél nagyobb részt kellene látni a nagy képből. A legfontosabb szó ebben a témában az "is", mert szükségünk van a múltra ahhoz, hogy a jövőt a legeredményesebben és legszebben valósuljon meg.

"Ma felületes infókat futunk át, kiírunk minden csacskaságot ami csak az eszünkbe jut a "falunkra", csetelünk ékezet nélkül, fantasztikus rövidítésekkel, matricákat küldünk és közben felejtünk… Igen ez egy új kor, de nem rosszabb vagy jobb csak más. Meg kell tanulnunk a helyén kezelni a kor adottságait és becsülni a múlt hozadékát mert ennek arányából születünk meg ma újra és találjuk meg a helyünket ebben a felgyorsult fura világban." (Popper Péter)