Shakespeare védelmében

Szinte ahogy elkezdődött az iskolai év azonnal megindult a kötelező olvasmányok ócsárlása, amit én néztem, néztem a Közösségi Oldalon, egy részét értettem, a másik részét meg nagyon nem. Mindenesetre úgy gondoltam, hogy ez teljesen szubjektív, nem fogok belebeszélni, megtartom a véleményemet magamnak. Ehhez is több évtized élet kellett, hogy ilyenre képes legyek, de úgy tűnik, még van hely a fejlődésre, mert most azért is megírom.

Talán képes lettem volna hallgatni, ha egy barátnőm invitálására el nem viszem a gyerekeinket színházba. (már hogy az ő fiát és az én fiamat, amíg ő a színpadon zenél...) Való igaz, hogy nagyon régen nem voltam színházban, ki voltam éhezve az élményre, és a darab amit megnéztünk egy kedvencem volt, amit akkor láttam amikor alig voltam idősebb, mint a két kiskrapek, akik velem ültek a sorban, így gondoltam, szenzációs esténk lesz.

Nem így lett. Inkább szenzációhajhásznak mondhatnám az egészet. Az első döbbenet akkor kapott el, amikor az előadás tizedik percében hirtelen három anyaszült meztelen férfi virított a színpadon. Erre nem emlékeztem... nem is értettem... mi köze volt ennek a cselekményhez? Igazából semmi, viszont mindenki röhögött és megtapsolták a színészeket. (Itt kell elmondanom, hogy bőven voltak tinik a nézőközönség soraiban.) Én le voltam bénulva - nem mintha nekem is tapsolhatnékom támadt volna - és arra gondoltam, hogy ezt hogyan nyeli le a két gyerek. Az enyém értetlen volt, a másik izgatottan ugrált a székén. Okéééé... a műsor folytatódott. Szörnyű dolog az elvárás, de mit tegyek, vártam a lendületes, rímes, szellemes shakespeare-i mondatokat, nevetni, szórakozni szerettem volna, de nem ment. Nem éreztem magam kényelmesen, miközben a színészek olyan szavakat használtak mint "fejbesom", "elcseszni" és társaik. (A memóriám szerencsésen blokkolta  a többit, de higgyétek el elhangzottak.) Nyugodtan mondja mindenki, hogy régimódi vagyok, és öreg, de akkor is úgy gondolom, hogy Shakespeare nem érdemli meg ezt a stílust, és a gyerekeink sem érdemlik meg ezt a stílust. Ja igen, és én sem érdemlem meg ezt a stílust.

Mint megtudtam megint esedékes egy magatartásigazítás a csemetémen, de nehezebb lesz elmagyarázni, hogy miért is, amikor pont most látta - és közvetve én mutattam meg neki - hogy a teljesen felesleges figyelemfelkeltés tapsot és nevetést eredményez, és jópofának tartják.

Igen, hallom, ami néhány embernek a fejében megszólal, hogy miért vittem el a gyereket egy ilyen darabra? Jelentem, a darab nem ilyen, csak ilyenné tették. Átszőtték a mai kor nyelvezetével, erkölcsi rendjével, és nem érzem, hogy ez így jó lenne. Nyáron olvastam Miyamoto Musashi könyvében azt a gyönyörű és igaz gondolatot, hogy minél távolabb megyünk a forrástól, annál inkább elveszíti a lényegét. Mi értelme van annak, hogy fordítás helyett átírják Shakespeare-t, vagy bárki mást? Nem tiszteletlenség ez? Oka volt annak, hogy úgy írta le, ahogy megtette. Miért ne lenne értelme, hogy egy pár óra erejéig egy másik évszázadba vitetjük el magunkat? Esetleg tanulhatnánk is belőle...

Valahol ugyanez volt a gondom az kötelező olvasmányok ellen fanyalgókkal. Ne értsetek félre, nekem is voltak olyan kötelező olvasmányaim, amitől felállt a szőr a hátamon, annyira utáltam, de volt rengeteg amiből értékeket tanultam. Nem hiszem, hogy bölcs lenne mindent kivágni az ablakon, csak azért mert öreg. Itt jön a vicc a nagymamiról... A már emlegetett Közösségi Oldalon ilyen kritikák jelentek meg, hogy "idejétmúlt", "nem alkalmazkodik a jelenkor olvasástechnikai változásaihoz", "nyelvezetében régi" stb. stb. Lehet hogy most magamról állítok ki szegénységi bizonyítványt, de nem értem. Mi a gond a százéves irodalommal? Mi a gond az ezeréves értékekkel? Mi a gond azzal ha ezeréves értékekről archaikus nyelven beszélnek? Az igazság igazság marad. Évek óta a filofaxomban hordom a következő idézetet: "A haladás végzetes metaforája, amely szerint mindent magunk mögött hagyunk, elhomályosította a növekedés valódi eszméjét, amely szerint mindent magunkba fogadunk." (G. K. Chesterton) Ehhez már nem tudok mit hozzáfűzni.

Számomra sokkal zavaróbb, hogy jelenkorunk gyermekeknek szánt irodalmában a színvonal esetenként (de nem mindig) a "teszkó" szintjéig süllyedt, cserébe egy mai hároméves már nem tudja mi a "rokolya". Kivéve persze, ha Weöres Sándort olvas. ... aki ugye pont száz éve született. Mondhatni ódon...

A megoldás, mint mindig most is valahol középen lelhető, legalábbis szerintem. Semmi gond nincs a Kőszívű ember fiaival, vagy a Kincskereső Kisködmönnel. A gyereknek fel kell kínálni a választás lehetőségét, úgy hogy nem fintorgunk előtte nyilvánosan erről vagy arról. Abban teljesen egyetértek mindenkivel, hogy kellene a kötelezőkbe (vagy választhatókba?) beletenni  korunkbeli olvasmányt is, vagy korunkbelibbet. Kilencévesen a görög regéken éltem, tizenkét-tizenháromévesen faltam Robert Merle könyveit, és szeretném a fiaim kezébe is odaadni. Lehet, hogy olyasmit is odaadnék a kezébe, amit én magam nem olvastam. Próbálkozzanak, találják meg a saját stílusukat és a saját irodalmi (és más) szerelmeiket. Jó ha nem egyezik az enyémmel, vagy az apjukéval, nem akarnám lekorlátozni őket sem időben sem térben. De ha egyezik, hát legyen, de minél nagyobb részt kellene látni a nagy képből. A legfontosabb szó ebben a témában az "is", mert szükségünk van a múltra ahhoz, hogy a jövőt a legeredményesebben és legszebben valósuljon meg.

"Ma felületes infókat futunk át, kiírunk minden csacskaságot ami csak az eszünkbe jut a "falunkra", csetelünk ékezet nélkül, fantasztikus rövidítésekkel, matricákat küldünk és közben felejtünk… Igen ez egy új kor, de nem rosszabb vagy jobb csak más. Meg kell tanulnunk a helyén kezelni a kor adottságait és becsülni a múlt hozadékát mert ennek arányából születünk meg ma újra és találjuk meg a helyünket ebben a felgyorsult fura világban." (Popper Péter)