Találkozás a Térben

Miért is vágtam bele a terápiába? Egyszerű kérdés, bonyolult lépés. Szükségem volt rá. Nem olyan volt, mint amikor az embernek egy pohár vízre van szüksége, nem az életem múlt rajta, hanem az életminőségem. Pontosabban, akkor még nem az életem múlt rajta, de évekkel később annak is eljött az ideje. Már korábban írtam róla, hogy az én folyamataim beindítója a gyerekszülés, pontosabban annak a hagyományos módon vett nem-megvalósulása volt, és az ezt követő bűntudat, önvád, magammal való diszharmónia vitt rá erre a lépésre. Lehet mondani, hogy túl drámai az alkatom, elvállalom ezt is, azonban mindenki életében vannak pontok, amikor eldöntheti, hogy elviseli, túléli, vagy feloldja a benne lévő és a külvilágban megjelenő feszültséget.

Amikor az első kisfiam született, nem gondoltam, hogy a bennem lévő vihart bárhogy is csendesíteni lehet (http://azelegjoanya.blogspot.hu/2012/11/mibol-lesz-szupermami.html), szenvedtem és megszenvedtem, és úgy gondoltam, hogy ezt nekem már másként nem lehet. Valamiféle remény akkor ébredt bennem, hogy az egész folyamat felülírható, amikor várandós lettem a másodikkal, annyira akartam, annyira vártam, hogy most megtapasztalom azt az érzést, ami pozitív kicsengésű világrahozatal lesz, hogy azzal gyógyítom magamat és ezzel - homályosan sejtettem - Elsőszülöttemet is. Mindezen várakozások után még nagyobb volt a sokk, hogy másodszor sem sikerült. Halálélmény, császármetszés, egészséges csecsemő.... és selejtérzés. Már megint nem sikerült. Mi a baj velem? Miért nem tudom azt, amit a nők milliói gond nélkül megtesznek nap mint nap? Miért én? Miért én?

Ahogy az lenni szokott, mindig van választási lehetőség az Élet elém is sodort egyet. A húgom és a barátnője akkoriban kezdtek Hellinger terápiára járni, és meggyőzték megtépázott magamat, hogy még ha nem is hiszek a sikerben, egy próbát megér. A helyzet érett volt, bennem a változás iránti igény érett volt, így Vilmos születése után hat héttel már terápián voltam. Mint általában a szerencsés első alkalmak, katartikus volt ez is. Ugyanakkor ráébresztett egy listányi dologra, amin dolgozni akartam, olyan volt, mint a hagyma rétegei, amik szép lassan váltak le a legbelső részről. Nem lettem függő, nem jártam terápiába minden hónapban, de ha valami elérte a forráspontot, akkor tettem érte. ... és nem ellene...

Napnál világosabb, hogy a gyerekeim fontosak számomra, minden anya így érez, így teljesen természetesen eljött az idő, amikor olyan feszítő kérdésekkel mentem terápiára, amik a gyerekeimet, és az én anyaságomat érintették, és volt ilyen szép számmal. Nem éreztem magam jó anyának. Még csak Elsőszámú ugrált körülöttem, de én akkor sem éreztem magam jó anyának, és joggal. Szívem legszebb érzéseivel szerettem a gyereket (és szeretem ma is), de ő hihetetlen érzékkel mindig meg tudta nyomni rajtam azokat a gombokat, amiktől felrobbantam. Heves természetű vagyok, így ezek a robbanások általában üvöltözéssel végződtek, és megnemértéssel végződtek. Miért is kiabáltam én itt? Mi volt ennek az értelme? Mi volt ennek a haszna? Értelmes válaszom nem volt ezekre a kérdésekre, így csak magamat ostorozhattam, hogy már megint szemét voltam, elő a bűntudattal! Végül is állítottam (terápiásan megdolgoztam) ezekre a témákra is, és lassan leesett a tantusz, hogy ahogy lassan én változom, úgy változik velem a gyerek, a gyerekek is. De nekem ez nem volt elég. Nyitott szemmel jártam, és láttam anyaként és (akkor még) gyakorló pedagógusként is, hogy mindenkinek vannak gombjai,titkos pontjai, és a gyerekei száz százalékos biztonsággal tudják ezeket nyomogatni. A gyerekek kristálytiszta tükröt tartanak elénk magunkról. Nem biztos, hogy minden esetben kellemes tükörbe nézni. Viszont ha ez így van, akkor a gyerek lehet a kulcs a megoldáshoz is, csak meg kell fejteni a kódot, hogy megértsük mit is próbál közvetíteni nekünk.

Elkezdtem figyelni a sajátjaimat, koránál fogva leginkább az Elsőt, és próbáltam analizálni. Egyáltalán nem ment. Igazából gyerekes volt azt hinni, hogy pont azt fogom részleteiben látni, megérteni, ami ennyire közel van hozzám. Ölelj magadhoz valakit, és mondd el pontosan mit is visel. Nem fogod tudni megtenni. Kell egyfajta távolság ahhoz, hogy az ember rálásson akármikori problémájára. Ekkor jött az ötlet, hogy valahogy be kell emelnem a gyereket a gyógyulási folyamatba.

Elmondtam az ötletemet a terapeutámnak, Kövesdi Krisztinának, és neki tetszett a gondolat. Egy hónappal később már együtt többedmagunkkal beszéltünk a részletekről, és egy hónapra rá elkezdtünk egy éles próbát is, kivel mással, mint a saját csemetémmel. (Régen a kutató orvosok is magukon  próbálták ki először a szérumot... a különbség annyi, hogy itt nem lehetett szó bántásról, vagy elrontásról, a Hellinger terápia, mert részleteiben ezt használtuk, mindig a szeretet rendjének visszaállítását célozza.) Nem fogok hazudni, nagyon nehéz volt. Nekem is, és neki is, sőt a Kicsi sem maradt érintetlen a történetben. De amit kaptunk általa az messze meghaladja azt, amit adnunk kellett érte. Amikor a terápiás Térben (morfogenetikus mező) találkoztam így először a gyerekemmel (ehhez a gyereknek nem kell jelen lennie, képviselő jeleníti meg), magával ragadott az érzés, hogy mekkora szeretet köt minket össze. Elsöprő volt. Nekem pedig, bűntudat-tépázottan, rosszanya-tudattal pont erre volt szükségem. Tudni, hogy a gyerek tudja hogy szeretem, még akkor is, ha ordibálok, és nem tudom mindig azt nyújtani, amit szeretnék. Teljességgel feltétlen szeretetet tapasztalhattam meg, amit sejtettem, de elhinni nem mertem.

A második fázisban - ennek meglátásához kellett a külső szem - rá kellett jönnöm, hogy mit közvetít a gyerek azzal, ami engem idegesít, mi a mondandója. Lassulásra, szemlélődésre és látásra invitált, és tanított, hogy nekem is meg kell engednem magamnak a saját kreatív folyamataimat, és neki is a sajátjait. Ahogy telt az idő, egyre inkább másként láttam és látom a fiamat, és egyre könnyebben látom másként a fiamat. Olyan érzés néha ránézni, mint az átlátszó műanyag mögé rejtett óraműre, értem már miért tesz bizonyos dolgokat, ahogy teszi. Már azt is értem, hogy miért nem pakolja el a zokniját, és mert értem, elkerül a düh. Egyfajta gyönyörűséges egységérzés kerít hatalmába, hogy egy vérből valók vagyunk. Látom, hogy ugyanazok a rugók dolgoznak bennünk, látom magam a tükrében. Tetszik a kép. Már tetszik a kép. Ő is elérte a célját, elkezdtem lassulni, és ezt minden idegszálával érzékelte-érezte, mert kettőnk kapcsolatában ott és akkortájt reneszánsz köszöntött be, olyan harmóniában telt az a nyár, amire évek óta nem volt példa. Persze minden gyereknek más a mondanivalója, mindenkinek más a feladata, amit meg kell ugrani. Ez az én példám volt az egyik gyerekkel. Az egyik példám, és csak az egyik gyerekkel.

Mondják, hogy puding próbája az evés, a mienk az idő volt, van és lesz. Meg tudjuk-e tartani az összhangunkat, tudunk-e továbbra is egy nyelvet beszélni? Most így majdnem négy év távolából ki merem jelenteni, hogy sikerült. Természetesen voltak és lesznek köztünk súrlódások, nem is ezeket akartam gyökerestül kiirtani... mi a megértést céloztuk meg, egymás megértését, és ezen túl egymás elfogadását. Erre persze lehet azt mondani, hogy az teljesen természetes, hogy egy nő érti és elfogadja a gyerekét... Persze van ilyen is, nekem is két teljesen különböző gyerekem van különböző történetekkel, célokkal és stílussal, és teljesen másként állítanak nekem kihívásokat. Másként és máskor. De mindig állítanak kihívásokat, és ahhoz, hogy ezeket szépen lehessen kezelni, szükség van egy biztos alapra, számomra ezt adta meg, hogy a kellő időben bevallottam magamnak, hogy nekem ez egyedül nem megy. Ahogy haladunk előre az időben más és más gubancok, történetek, kihívások és megoldások, sikerek tükröződnek vissza a gyerekekben. Így lett a neve is a terápiának: Tükör. Mindig olyat mutat, ami van.

Lehetséges - velem is megtörtént - hogy olyan anya, apa tudsz lenni az egyik gyereked felé, amilyen szeretnél lenni, és valami miatt, a másikkal gondod van. Valami miatt, valamit aktivál benned, a múltadban, a személyiségedben, ami mellett nem tudsz elmenni.

Tudom, hogy kockázatos dolog ilyen témájú cikket írni, mert körülbelül fél másodperc alatt minősítenek beszámíthatatlannak és komplett hülyének. Tudom. Meglátni azt, hogy az anyaság olyan kihívást jelent, amihez esetleg egyedül kevés vagyok, ez fáj. Éppen ezért mindenki bőszen védi magát, ha anyaságról, apaságról van szó. "Én mindent megpróbáltam!" Én is mindent megpróbáltam. Volt, hogy nem volt elég. Természetesen nem kötelező jellegű amikről írok, de ha most bárki is sértettnek, megbántottnak érzi magát, akkor van legnagyobb köze a témához. A szeretet ami egy anyát, apát és a gyerekeket összeköti örökérvényű, elvehetetlen és megkérdőjelezhetetlen, viszont nem mindegy... nem: nagyon fontos, hogy ezt a szeretetet hogyan fejezzük ki. Ebben segít amiről beszélek.

Nem bírom az önfényezést, és nem vagyok jó az önreklámozásban sem, de a hamarosan megszűnő honlapról idemásolom azoknak a véleményét, akik már belekóstoltak ezekbe a folyamtokba.

"Szerintem a legtöbben már mások nehézségein, problémáin keresztül is sokat tanulhatnak, akár úgy, hogy felismerik, ez nekem nem is probléma, és ezzel erősítik az önbizalmukat "lám, ez bennem fel sem merült problémaként", és esetleg tanáccsal is elláthatják a másikat. Ha a másik problémája mélyen megérint, ha ráeszmélünk, hogy vannak olyan gondolatok, félelmek, (jó szülő vagyok-e?, türelmes vagyok-e?, következetes vagyok-e? és ha nem, az baj-e?) melyek univerzálisak, és szinte minden szülőt utolérnek valamikor, az megint csak segíthet a dolgokat helyre rakni, a terheket könnyebbé tenni. De az igazán nagy felismerések akkor történnek szerintem, amikor az ember a saját problémáit adja elő, játssza el úgy, hogy közben ott van mögötte a segítő, aki az egészet kívülről szemléli, és nem érintett benne érzelmileg. Azok a kérdések, azok az "elejtett fél mondatok" nagyon sok gondolatot indítottak el bennem, aki azért volt ott, mert sok-sok gyereke közül az egyikkel igen nehezen találja meg a közös hangot. Annyi mindent látok most már másképp, megérettem, hogy a kisfiam a viselkedésével igazából nekem akar segíteni, nekem akar tükröt tartani, hogy ma már jóval türelmesebb vagyok vele, és próbálom a "muszájaimat" máshol levezetni, és nem rajtuk. Hogy muszáj jónak lenni, muszáj okosnak lenni, muszáj fogat mosni, muszáj csak helyesen cselekedni, muszáj őszintének lenni, minden helyzetben, mindenkivel. Az éltünk ettől még nem vett 180 fokos fordulatot, de ha már a viták egy részénél időben bekattan, hogy ezt most nem a régi, megszokott sémáink szerint kell lejátszanunk, már nyertünk. Kevesebb vitát, több nevetést, több megértést, több lazaságot. Mindenkinek ajánlom, aki megragadt, beragadt egy problémába, és úgy érzi, elfogytak az eszközei." (K. K. Zs.)

 

"Nem tegnap volt, hogy befejeződött a Tükör terápia, de mély nyomokat hagyott bennem, úgyhogy nem lesz nehéz dolgom összegezni az egészet. Nekem egy hatalmas lökést adott, elindított egy úton, amit azelőtt csak keresgéltem, de nem találtam. Furcsán hangzik ez, de így van. Így utólag bevallom, kicsit szkeptikusan álltam az egészhez, nem tudtam, mi fog kisülni belőle és azt meg végképp nem gondoltam, hogy úgy fogok rá visszaemlékezni, mint egy mérföldkőre az életem során. Ami ott történt azt azóta sem értem igazán, lévén, hogy írástudó, racionális embernek tartom magam. Nem volt semmi hókusz-pókusz és varázslás, de az eredménye az lett, hogy a segítségeddel elindultam egy olyan úton, amit 3,5 éve keresek és nem találok. Nem azt mondom, hogy egycsapásra minden gondom megoldódott, de azt biztosan mondhatom, hogy látom a fényt végre az alagút végén.

 Sosem gondoltam, hogy a kimondott szavaknak ekkora jelentősége és hatása lehet és lesz majd az én életemben is. Nekem a terápia megadta azt az erőt, ami elengedhetetlen előfeltétele egy anya magabiztosságának. Mindig hálás leszek ezért neked, nemcsak magam, de a kisfiam miatt is, akit az én változásom szintén megváltoztatott. Leírhatatlan jó érzés látni, hogy az én zárkózott kisfiam hogy válik nyitott, cserfes kis rosszcsonttá. Aki egy évvel ezelőtt még mögém bújt, ha bárhová mentünk, most elsőnek ugrik ki a kocsiból és minden érdekli ami új, ami ismeretlen. Az életünk változott meg ezzel a lehető legpozitívabb irányba"(E. K.)

Tudom, hogy az alábbi link családállításként van aposztrofálva, de mivel hasonló technikával dolgozik, ha érdekel, csatlakozhatsz a csoporthoz. Ha bármilyen kérdésed van, várom a hívásod a 06 20 291 97-es telefonszámon vagy emailben az "Elég jó anya" FB profilján. https://www.facebook.com/events/1456952171195227/

SNI, TSMT, és egy fogós kérdés a NevTanban

 Ha még nem említettem volna, a nagyfiamat még a hatodik születésnapja előtt Speciális Nevelési Igényűnek nyilvánították. Egy karácsonyi készülődésen közelített meg óvatosan az egyik óvó néni, hogy ők nem tudják, én hogy látom ezt az egész helyzetet, de szerintük a csemetém nem érett, és szeptemberig nem is lesz érett az iskolára, mert egész egyszerűen nem bírnak vele, szabálytartása nulla, ... és egy hosszú felsorolás következett. Tudtam már akkor is, igazából az után a születés után, amit Ő bevállalt, szinte törvényszerű volt, nem is kapálóztam ellene, én is így akartam, hogy legyen még egy éve érni, és legfőképpen játszani.

Így tehát elbattyogtunk a területi NevTanba, ahol elvégezték az összes korához illő tesztet a kis kerekfejűn: Bender-teszt, diszlexia tesz, rajz teszt, finommotorika, nagymotorika benne volt minden, és a végén a rendszer kiköpte a választ, hogy a gyerek nem tökéletes. Nem volt sok hírértéke, ezt idáig is tudtam. Konduktorként, azért némi rálátásom volt a gyerek fejlettségi állapotára, és az előéletére, így én is tudtam, hogy idegrendszerileg nem ott áll ahol a nagy átlag a korcsoportjában. Izgágább, nehezen leköthető volt, sík terepen rendszeresen elhasalt, gurulós motornak és biciklinek csak azért ment a közelébe, hogy felfordítsa őket, és a csavarokat vizsgálhassa, és jobb esetben szétszedhesse, utált rajzolni és csakazértis ököllel fogta a ceruzát.

 Szóval erősen alulteljesített a korosztályos megmérettetéseken, így a vizsgáló pedagógus képbe hozott az aktuális fejlesztési lehetőségekkel, és közös megegyezéssel a TSMT mellett döntöttünk, logisztikailag és  anyagilag ez tűnt a legelérhetőbbnek. (Halkan jelzem, hogy SNI-s gyereket nevelni kész anyagi romlás, ha az árakat és a beutazandó kilométereket nézem, ugyanakkor még halkabban mondom, hogy gusztustalannak tartom, ahogy egy egész iparág alakult ki a gyerekek fejlesztésére, amik/akik megmagyarázzák és igazolják, hogy szinte minden gyereknek szüksége van az ő szolgáltatásaikra. Egy gyereknek alaphangon arra van szüksége, hogy meleg fészke legyen, szeressék, és figyeljenek rá. Attól nem lesz érettebb, okosabb, tehetségesebb, hogy egy vagyont költünk rá, mert rettegünk attól, hogy lemarad, de cserébe így lesz fejlesztő pedagógiából észtvesztően jó kereseti lehetőség.)

Volt diagnózisunk, tanulási veszélyeztetettnek nyilvánították a csemetémet, figyelemzavart, mindenféle részképességzavart állapítottak meg nála, és a hivatalos papírt kaptunk arról, hogy beiskolázáskor két gyereknek számít az osztályteremben. Gondoltam legjobb, ha tiszta forrásból táplálkozunk, így elmentünk a BHRG Alapítványhoz, ahol felmérték a gyerek állapotát, megint megállapították, hogy bizony van mit tenni, és elláttak minket, egy hat hétre szóló programmal. Mint már említettem konduktor vagyok. Hozzá vagyok szokva mozgásprogramok levezetéséhez. De ez, a saját gyerekemmel, nagyon nehéz volt. Szenvedtünk is, mint a kutya, pedig még gyesen voltam a Kicsivel, így idő volt elég, de majdnem minden nap motiválni az egyébként is nehezen irányítható lurkót, hogy egy órán keresztül azt tegye, amit egyébként sem akar, és még kényelmetlen és nehéz is neki, így folyamatos visszajelzésre és javításra volt szüksége, mindezt egy másfélévessel a nyakamban... embertpróbáló volt. Mindegy, megcsináltuk. Már nem is emlékszem hát hathetes etapot csináltunk végig, amikor elérkezett a felülvizsgálat ideje a Nevelési Tanácsadóban körülbelül egy év múlva az első alkalomhoz képest. Ekkor már a plusz óvodai évben jártunk, a beiskolázás elkerülhetetlen volt, nem is akartam már elkerülni. Újabb tesztek. Az eredmények? Nos, természetesen sokkal jobbak lettek, erről azonnal biztosított a fejlesztő pedagógus, de még mindig nem az igaziak, további terápia javasolt.

Így tehát további terápiát folytattunk, és be kell valljam, már nagyon fáradtak voltunk mind a ketten, testileg, lelkileg. Az iskolakezdés előtt - amikor egy friss TSMT-s felmérés azt mutatta, hogy már nem sok van hátra, de még mindig van - abbahagytuk az egészet. Kövezzenek meg, elegem volt. Elegünk volt. Úgy gondoltam, hogy ha valamit fejlődni lehet még, majd megoldja a kölyök magának: sportol, játszik, iskolába jár, él.  Ebben a korban (4-7 év) egyébként is olyan gyors tud lenni a gyerek természetes érése, fejlődése, hogy simán lehetséges, hogy magától produkálja a pozitív változásokat.

Elkezdődött az iskola, a kezdeti problémákon túl (http://azelegjoanya.blogspot.hu/2013/04/kis-nagyember-esete-maga-tartassal-es.html), tanulmányilag semmi, de semmi fennakadás nem volt. Sőt, élvezte az iskolát, virágzott benne. (Ott is járt "figyelemórákra".) Eljött a tavasz, és vele a NevTanos ellenőrzés időpontja. Ugyanaz a kedves mosolygós Barbara néni foglalkozott velünk, mint azelőtt mindig, meg volt elégedve Ákos tanulmányi előmenetelével, de jelezte felém, hogy még mindig diszlexiaveszélyeztetettség jeleit mutatja, és aggodalmát fejezte ki, hogy - bár csemetém akkor már elmúlt nyolc éves - nem alakult ki az oldalpreferenciája, ezért további fejlesztést javasolt. Először is ezen megdöbbentem. (Zseniális gyerekem közben persze "kagylózott", és rögtön készen állt a válasszal: "Én azért vagyok kétkezes, mert a Papa angol és balkezes, Te meg magyar vagy és jobbkezes." Ehhez mit lehet hozzátenni? Akinek két világot kell ötvöznie magában, az néha nehéz munkára vállalkozik.) Persze nem rejtettem véka alá a véleményem, és nagy kerek szemekkel tudakoltam, hogy mi a probléma azzal, hogy a gyerek kezessége nem alakult ki?

 A válaszra, bevallom, nem emlékszem. Arra azonban igen, hogy amikor a további terápia lehetősége merült fel, a nem látható fejemet azonnal elkezdtem rázni, csak úgy belül, hogy ne lehessen rögtön látni. Közben azt is láttam a szemem sarkából, hogy Ákosom is felkapta a fejét a fejleményekre, és izgatottan várta a válaszomat. Ekkor megsajnáltam a gyereket. Már megint egy listát kapott a nyakába azokból a dolgokból, amiket nem tud (fejlesztő pedagógusi szemmel nézve) kielégítően végrehajtani... és akkor úgy döntöttem a gyerek oldalára állok a fejlesztéssel szemben. Ránéztem a fiamra és hangosan kimondtam a pedagógushoz fordulva: "Ne haragudjon, én ezt már nem csinálom. Ez a gyerek nekem pont úgy jó, ahogy van." Csend. Dramaturgiailag illene ide, ha azt mondanám, hogy a kispasi szélesen mosolygott. De nem tette. Rám nézett, komolyan, mélyrehatolóan, nem tudom szavakba önteni mit kommunikált pontosan, de teljesen elgyengültem tőle. Az igazat megvallva, majdnem elbőgtem magam.

Erre nem volt senki felkészülve. Barbara néni nézett rám, és nem tudta mit mondjon. Végül is úgy váltunk el, hogy nem volt válasz erre a kijelentésre. A papírt megkaptuk a jövőbeli fejlesztés ajánlásáról, de senki nem fejlesztett semmit, legalábbis nem úgy ahogy azt elvárták volna. Rábíztuk ezt a nemes feladatot az Életre, a Sorsra és a Gondviselésre, én továbbra is úgy gondoltam, hogy mi megcselekedtük, mit megkövetelt a haza.

Telt, múlt az idő, átszervezték a Nevelési Tanácsadókat, a mienket kilakoltatták, elköltöztették, és hosszú ideig senki nem tudott semmit, hogy mi lesz, hol lesz, hogyan lesz. Amikor elkezdődött az új iskolai év, számunkra már a harmadik, a suli jelezte, hogy már több mint egy év eltelt a legutolsó felülvizsgálat óta, mennünk kellene megint NevTanulni. Idén először nagy pecsétes papírokat kaptunk, jellemzéssel, hivatalos vizsgálati kérelemmel, miegymással. Mondhatom, öröm volt nézni. (Ez itt a szarkazmus helye.) Persze a nagy fejetlenség miatt, szeptember elejétől mostanáig tartott az időpont meghatározása, de megtörtént, és múlt héten elkocogtunk megint rendes évi vizsgálatunkra. Mondhattam volna hogy békésen kocogtunk, nem nem felelne meg a valóságnak, mert Ákos személyes sértésnek vette, hogy nem mehet vissza a megszokott Barbara nénijéhez, mert valami rendelet megakadályozza, hogy ugyanaz a személy vizsgálja a gyereket. (Én sem értettem, megkérdeztem, pártatlanságra hivatkoztak. Ettől függetlenül még mindig nem értem, lehet hogy én is SNI-s vagyok...)

Megint kedves, idősebb hölgy fogadott, halkan beszélt, mosolygott, a gyerekem averziói elpárologtak. Mivel akkor láttuk egymás először, Irén néni kikérdezett a múltról és jelenről, konstatáltuk, hogy egyetértünk nevelési kérdésekben, a terápia fontosságában megoldatlan pszichés gubancok esetén, és akkor rátértünk az iskolára. "...és hogy van Ákos az iskolával?" - kérdezte Irén néni, én pedig az általam ismert igazsághoz híven válaszoltam. "Hát a magatartásával vannak néha gondok, de tanulmányilag kitűnő tanuló..." Felnézett a jegyzeteiből a szemüvege felett, teltek a másodpercek, végül megkérdezte: "Akkor miért vagytok itt?" Elnevettem magam, "Fogalmam sincs, nem a saját jószántamból jöttünk." "De hát miért küldött az iskola?" "Ákos magatartása miatt..."

Sóhajtott, és olyan csendben, hogy Ákos nem is hallhatta, csak annyit mondott: "Ezzel én nem tudok mit csinálni." Ettől függetlenül rajzoltatott vele embert, házat, és csináltak egy Bendert is. Utána közösen összehasonlítottuk az előző felülvizsgálatok eredményeivel. Én nem emlékeztem az előzőekre, de megdöbbentő volt szembesülni velük. A régi rajzok hihetetlenül igénytelenek, sőt tovább megyek, bénák voltak. De a frissek kidolgozottak és alaposak voltak, néztünk mindannyian, Ákos természetesen nagyon büszkén. Összevillant a szemünk megint, - "Most én itt mit vizsgáljak? - kérdezte. Grimaszoltam és felvontam a vállaimat, én se tudtam a választ.

Ellenben rossz érzés született bennem. Ha más is ilyen rendben levőnek látja a fiamat, ha én is rendben levőnek látom a fiamat, megszűntek azok a bizonyos kitapintható-mérhető hiányosságok, akkor az iskolában miért problémaként jelenik meg? Tudom, hogy impulzív, tudom hogy folyamatosan tolja magát előre, tudom hogy vehemensen érvényesülni akar... de hol itt a baj? Ez Ő. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon nehéz huszonvalahány egyéniséget összehangolni, iszonyatosan nagy meló, viszont a emberkét problémásnak tartani a kirívó egyénisége miatt... az szerintem óriási tévedés. El fogok menni a tanítókhoz, és ezúttal nem arról fogunk beszélni, hogy a kisfiam mit csinál rosszul. El fogom őt magyarázni nekik, hogy annak lássák, és annak fogadják el, ami. Remélem sikerül.

Ami a terápiákat illeti, senki ne gondolja, hogy ellenük vagyok. Kicsit furcsán venné ki magát egy konduktor/családállító szájából... De minden terápiának megvan a helye és ideje, és ugyanúgy döntés és felismerés kérdése hogy elkezdem a terápiát, ugyanígy felismerés kell ahhoz is, amikor abba kell hagyni. A mi esetünkben elértünk egy határt, ahol már a kettőnk közötti bizalom sérült volna, ha folytatjuk. Helyett kellett adni az elfogadásnak. Végső soron ez minden terápia alfája és omegája. Ma is ugyanígy tennék.

A Halál és a Gyerek

Előre szólok, hogy ha valaki meggyőződéses ateista, akkor most keressen magának valami jobb olvasnivalót, mert a most következő sorok olvastán biztosan kitér - nemlétező - hitéből.

 Az a kevés ember, aki engem igazán jól ismer, tudja, hogy a halál témája mindig közel állt hozzám, folyamatosan változó formában. Ötéves voltam, amikor meghalt a nagypapám, édesanyám apja, akivel - ma is - nagy lelki közösség köt össze. Nem tudom megmondani miért, nem tudom megmondani hogyan. A korom miatt nem engedtek el a temetésére, de én emlékszem, hogy teljesen ki voltam borulva ettől. Én el akartam menni. Hozzám is tartozott. Hozzám is tartozik. Nem voltam hisztis kislány, nem csináltam jelenetet, de össze voltam törve, és nem értettem semmit. Mi az hogy a nagypapa nincs többé? Magam sem tudom miért, de emlékszem, hogy gyakran kutattam az eget hátha valami válaszra találok. Gyerekként életem nagyobb eseményeinél még évekkel később is fel-felnéztem az égre, hátha...  Úgy hangzom mint egy harmadvonalbeli new age író, tudom, de akkor is így történt.

Amikor Anyukám már nagyon beteg volt, mind a ketten tudtuk, hogy közeleg az ő útja vége, megkért, hogy legyek vele, amikor mennie kell. Nagy a lélek hatalma, és nagy az ereje, mert pontosan így történt, ő megvárt és én ott voltam. Nagyon sok, talán túl sok időt töltöttem a kórházban, láttam embereket meghalni. Láttam a halál nagyságát, a méltóságát, és a békéjét. Igen, a békéjét.

Amikor gyerekem született, magától értetődő természetességgel beszéltem a hiányzó nagymamájáról is, megnéztük a fényképalbumban, kinn volt és van egy képe a falon, létezésének ténye nyilvánvaló volt számára is. Volt egy mondat, amit használtunk: "A nagymama, aki a mennyből szeret minket." Lehet, hogy ez is a gyerekkori élményemnek volt a gyenge visszhangja, de talán csak így tudtam gyereknyelvre lefordítani a transzcendens üzenetet, hogy egy másik síkon - számunkra láthatatlanul - a nagymama továbbra is létezik. Ahogy a csemete nőtt, együtt nőttek vele a kérdései is. Felmerült a fejében a kérdés, hogy miért nincs is itt a nagymama? Miért volt beteg? Mi a halál? Én pedig hitem és tapasztalataim alapján megválaszoltam az összes felmerülő kérdést, egy sem volt, amit kikerültem volna.

Amikor erről a család idősebb tagjai tudomást szereztek, elkerekedett a szemük és - írjuk a javukra, halkan - megjegyezték, hogy nem szabadna ilyenekről beszélni a gyereknek. Visszakérdeztem, hogy miért is ne lenne szabad beszélni az elmúlásról? "Még túl kicsi!" - volt a válasz. Kicsi. Hmmm. Ha jól emlékszem annyit kérdeztem vissza, hogy "Miért lenne kicsi?" Átélte már a születését is, ami ugyanannak a botnak a másik vége, és ha a saját gyerekeimet nézem csak, akkor is látom, hogy az is nyomot hagyott rajtuk. Arról nem is beszélve, hogy nem szabad elfelejteni, vagy lekicsinyelni a gyerekek láthatatlan antennáit, amiket pont azért fejlesztettek ki, hogy megérezzék a kimondatlant.

Nem szeretem, ha gyerekek előtt káromkodnak, ki nem állhatom az agresszív játékokat, tévéműsorokat, akár apróságoknak szól, akár felnőtteknek. Ezeket nem szívesen tálalnám a gyerekeknek. De a halálról nem beszélni egy gyereknek, ha az élet úgy hozza, csupán - változatos formában előforduló - felnőttkori félelmi reakció. Persze, ha én félek tőle, a gyerek is félni fog tőle. Ha nem vagyok hajlandó beszélni róla, elbagatellizálom, vagy leszidom érte hogy "Ne beszéljen bolondságokat!", a gyerek szorongásos és félelmi állapotokat élhet meg. A kíváncsisága megszületett, azonban ha nem kap válaszokat, a fantáziájával fogja kitölteni az űrt, vagyis pont a legnehezebb terepen hagyom magára a tapasztalatlan kisembert. Természetesen nem azt mondom, hogy hívatlanul traktáljuk a gyerekeket a halál témájával, de ha felmerül, így vagy úgy, felkészültnek kell lennünk rá, hogy válaszokat adjunk, méghozzá a témához méltó és a gyerek számára legtermészetesebb és legmegnyugtatóbb módon. Ha most az a kérdés, hogyan lehet a halálról megnyugtató módon beszélni, csak annyit tudok mondani, hogy magunkban kell megoldani, először nekünk kell megismerni, és elfogadni a létezését. Szép paradoxon. A halál létezése.

Régebben sokkal közelebb volt az emberekhez a születés, a halál, a közösség együtt élte meg az ilyesmit. Ezek a dolgok mostanra eltávolodtak tőlünk, és olyan, mintha nem is az életünk szerves része lenne. Tudnunk kell elfogadni, és közelebb engedni magunkhoz az elmúlást, még ha ez a fejét-a-homokba-dugó társadalom úgy is viselkedik, mintha sosem kéne meghalnia. A halál viszont az emberi élet természetes része. Egy olyan társadalomban, ahol minden életszakaszban járó emberek állandóan jelen vannak, - márpedig ha nem hazudjuk el, minden társadalom ilyen - az életet egy nagyobb perspektívában képes látni mindenki. Itt nyilvánvaló, hogy nincs „legjobb” életszakasz: mindnek megvan a saját feladata és saját örömei, sőt a generációk egymást táplálják, és kölcsönösen szükségük van egymásra. A gyerek, és mi is veszítünk egy hatalmas szeletet az életből, ha nem tartjuk szem előtt a halált.

A megoldás, a megfogalmazás hogy hogyan kezeljük a halált magunkban, vagy a gyerekeink előtt teljességgel egyéni. A lényeg, hogy merjük belefoglalni az életünkbe és a gyerekébe is. Tudom, hogy kelthet olyan érzést a halálról beszélni a gyereknek, mintha veszélynek tennénk ki őket. De látni kell azt is, hogy ennek a veszélynek létezésünk első pillanatától kezdve ki vagyunk téve mindannyian.

Így Halottak Napjának közelségével megint készülök, megvettem a gyertyákat. Minden évben elsoroljuk, hogy ki kiért szeretne gyertyát gyújtani, és nem csupán rokonokért, barátokért lobban a láng. Volt kiscicánk is, akit láttunk elpusztulni, őt szinte minden évben megemlítik a fiúk, mert mélyen érintette őket, igazából az az utcai apróság volt az első igazi találkozásuk a nemlétezéssel, ha földi terminológiában gondolkozom. A szomorúság ilyenkor természetesen elkerülhetetlen, de nem is akarom elkerülni, nem akarom megmenteni a gyerekeket ettől se, mert egészségesen és egészséges érzelmekkel tudnak közelíteni a halál témaköréhez. Minden évben sírnak egy kicsit, de - ahogy én is gondolom - nem látják végállomásnak, csupán átmenetnek valamivé, valahová, amire nincs teljes rálátásunk. A fájdalmukat nem vehetem el, de mellettük lehetek, amikor történik, ennél többre felnőttkorukban sem leszek képes.

Nagyobbik fiam tavaly az itthoni gyertyagyújtás után bebújt az ölembe, átkarolta a nyakamat, és hosszú hallgatást követően annyit mondott: "Azt hiszem először meg kell halni ahhoz, hogy megszülethessünk." Ha egy gyerek képes ilyen mély, filozofikus igazságra, úgy érzem nekem semmi jogom ahhoz, hogy ettől megfosszam. Ez az én véleményem, és tiszteletben tartom, ha más másként gondolja. Igazából ez az egész gondolatmenet egy halk zümmögés volt.