2013. január 1., kedd

A százarcú boszorka

Ákos fiam körülbelül hat-nyolchetes lehetett, amikor Sue barátnőm meglátogatott. (Arról idáig hallgattam, hogy az eddig leírtak mind Angliában történtek még.) Már túl voltunk a kötelező "jajdeédeskisfiú" körökön, amikor Sue hátradőlt a karosszékben, belekortyolt a tejes teába, - a bögre fölött csak a szeme látszódott - és halkan annyit mondott: " Hát igen, az anyaság egy élethosszan tartó bűntudati utazás. Isten hozott!" Persze mindehhez cinkosan  mosolygott a szeme, így azt hittem viccel velem.

Ahogy az lenni szokott persze, nem viccelt, és ha én jobban figyeltem volna az előtte lévő hat-nyolc hétben, ezt én is tudhattam volna, de akkor még nem voltam tisztában az anyai és minden másfajta bűntudat megjelenési formájával. Lázárervinesen szólva tényleg olyan mint a százarcú boszorka, akiről tudni illik, hogy egyszer farkas, máskor szép lány, és úgy váltogatja az alakjait, mint más ember a zokniját.

De ugye mi is a szülés első bűntudat-kiváltó tényező? Hát persze, hogy a sírás, és ha őszinték akarunk maradni, akkor belátjuk, hogy ez minden életkorban kiválóan működik tiniknél, sőt felnőttkorban is... Főként friss, elsőgyerekes anyák esnek áldozatául ennek a remek technikának. Nem azt mondom persze, hogy nem érdemes figyelni a gyerek sírására, hanem hogy másként kell értelmezni, sőt egyáltalán értelmezni kell. (Szerintem ez az első gyereknél lehetetlen, ha valaki megtette, emelem kalapomat előtte.) A sírásra mindenképpen figyelni kell, de tudni kell róla, hogy nem feltétlenül azt közli a csemeténk, hogy "csapnivaló vagy", "rosszul vagyok, szörnyű az életem" és egyéb apróságok. Unalomig lerágott csont, hogy a csecsemő a sírással kommunikál. Igen ez így van. A másik oldal meg az, hogy mi ezt elhisszük-e neki, hogy csak kommunikál, és nem véleményt mond rólunk, újdonsült vagy "bejáratott" anyukájáról.

Nekem is csak a második fiam megszületése után sikerült belevernem a fejembe, hogy az, hogy ha a gyerek sír, az nem engem minősít. Az első - Ákos - már csecsemőnek is energiabomba volt, nagyon kicsi alvásigénnyel, annál nagyobb mozgásigénnyel, ehhez illő szomjas kíváncsisággal a világra, és köszönte szépen, ő egyhetesen is kikérte magának, ha le mertem tenni a babakocsiba. Magyarul: szederjesre üvöltötte a fejét. Így történt, hogy én mindig elképedve, és irigységgel szemléltem azokat a kocsiülésben szendergő, alvó babákat, akik mellett nyugodtan lehetett vásárolni, és levontam a tanulságot, hogy valószínűleg valamit nagyon rosszul csinálok, mert az én gyerekem így csak sátoros ünnepek alkalmával viselkedett. (Ebben az angol rokonság is egyhangúan megerősített, szerintük a legelején elkapattam a fiamat, mert "túlzottan figyeltem rá". Ennyit a kulturális különbségekről...)

Aztán a következő bukkanó ott kezdődött, amikor problémák akadtak a szoptatással, megint nem feleltem meg a saját normáimnak, és mivel nem feleltem meg magamnak, a szerencsére strapabíró gyerkőcöt állítottam mércék elé. Hozza-e az elvárt súlyt? Hozza-e az elvárt hosszt? Úgy fejlődik-e a mozgása, ahogy a nagykönyvben meg van írva? Gügyög-e? Mikor mondja ki az első szót? Ez egy véget nem érő verkli lehet, ha az ember lánya nem kapja el magát időben. Mit mondjak? Kötelezően hihetetlenül nagy marha voltam.

Amit fontos meglátni, hogy hol van az a pillanat, amikor az anya lestresszeli magát, és ha lestresszeli magát, akkor ezt a saját elvárásai miatt teszi-e, vagy a környezete miatt. (Hátrányos helyzetűnek számíthatja az magát, akinél ez a kettő egyszerre jelentkezik.) Ugyanakkor fontos abba is belegondolni, hogy a bűntudat mindig a felelősség relációjában keletkezik és jelenik meg, és itt is nagyon széles a választási lehetőség. A felelősség, hogy vigyáztam-e rá várandósság alatt, szépen született-e, jó körülmények közé érkezett-e, akarta-e az apukája hogy megszülessen, akartam-e én, hogy megszülessen, tudtam-e hozzá azonnal kötődni, el tudtam-e fogadni a megváltozott életfeltételeket satöbbi, satöbbi, satöbbi.... kimeríthetetlen a sor, mert mindenkinek más jelenik meg felelősségként, így más lesz a bűntudat tárgya. Engem soha nem érdekelt, hogy milyen márkájú cuccot húztam a gyerekre, de láttam olyat, akinek belső kényszere volt arra, hogy bizonyos árkategória alatt nem vásárolt a picijének, ez volt az ő személyesen kijelölt felelőssége és bűntudatot generált, ha nem tudta végrehajtani. Ugyanakkor szörnyen éreztem magamat, amikor a másfél éves kölykömmel már harmadszorra költöztem. ("Még egy tisztességes otthona sincsen...")

Az előzőeket olvasván nekem is úgy tűnik, mintha az anyaság egy jó nagy folyamatos szívás lenne. Ez mindaddig igaz is, amíg mindent meg akarunk tenni a gyerekünkért. A tökéletesség mindig izzadtságszagú, valamilyen szinten embertelen, így szembe kell néznünk a ténnyel, hogy akkor nyerünk minden szempontból, ha megmaradunk az optimumnál. Egyrészt így megspórolunk magunknak egy hegynyi bűntudatot, valószínűleg kisebb-nagyobb csemeténknek is emberibb példát mutatunk. Ha belegondoltok, mindenki jobban akarja "csinálni" az életét, mint a szülei, de mit és hogyan akar majd az, akinek "tökéletes" szülei voltak? Helyből kudarcra van ítélve. Innentől szép a történet, hogy kell a szülői tökéletlenség a gyerek optimális fejlődéséhez.

2 megjegyzés:

  1. Írjál. Ha kiírtad a magad történetét, írjál másokról. Ez valós segítség sokaknak. Az igazi szeretet ösvénye. Bátorságod példamutató, példaértékű.

    VálaszTörlés
  2. Írok én szívesen, ha más megtisztel a saját történetével. Egyébként köszönöm.

    VálaszTörlés