2013. január 21., hétfő

Görbe tükör

Ültem az autóban azon a bizonyos januári reggelen, vártam már hogy újra lássam a csemetéimet, csend volt, csak az én fejem duruzsolt mint mindig, és én magam sem tudom hogyan jutottam el a képig, amitől értelmet kapott az előző nap minden anyai kínja.

Bevillant, hogy úgy 9-10 évesen hogyan küldtek el engem (úttörő) táborba, és én két hétig nem tettem mást, mint rettegtem. Semmi másra nem emlékszem a táborból, csak arra, hogy félek, iszonyatosan félek, hogy fogom-e még látni az édesanyámat. Félreértések elkerülése végett, nem a magam életéért aggódtam, hanem az övéért. Valami nagyon mélyen azt súgta, hogy meg fog halni.

Talán ez volt az első, talán nem, de mindenesetre ez az élmény volt annyira markáns, hogy most harminc év távolából is emlékezzem rá. Tudom, hogy végig amíg élt - még akkor is ha a munkahelyéről vártam haza - ez volt a visszatérő motívum, a félelem, hogy Ő nincs többé. Ezért folyamatosan vele voltam. Én voltam az a tini, aki nem járt el bulizni, aki otthon érezte magát jól, biztonságban. Ez tininek elég szokatlan... Ha pszichologizálni akarok, el lehet mondani azt is, hogy csecsemőként hogyan nem lehettem vele, először az ő, azután az én betegségem miatt, és ez hogyan hat a gyermeki lélekre. Lehet, hogy megéltem azt, amit a könyvek mondanak, hogy "Nincs itt az anyukám, meg fogok halni!", nem tudom... amit tudok, hogy én ezt a programot futtattam egész életemben... és amilyen az élet, be is teljesedett a félelem. Nem gyerekkoromban, de idejekorán, nehezen és lassan, kínzással felért az egész betegség beteljesedése.

Már említettem, hogy számomra a szüléseim jelentették azt a pontot, ahol kiakadtam és először mentem terápiára. Hellinger terápiára. Jó két év beletelt, amíg mint hagymáról a héját lehámoztuk a felső rétegeket, és érkeztünk el a Mamához. Az enyémhez. A családi történethez, ami három generációnak jelentett tragédiát. Hogy mi a történet? Itt most nem fontos. A titok megőrzi önmagát. Elég a tény, hogy az a valami megtörtént, és a minta öröklődött nemzedékről nemzedékre. A lényeg, hogy én lehetőséget kaptam, hogy megszakítsam a sort, én lehetőséget kaptam arra, hogy éljek, a csomó kibomlott.

Az autó talán magától futott már az úton, amikor ráeszméltem, hogy mindaz, amit én ekkora fájdalomnak, nehézségnek élek meg a saját csemetéimmel, már nem más, mint emlék a múltból, nem valóság már csak egy görbe tükör, ami még néha mindig torzítja a valóságot, vagy amit én annak élek. A gyerekeim még azelőtt születtek, hogy én lelki munkába fogtam volna, hiszen miattuk vágtam bele. Ennek következtében az Elsővel még jócskán volt alkalmam eljátszani azt a játszmát, ami olyan közel állt hozzám, és ő (Megint ez a hűség... ) hozta azt, amit én tudattalanul elvártam tőle, vagy amit tudattalanul sugároztam feléje, mint követendő példát. De simán átnyomtam mindkettőjükre a saját nyomoromat. (Ha láttál már kezelhetetlenül hisztis vagy agresszív gyereket, háromévesen elhízottat, túlalkalmazkodót, végtelenül magányosat, iskolai problémával küszködőt, kiközösítettet, akkor tudod miről beszélek. A sort pedig folytathatnám...)

Az én csemetém rajtam lógott, és nekem ez jó volt. Jól esett, hogy szükség van rám, és úgy éreztem így van biztonságban. (Halljátok? Ugyanaz a történet, mint az édesanyámmal...) Ő ezzel a mintával élt majdnem hat évet, és jól beletanult, a Másodiknak már kevesebb jutott ugyanebből, következésképp könnyebben volt kizökkenthető. Amit én szép szimbiózisnak éltem meg anya és gyereke között tulajdonképpen félelemgörcs volt, és fogság. Mindkettőnknek. Ez a torzítás nem veszélytelen játék egyik félnek sem, mert az anyát, apát belebetonozza valamibe, amit túl kellene lépni, a gyerek fele pedig nem tud valóságosat közvetíteni. (Csak így, zárójelben merem megemlíteni, hogy nagyon sokszor az anyai-apai bűntudat az, ami elferdíti a valóságot.)

Ez az én kissé sötét történetem, de a gyerekek nem válogatnak, ha arról van szó hogyan mentsék meg a szüleiket. Sokféle családi történet létezik és sokféle megoldás a gyerekek részéről, egy biztos, ami számunkra probléma a gyerekben, az a gyereknek megoldás valamire. Lehet ez bármiféle testi vagy lelki betegség, viselkedési furcsaság, bántó szokás, diszharmónia valamelyik családtaggal, vagy magával a szülővel, mind-mind jel arra, hogy... hogy... tennivalónk van. Mindenféleképp nekünk van tennivalónk, hiszen a gyerek hozzánk beszél, velünk kommunikál a diszharmónia titkos nyelvén. Mi vagyunk a kulcs.

Ha visszakanyarodom a sajátom történetemhez, ott is bennem kellett megszületnie a megoldásnak, ez is időbe telt, de még több időbe került kilépni a szokás keretei közül, felismerni, hogy a tükör görbe, amiről azt hiszem úgy van, pedig már nincs is úgy. Nekem kellett felismernem, hogy a történet véget ért, már nem kell a régi sémák szerint viselkedni. Jelen esetemben, el lehet engedni a lurkóimat, fel lehet szabadulni. Lehet. Van egy pont, amikor már - a legnagyobb tisztelettel -, nem kell az ősöket követni.

4 megjegyzés:

  1. nagyon érdekes. Én is otthonülő tini voltam, de biztos másért. Én is retgtem, hogy meg fognak halni, de nem haltak. És a fiaimat bár könnyen elengedem, de néha csak úgy, a semmiből belém hasít, hogy mi van, ha meghalnak. Épp ki utazik valahova, épp ki ment úszásra. És olyankor rettegek, hogy mindjárt megcsörren a telefon. Aztán megbeszélem magammal, hogy nincs semmi, és elmúlik. De az, hogy megtörténhet vele, bármikor, az sokszor előjön, és elfog a páni félelem. Pedig a mi életünkben nem voltak halálok, legalább is akkor nem, amikor gyerek voltam... De nem is ez a lényeg! Mit lehet ilyenkor mondani? Jó látni, hogy előre haladtok!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindenkinek megvan a saját története, lehet hogy harminc éve történt, lehet hogy tizenhárom, lehet hogy tegnap. Lehet hogy halál a téma, és lehet valami teljesen más. Ezeknek viszont mindig jelei vannak. Én "csak" arról akarok beszélni, hogy ha megértjük ezeket, minőségileg más életet élhetünk. És ide is sok úton el lehet jutni. :)

      Törlés
  2. A kíméletlen őszinteséged sokunknak példát állít. Igen, meg lehet szakítani az öröklődő láncot.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm. Nagyon jó érzés értve lenni.

      Törlés