Az első, hogy a gyereket nem kell megmenteni a kihívásoktól, legyen az nyelvi, vagy érzelmi nehézség. Ez alatt értem, hogy a megfelelő időben, és irodalmi előkészítés mellett, hogy értsék a kort is, amiben keletkezett, egy tizenéves süvölvény szerintem igenis képes arra, hogy értelmezzen számára különösen összerakott mondatokat, és ami még fontosabb olyan érzelemvilágot, ami számára ismeretlen. Lehet kígyót békát kiabálni, korunk gyermeke itt Európában nagy százalékban szerencsésnek számít, mert fűtött házban él, kap meleg ételt, ismeri a folyó víz gyönyöreit. Tisztában vagyok azzal, hogy egyre több gyerek él mélyszegénységben még itt Magyarországon is, de tisztában vagyok azzal is, hogy egy rakás gyerek el se tudja képzelni ezeket az állapotokat, és természetesnek veszi, hogy szinte mindent megkap. Bevallom ilyen tekintetben az én gyerekeim is el vannak kényeztetve. Pár éve volt egy pont, amikor a nagyobbik kikelve magából tiltakozott a szülői döntés ellen, mert nem kaphatott meg valamit, amit nagyon akart. (Általában nagyon szokott akarni.) Akkor megfogtam a gyereket és leültettem a tévé elé, és betettem az "An Idiot Abroad" sorozat Indiában forgatott epizódját. El lehet képzelni. Az hogy meg volt lepve, erős alulértékelés. Gyerekmunka, nyolcan egy háromfalú tizenöt négyzetméteres házban ahol nincs vécé és a kábelek lógnak kifele a falból. Ehhez képest a Kincskereső kisködmön már nem látszik olyan végletes választásnak. Akaratos gyermekem pedig rögtön csendesebb lett, és magába szállt, legalább egy kis idő erejéig. De! Lehet, hogy a megdöbbenése rövid életű volt, azonban innentől fogva a mai napig, csak annyit kell neki mondani hogy "Gondolj Indiára!" és a gyerek újraértékel.Hatalmas tévedésnek tartom, ha egy gyereket a szeretet nevében próbálnak megvédeni a kihívásoktól a vagy a fájdalomtól. Rondán hangzik, de általában ezek a legnagyobb fejlődés lehetőségei, még akkor is ha nehéz. Pont azért mert nehéz. Ez gyerekkorban is az, viszont ott vagyunk mi szülők részleges védelemként. Ugyanakkor így ültethetjük el az együttérzés, és előítélet-mentesség magvacskáit.
Ha visszagondolok, nekem is szörnyű érzés volt gyerekként ilyen történeteket olvasni, viszont nem lehet megkerülni a felelősségét annak sem, hogy a régi alkotásokhoz, kellenek a magyarázatok is. Mutathatok a gyereknek Rubenst, csak kövér nőket fog látni mindaddig, amíg meg nem tudja, hogy akkoriban ez volt a szép, és közel nem viszem a képhez, hogy nézze meg az árnyékolását, hogy milyen munka és odaadás van abban. Nagy felelősség van a művek tálalásában, mélyre kell nézni, és a gyereket is meg kell tanítani erre, egyfajta attitűdöt kialakítani benne. "Milyen érzés ez neked?" "Mi tetszik benne?", "Mi nem tetszik benne?" és a legfontosabb "Miért?" Egy olvasmány, vagy bármilyen művészeti alkotás, mindegy hogy kötelező vagy sem, a kiindulópont arra, hogy valami - jó esetben - megváltozzon bennünk. Ha gyerekről van szó, nagyon fontos, hogy ezt a folyamatot támogatnunk kell a szülői oldalról is, beszélgetnünk kell az olvasottakról, már csak azért is, mert nagyon meglepő dolgokat tanulhatunk a saját csemeténkről. Én ki voltam készülve a Légy jó mindhaláligtól is és a Pál utcai fiúktól is. Belekezdtem anno, és bevallom a mai napig nem olvastam ki őket. A magárahagyatottság és tehetetlenség, és az igazságtalanság amik lehetetlenné tették ezek olvasását, felnőtt életemben is alapkövei lettek mindenféle élethelyzetekben megjelenő félelmeimnek. Ha tanár lennék, semmi kivetnivalót nem látnék abban, ha a gyerekek azzal keresnének meg, hogy én ezt a könyvet nem szeretem. Méghozzá azért nem tartom szentségtörésnek, mert a gyerek megpróbálta, beleereszkedett, és véleménye lett róla. Nem kell mindent szeretni. Meg kell tanulni nemet mondani, ez a művészetekben éppen olyan fontos, mint bármi másban az életben. Nemet mondani ugyanolyan fontos, mint igent mondani. Ha véleménykülönbség van akár gyerek-szülő, akár gyerek-pedagógus között az a párbeszéd alapja, és a változás és a növekedés alapfeltétele.
Érzem, hogy a korábbi bejegyzés ellenérzéseket szült, ezzel semmi gond. Oké a kötelező olvasmányok listáján változtatni kellene, mások a gyerekek, nagyobb a választék, eltelt sok év mióta nem frissítették. Viszont valaminek vagy valakinek az értékét nem a kora adja meg, és még az sem, hogy pozitívan, vagy negatívan állok hozzá. A jelen gyerekirodalmában is van olyan mű is ami megadja a katarzis lehetőségét. Ha személyes példát akarok mondani akkor az A Félőlény. Mindkét gyerekem utálta, és nap mint nap kardoskodtak az olvasás azonnali befejezéséért. Én - a szőrösszívű anya - azért is befejeztem, mert tudtam, hogy a könyv mondanivalója megugrandó a csemetéimnek, különösen az egyiknek. A gyerekek megkönnyebbültek a végére, mert minden jó ha vége jó, de továbbra sem maradt a kedvencük. Túl mélyen érintette őket. ...és ez nem baj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése