Erkölcstan-óra kisebbeknek és nagyobbaknak

Azt hittem, ez a bevásárlás is csak olyan lesz, mint a többi, valamiért biztos vissza kell császkálni a szupermarket elejébe hátulról, a gyerekek óhatatlanul összekapnak a mélyhűtött áruk osztályán, és ki fog lyukadni a paradicsomos zacskó a túlterheléstől. Már majdnem minden menetrend szerint ment, amikor homokszem került a rendszerbe. Elég nagy homokszem. Egy húszezres. Egy húszezres, ami csak ott hevert a tejespult előtt.

Szemfüles kilencévesem vette észre, és azonnal ráugrott a zsákmányra és - engem is meglepve - azonnal körülnézett, és hangosan kérdezte: "Ezt ki vesztette el?" Nagyobbik fiamnak jó erős hangja van, és általában problémát jelent neki a halk beszéd, így természetes volt, hogy hirtelen mindenki ránk figyelt, pontosabban őrá, akinek ott kéklett a pénz a kezében. Pár lépésre állt tőlünk a Hölgy, aki azonnal a farzsebéhez kapott, és ellenőrizni kezdte, hogy ott van-e a pénze, és mivel nem találta, riadt szemmel nézett ránk, kicsúszott egy "Jézusom" a száján, és egészen óvatosan bólogatott a fejével, jelezve, hogy a kérdéses pénzdarab bizony az övé.  Kinyújtotta a kezét, rám nézett, hogy én helyeslem-e a pénz átadását. Én, ha őszinte akarok lenni, első érzelmemmel szörnyen sajnáltam, hogy meglett az értékes papírdarab gazdája... aztán természetesen bólintottam, hogy persze, adja oda a gyerek a húszezrest.

Így a pénz visszakerült jogos tulajdonosához, Ákos kissé szégyenlős de ragyogó mosollyal visszatért a bevásárlókocsihoz, és én elmondhattam neki, hogy milyen büszke vagyok rá. Nagyon meg voltam lepve, mert az én első ösztönöm az volt, hogy felkapom és tovább nem igazán gondoltam, hogy mit is kellene tenni. De Ő tudta, sokkal jobban tudta, mint én, és azonnal meg is cselekedte zsigerből.

Még ott a tejespultnál kezembe megsimogattam az arcát, és ő nem értette, miért is ez a feléje áradó büszkeség. Nekem kellett "lefordítani" neki, hogy miért is nagy az ő cselekedete. Mi minden lehetett volna az övé, ha nem teszi fel azonnal, azt a bizonyos kérdést. Megvehette volna régóta áhított pedálos Moszkvicsot a csencselős weboldalról... elmehetne az autóbörzére és degeszre vásárolhatná magát... Láttam az arcán, hogy ezen dolgok képzeletbeli elvesztése megrendítette. A lehetőség rendítette meg, hogy az övé lehetett volna, de nem lett. El kellett mondanom neki, hogy nekem is jól jött volna a pénz, de helyesen cselekedett, nem is lehetett volna jobban. Igazából engem is megszégyenített, a tisztasága annak, ahogyan érdek és gondolat nélkül kérdezett. El kellett mondanom, hogy egy icipicit én is szomorú voltam, hogy nem tarthattuk meg, és megértem az ő szomorúságát is. A pénz lehetőségét elvesztette, de mint ember tiszta maradt. Ebbe kilencévesen bele tudott nyugodni. Mi felnőttek hányan lennénk képesek erre?

Számomra, az volt a lélegzetelállító tapasztalat, hogy ösztönből, gondolkodás nélkül cselekedett.Fel se merült benne a gondolat, hogy elteszi, hiszen nem az övé. A teljes képhez hozzátartozik, hogy Ákosom nagy "megtaláló". Szemüvegtok, ezüstérem, gumikarkötő és egy boríték tizenötezer forinttal mind a "találmányai" között van, amelyek mind megtalálták eredeti gazdájukat. A hatalmas különbség, hogy most először önállóan, lelkifröccs nélkül, szabad akaratából kereste meg a jogos tulajdonost.

Egy sóhajjal írom le, hogy felmerült bennem a gondolat, hogy vajon tényleg jól nevelem-e a gyerekeket. Nem vagyok-e korszerűtlen a mai világban, ahol annyi ember egymást tapossa a legkisebb haszonért, legyen az anyagi vagy más természetű. Magamnak is a saját tanácsomat kellett megfogadni, hogy végeredményben az én lelkiismeretem is tiszta maradt, és ehhez az kellett, hogy így neveljem a gyereket. Rá kellett jönnöm a tudatommal is, hogy csak így szabad gyereket nevelni a mai világban, mert túlburjánzott az ellenkezője, és én is fertőzött vagyok. Ha úgy tetszik, leckét kaptam a saját gyerekemtől. ...Már megint....

Sokat cikkeztek az elmúlt időkben arról, hogy bevezetik az erkölcsi nevelést, és nagyjából mindenki egyet értett azzal, hogy az erkölcstanításhoz - a kívánt kritériumok alapján - maga Buddha vagy Jézus se lenne elég. Viszont akkor felmerül a kérdés, hogy most akkor hogy is van ez? Az számít, amit soha nem tettem meg, vagy az amit megtettem, és tanultam belőle? Ami megtettem a gyengeséget vagy bátorságot jelent? Gyarlóságot vagy bölcsességet? Mit miért tettem? Krízis? Önzés? Kíváncsiság? Rosszakarat? Félelem? ... vagy valami egészen más?

Bevallom, amikor először hallottam az erkölcstan órákról, nekem régi hittanóra érzetem lett: "ezt így nem szabad csinálni, mert bűn!" Kényelmetlen, szorító érzés, egyáltalán nem kellemes. Ha rajtam múlna inkább emberség-órának hívnám, viszont ezt órán nem lehet tanítani. Ezt látni, átérezni, és élni kell, egyébként hiteltelen, hideg és élettelen. Ezt nem lehet akárkitől megtanulni, ezt csak olyantól fogadom én is, aki nekem fontos, akinek a legjobban adok a szavára. (Ha valaki nem olyan szerencsés, mint én voltam, akkor ez lehet más is anyán, apán kívül...) Másrészt erkölcsi normákat nem feltétlenül egy szeplőtelen szűztől szeretnék tanulni, egyrészt mert nagyítóval sem találok, másrészt nem életszerű. Hogyan értem meg a tévedés kínját valakitől, aki még soha nem tévedett? Hogyan érti meg az én tévedéseimet, aki soha nem járt a tilosban?

Jó és rossz tudása, és az ehhez kapcsolódó gondolatrendszer egyidős az emberiséggel, és még ma is friss köteteket írnak róla, hiszen emberi természetünk szerves része. Egészen halkan mondanám, és mondom  is, hogy tiltással nem lehet nevelni, több okból sem. Egyrészt, mindig mindenki azt akarja, ami tilos, másrészt csak a tiltás nem ad élhető opciót. Mindig lehetőséget kell felkínálni, nem pedig elvenni, és szembesülni kell a következményekkel. Másrészt egy gyerek mindig le fogja másolni azt a viselkedésmintát, amit az általa szeretett személytől látott. Lehet, hogy nem élete végéig, de gyerekkorában szinte biztos. Ezért ezeket az erkölcsórákat a felnőtteknek kellene megszervezni. Más esetben reménykedhetünk, hogy Dávid megint legyőzi Góliátot. Sok Dávid, sok Góliátot.

Negyvenegy éves vagyok, és még ma is tévedek. Minden nap. Ha le kell írnom, hát leírom, hogy nem lennék megfelelő erkölcstan-tanárnak a megjelölt lista alapján. Viszont minden tévedésemre szükségem van ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok, és a tévedés lehetőségét a gyerekemtől sem tagadnám meg. Próbálom őket úgy nevelni, hogy képesek legyenek arra, hogy a cselekedeteik következményeit is nagyjából előre lássák, vagy legalább megpróbálják. Tudom, hogy fognak tévedni. Nem akarom, hogy erkölcstanárok legyenek. Embereket nevelünk.