Erkölcstan-óra kisebbeknek és nagyobbaknak

Azt hittem, ez a bevásárlás is csak olyan lesz, mint a többi, valamiért biztos vissza kell császkálni a szupermarket elejébe hátulról, a gyerekek óhatatlanul összekapnak a mélyhűtött áruk osztályán, és ki fog lyukadni a paradicsomos zacskó a túlterheléstől. Már majdnem minden menetrend szerint ment, amikor homokszem került a rendszerbe. Elég nagy homokszem. Egy húszezres. Egy húszezres, ami csak ott hevert a tejespult előtt.

Szemfüles kilencévesem vette észre, és azonnal ráugrott a zsákmányra és - engem is meglepve - azonnal körülnézett, és hangosan kérdezte: "Ezt ki vesztette el?" Nagyobbik fiamnak jó erős hangja van, és általában problémát jelent neki a halk beszéd, így természetes volt, hogy hirtelen mindenki ránk figyelt, pontosabban őrá, akinek ott kéklett a pénz a kezében. Pár lépésre állt tőlünk a Hölgy, aki azonnal a farzsebéhez kapott, és ellenőrizni kezdte, hogy ott van-e a pénze, és mivel nem találta, riadt szemmel nézett ránk, kicsúszott egy "Jézusom" a száján, és egészen óvatosan bólogatott a fejével, jelezve, hogy a kérdéses pénzdarab bizony az övé.  Kinyújtotta a kezét, rám nézett, hogy én helyeslem-e a pénz átadását. Én, ha őszinte akarok lenni, első érzelmemmel szörnyen sajnáltam, hogy meglett az értékes papírdarab gazdája... aztán természetesen bólintottam, hogy persze, adja oda a gyerek a húszezrest.

Így a pénz visszakerült jogos tulajdonosához, Ákos kissé szégyenlős de ragyogó mosollyal visszatért a bevásárlókocsihoz, és én elmondhattam neki, hogy milyen büszke vagyok rá. Nagyon meg voltam lepve, mert az én első ösztönöm az volt, hogy felkapom és tovább nem igazán gondoltam, hogy mit is kellene tenni. De Ő tudta, sokkal jobban tudta, mint én, és azonnal meg is cselekedte zsigerből.

Még ott a tejespultnál kezembe megsimogattam az arcát, és ő nem értette, miért is ez a feléje áradó büszkeség. Nekem kellett "lefordítani" neki, hogy miért is nagy az ő cselekedete. Mi minden lehetett volna az övé, ha nem teszi fel azonnal, azt a bizonyos kérdést. Megvehette volna régóta áhított pedálos Moszkvicsot a csencselős weboldalról... elmehetne az autóbörzére és degeszre vásárolhatná magát... Láttam az arcán, hogy ezen dolgok képzeletbeli elvesztése megrendítette. A lehetőség rendítette meg, hogy az övé lehetett volna, de nem lett. El kellett mondanom neki, hogy nekem is jól jött volna a pénz, de helyesen cselekedett, nem is lehetett volna jobban. Igazából engem is megszégyenített, a tisztasága annak, ahogyan érdek és gondolat nélkül kérdezett. El kellett mondanom, hogy egy icipicit én is szomorú voltam, hogy nem tarthattuk meg, és megértem az ő szomorúságát is. A pénz lehetőségét elvesztette, de mint ember tiszta maradt. Ebbe kilencévesen bele tudott nyugodni. Mi felnőttek hányan lennénk képesek erre?

Számomra, az volt a lélegzetelállító tapasztalat, hogy ösztönből, gondolkodás nélkül cselekedett.Fel se merült benne a gondolat, hogy elteszi, hiszen nem az övé. A teljes képhez hozzátartozik, hogy Ákosom nagy "megtaláló". Szemüvegtok, ezüstérem, gumikarkötő és egy boríték tizenötezer forinttal mind a "találmányai" között van, amelyek mind megtalálták eredeti gazdájukat. A hatalmas különbség, hogy most először önállóan, lelkifröccs nélkül, szabad akaratából kereste meg a jogos tulajdonost.

Egy sóhajjal írom le, hogy felmerült bennem a gondolat, hogy vajon tényleg jól nevelem-e a gyerekeket. Nem vagyok-e korszerűtlen a mai világban, ahol annyi ember egymást tapossa a legkisebb haszonért, legyen az anyagi vagy más természetű. Magamnak is a saját tanácsomat kellett megfogadni, hogy végeredményben az én lelkiismeretem is tiszta maradt, és ehhez az kellett, hogy így neveljem a gyereket. Rá kellett jönnöm a tudatommal is, hogy csak így szabad gyereket nevelni a mai világban, mert túlburjánzott az ellenkezője, és én is fertőzött vagyok. Ha úgy tetszik, leckét kaptam a saját gyerekemtől. ...Már megint....

Sokat cikkeztek az elmúlt időkben arról, hogy bevezetik az erkölcsi nevelést, és nagyjából mindenki egyet értett azzal, hogy az erkölcstanításhoz - a kívánt kritériumok alapján - maga Buddha vagy Jézus se lenne elég. Viszont akkor felmerül a kérdés, hogy most akkor hogy is van ez? Az számít, amit soha nem tettem meg, vagy az amit megtettem, és tanultam belőle? Ami megtettem a gyengeséget vagy bátorságot jelent? Gyarlóságot vagy bölcsességet? Mit miért tettem? Krízis? Önzés? Kíváncsiság? Rosszakarat? Félelem? ... vagy valami egészen más?

Bevallom, amikor először hallottam az erkölcstan órákról, nekem régi hittanóra érzetem lett: "ezt így nem szabad csinálni, mert bűn!" Kényelmetlen, szorító érzés, egyáltalán nem kellemes. Ha rajtam múlna inkább emberség-órának hívnám, viszont ezt órán nem lehet tanítani. Ezt látni, átérezni, és élni kell, egyébként hiteltelen, hideg és élettelen. Ezt nem lehet akárkitől megtanulni, ezt csak olyantól fogadom én is, aki nekem fontos, akinek a legjobban adok a szavára. (Ha valaki nem olyan szerencsés, mint én voltam, akkor ez lehet más is anyán, apán kívül...) Másrészt erkölcsi normákat nem feltétlenül egy szeplőtelen szűztől szeretnék tanulni, egyrészt mert nagyítóval sem találok, másrészt nem életszerű. Hogyan értem meg a tévedés kínját valakitől, aki még soha nem tévedett? Hogyan érti meg az én tévedéseimet, aki soha nem járt a tilosban?

Jó és rossz tudása, és az ehhez kapcsolódó gondolatrendszer egyidős az emberiséggel, és még ma is friss köteteket írnak róla, hiszen emberi természetünk szerves része. Egészen halkan mondanám, és mondom  is, hogy tiltással nem lehet nevelni, több okból sem. Egyrészt, mindig mindenki azt akarja, ami tilos, másrészt csak a tiltás nem ad élhető opciót. Mindig lehetőséget kell felkínálni, nem pedig elvenni, és szembesülni kell a következményekkel. Másrészt egy gyerek mindig le fogja másolni azt a viselkedésmintát, amit az általa szeretett személytől látott. Lehet, hogy nem élete végéig, de gyerekkorában szinte biztos. Ezért ezeket az erkölcsórákat a felnőtteknek kellene megszervezni. Más esetben reménykedhetünk, hogy Dávid megint legyőzi Góliátot. Sok Dávid, sok Góliátot.

Negyvenegy éves vagyok, és még ma is tévedek. Minden nap. Ha le kell írnom, hát leírom, hogy nem lennék megfelelő erkölcstan-tanárnak a megjelölt lista alapján. Viszont minden tévedésemre szükségem van ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok, és a tévedés lehetőségét a gyerekemtől sem tagadnám meg. Próbálom őket úgy nevelni, hogy képesek legyenek arra, hogy a cselekedeteik következményeit is nagyjából előre lássák, vagy legalább megpróbálják. Tudom, hogy fognak tévedni. Nem akarom, hogy erkölcstanárok legyenek. Embereket nevelünk.

Kis nagyember esete a maga-tartással és a határ-ozott neveléssel

Az úgy kezdődött, hogy megint megtörtént. Egyszerűen, sallangmentesen, majdhogynem Fülig Jimmy modorában. Elsőszülöttem elszabadult. Először csak furcsa volt, hogy újkeletű nyegleséggel válaszolgatott vissza otthon, de ezt elintéztük azzal, hogy majd elmúlik, biztos fáradt, tél van (akkor még az volt), egyébként is rendben van minden. Aztán jött a sokk, amikor szembesülni kellett a ténnyel, hogy a jegyei nem olyanok már mint voltak, és magatartása és szorgalma soha nem látott mélységbe süllyedt, és az egész gyerek olyan idegennek tűnt. A legláthatóbb jel azonban az írásképe megváltozása volt, ugyanis nemes egyszerűséggel szétesett.

Hála az égnek, emberkénk általánosan is nyomorultul kezdte magát érezni, és egy hétfő reggelen éppen lelki útravalóval láttam el, amikor a tanító nénije kérdőn kidugta a fejét az ajtón, és én halkan leginkább tátogva elszótagoltam, hogy "elszaladt vele a ló". Ahogy Maresz néni visszanézett rám, tudtam, hogy mindent ért. "Ugye? Beszéljünk!"

Bementem fogadóórára, és kiderült, hogy az én gyöngyöm totálisan elvesztette az iránytűjét: beleszól az órákba, epés megjegyzéseket tesz, pofákat vág, és ezt az újsütetű stílusát az osztálytársakon is gyakorolja, kiegészítve egy kis fizikai kellemetlenkedéssel is. Már nem először, de most is kénytelen voltam emelni a kalapom Maresz néni előtt, aki most sem rakta be a gyerekemet a "tapló" feliratú dobozba. Elmondta, hogy ez valószínűleg hormonális változás is, egyre korábban következik be, ötleteket adott, hogyan kellene kezelni otthon a problémát gombhoz a kabátot elvvel (hangos olvasás, ráfigyelés, visszakérdezés stb.), és ő is meghallgatta, hogy én milyen gombot tudok megnyomni a fiamon, amikor szükség van rá, így alkalmunk nyílt arra, hogy kölcsönösen használjuk egymás ötleteit és eszközeit.

Bevallom bár éreztem én a bajt, meglehetősen bambán bámultam. Mert ezúttal fogalmam sem volt róla, hogy mi történik benne. Az iskolakezdési nagy paláver tiszta ügy volt, majdhogynem előrelátható, bár ez a kellemetlenségéből nem vont le egy jottányit sem. Akkor hét és fél évének összes erejével megpróbálta magát alfa-hímként bevezetni az osztályközösségbe, beleértve a két tanító nénit is. Mit mondjak? Ellenálltunk. Otthon is, és az iskolában is. Ákos üvöltözött egy sort (napokban mérek...) és a kötelező körök után beadta a derekát, annak az először fájdalmas ténynek, hogy itt most nem ő lesz a főnök.

De most? Tehetetlen voltam. Tudtam, láttam, éreztem, hogy január elején kezdődött a kisiklás, de semmi kirívó történést nem tudtam kapcsolni hozzá. Aztán a legegyszerűbb útvonalat választottam, megkérdeztem hogy mi a baj. Elmondtam, hogy látom, hogy rosszul érzi magát, látom, hogy valami nem jó, de nem tudom mi az, és a segítségét kértem a megértéshez.

A reakció meglepő volt. Kirobbant belőle. Hiányzik a legjobb barátja, aki január óta magántanuló lett. "A szívem hasad meg, hogy a Borisszal nem játszhatok." "Le tudod rajzolni, hogy milyen az neked, amikor hiányzik a Borisz?" Abban a pillanatban rohant a papírért és pár perc alatt ott volt az összes dühe, rossz érzése fájdalma, és ki tudja mi még. Felsóhajtottam, és azt hittem, most megvan a megoldás. Átbeszéltük a lehetőségeit annak, hogy mikor találkozhatnak, játszhatnak, elmondtam, hogy a Borisznak leginkább akkor lesz jobb az iskolában, ha ő megtudja tartani önmagát... és akkor jöttem rá, hogy magyarul ez milyen fantasztikusan működik. A gyerek elvesztette önmagát, romlik a maga-tartása, elvesztette, nem tudja tartani a középpontját. De hogyan adhatom vissza? Hogyan terelhetem vissza oda, ahol és ahogy neki is jobb?

Gondoltam segít, ha beszélünk róla, észérveket, érzelmeket hoztam a segítségünkre, és vártam a hatást. De semmi nem történt. Pontosabban semmi nem változott az eltorzult maga-tartásán. Vissza kellett tehát térni egy korábbi kockára. Hogyan fogjam meg? Ahol dolgozom bevett szokás, hogy a gyerekeknek "kitűzéseik" vannak. Ha van valami, amin közös megegyezéssel változtatni szeretnénk, akkor a gyerekek dolgoznak azért, hogy azt a pozitívumot visszaesés nélkül tízszer meg tudják valósítani. (önálló öltözés, leszokás a pityergő önsajnálatról, társak ütlegelésének abbahagyása stb.) Ha ez sikerül, jutalmat kapnak. Lehet, hogy kiforszírozott precedens, de precedens. Kapaszkodó. A "képes vagyok rá" és a "másként is lehet" élményét adja.

Kicsi de növekvő Kosunknál nyilvánvalóvá vált, hogy barátja "elvesztése" nem fedi akcióinak teljes okrendszerét, az a tény, hogy több időt tölthet vele nem old meg semmit. Olyan volt ez, mint a résnyire nyitva felejtett ajtó, amit a huzat kivágott. Attól, hogy észrevettük hogy nyitva maradt, még nem fog bezáródni, sőt egy már kivágódott ajtót nehezebb becsukni, mint egy résnyire nyitva hagyottat. Nyilvánvalóvá vált, hogy a veszteségérzés, amellett ami volt, jó alkalomként is szolgált arra, hogy megint beleessen, a szokásos csapdájába. ("Én irányítok mindent" ... persze mint már írtam én is egy kontolfrík vagyok...)

Elkezdtem pörgetni a fejemet, hogy mit lehetne még tenni, és akkor, amikor már semmi jobb nem jutott eszembe, felmerült bennem a "kitűzés" lehetősége. Elérendő cél: önmaga megtartása a szociális rendszer által kívánt szinten. (Ákosul fogalmazva: angol úriemberként való viselkedés. - Apuci angol...) A jutalom pedig három lehetőségből volt választható: békaláb, megfestheti a saját kerámiáját, az erre szakosodott helyen, mozizás, az általa kiválasztott filmmel. Feltételek: Minden egyes nap, amikor a kitűzés sikerül, egy jelet kap az ajtóra, ha egy nap is valamelyik tanító néni azt mondja, hogy aznap nem érdemli meg, elveszíti az összeset.

Mézesmadzag meg lett lengetve, és láss csodát, a kis Nagyember magatartása és iskolai figyelme a teljesítményével együtt egy csapásra visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Természetesen a gyerek nem lett kilúgozva, megbeszéltük hogy mikor lehet rosszalkodni, és ezt ki is használja tisztességesen, és megmondja magáról bárkinek, hogy ő egy "nagy huncut". És ez így jó.

Szülői, anyai oldalról pedig megint meg kellett élnem azt, amikor az ember meghúzza a határokat, és határozottá válik a gyerek érdekében. Ha képekben akarok beszélni, olyan ez a folyamat, amikor begipszelek egy törött tagot - határt szabok a csontok mozgásának - hogy a testrész újra jól működő, és ne csak működőképes legyen. A határ és a határozottság kötelező a gyógyuláshoz.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ezek a határmeghatározások, határbeállítások hatalmas erőfeszítést követelnek a szülőktől is, mert ami történik, az általában a gyereknek nem kellemes, ez neki is fáj, és neki is munka. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy az egész gyereknevelés a felettes Én kialakulásáig (kb. tizedik életév) egy nagy szívás, mert a szülő csak tölti, tölti a követendő programokat, a gyerek meg nem érdekelt bennük igazán, és időről időre kilép ezekből a számára idegen programokból. De. A határok, amiket megalkotunk, nem maradnak észrevétlenek. Megint képi síkra terelve, olyanok mint valami peremmel rendelkező formák, amit a gyerek majd feltölt valamilyen anyaggal, amikor elérkezik személyiségfejlődésének megfelelő pontjára. Viszont onnantól fogva már sajátjaként tekint rájuk, mert már ő is alkotó részese a folyamatnak, megalkotta a saját rendszerét, azokból az elemekből (határokból) is, amiket mi közvetítettünk feléje.
 
 Ehhez "a stabil személyiség kialakulásához kell, hogy a szülő tudjon örülni annak, amilyen a gyermeke. És ne csak annak, amikor végre teljesíti, amit kértünk tőle, vagy egy újabb lépést tett a társadalomba való beilleszkedés, az alkalmazkodás útján, hanem bárminek, ami az ő egyedi sajátossága. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sokan egyoldalúan alkalmazzák a bátorítást, hogy „dicsérd sokat a gyermeket!” Dicsérik, ha megtette, amit vártak tőle.

A szülő szemében megcsillanó öröm beépül a gyermekbe, és később, kamaszként, felnőttként magát is képes lesz motiválni akkor is, ha nincs folytonos külső visszajelzés, elismerés. Ennek a fajta örömnek, dicséretnek az a legnagyobb előnye, hogy nem vehető el. Ha annak örülök, hogy nekem volt egy célom, amit a gyermek megvalósított, abban benne van, hogy legfőbb dolga a környezetet figyelni, és alkalmazkodni az elvárásaikhoz. Ez ingoványos terület lesz felnőttkorban, mert mást akar a főnök, mást a házastárs, és mást maga az érintett. Ha viszont annak örülök, hogy a csemete a saját célját elérte, akkor azzal a kompetenciaérzése erősödik. Tudni fogja, hogy képes célokat kitűzni, tenni értük, sikert elérni. És akkor talán a felnőttkorba való belépés sem lesz számára olyan ijesztő." (Cziglán Karolina) Szerintem úgy szép, ha ezek a történetek párhuzamosan történnek meg, egy időben tudunk adni határt és végtelen szabadságot a szeretet jogán.

Itt szeretnék külön köszönetet mondani Tóth Györgynének (Maresz néni), aki olyan hittel és szenvedéllyel tanít, ami a mai magyar oktatási rendszer kellős közepén maga a csoda, és példaértékű minden pedagógus számára. Nélküle nem az lenne a kisfiam ma, aki.