iGoCrazy

Éppen Badacsony felé hajókáztam családommal, és mint mindig, a vizet néztem, ami egyszerre volt kék is, zöld is, szürke is, pont úgy, ahogy szeretjük. A gyerekek éppen apjuktól szerezték be a nélkülözhetetlen hajózási ismereteket az egy hajócsavarral ellátott bárkák manőverezési képességeitől kezdve, a sirályok vadász-szokásaiig bezárólag, amikor észrevettem a két kislányt. Békésen üldögéltek egymás mellett a dekk padlóján és valamilyen játékba nagyon bele voltak merülve. Konstatáltam, hogy helyes fodros szoknyájuk van, kiszívta a hajukat a nyári nap, és hátrébb dőltem a széken, hogy jobban lássam, milyen játék az, ami arra készteti őket, hogy a Nagy Kalaphegyre egy pillantást se vessenek.

Valami iKütyü volt, bevallom, ha megvernek se tudom megmondani a különbséget az iPod, iPad, ingyombingyom közt, jó ha a mobilverziót felismerem. Ismeritek azt a pillanatot, amikor betelik a pohár? Na, ez olyan volt, és felidézte a nyár összes olyan döbbenetét, amikor révedt gyerekeket láttam elektronikus kábítószerükkel. Oda akartam menni a két kislányhoz a vízbe hajintani azt a Vacakot, dühöm tárgyát, és megmutatni nekik, hogy kék az ég, süt a nap, bármerre nézünk szépet látunk: vitorlást, madarat, fürdőzőktől színes partokat, és kontrasztként a hegy tömör zöldjét.

Lehet hogy én vagyok túl szentimentális, lehet hogy a világ elfordult körülöttem. De hova? Amikor azt látom, hogy gyerekek, már nagyon fiatalon is (óvodáskorúakat értek ezalatt) már rá vannak tolva az ilyesfajta pótszerekre, hát urambocsá’ kiakadok. Mert e felől kétségeim sem lehetnek egy csomóan már függők. 
 

Láttam gyereket hisztirohamot kapni, mert nem kapta meg az anyja mobiltelefonját, pedig csak a fodrászatban kellett volna várni egy kicsit. Láttam gyereket kétségbe esni, mert reggel nem találta a laptopját. Nálunk már-már tradíció, hogy a modemet évente cserélni kell, senki nincs már ezen meglepődve. Az álla viszont annak az úriembernek esett le, aki egyszer a friss dobozunkat hozta beszerelésre. Csodálkozásának tárgya pedig az volt, hogy az éppen otthon tartózkodó gyerekek nem kaparják a falat, hogy újra szörfölhessenek a neten. Elmesélte, hogy járt már olyan helyen is ahol a hatévesforma kisfiú tűkön ült már, és ő volt az első aki rávetette magát a gépre, amikor a kapcsolat helyreállt. (Hogy mi a túrót csinálhat egy hatéves az interneten, azt elfelejtettem megkérdezni.)

Én is ismerem azt, amikor az ember már falra mászik a saját kölkeitől, velem is előfordult már, hogy csak azért, hogy ne szakadjon el a cérnám, bekapcsoltam a tévét, vagy belöktem egy dvd-t a lejátszóba, hogy végre csend legyen. De nem mindegy, hogy ezeket az áldott-áldatlan eszközöket milyen gyakorisággal  alkalmazzuk, és nem mindegy, hogy hogyan. Régi mese, hogy nagymértékben a víz is mérgező…

Ha tévé, ha számítógép, fontos hogy jelen legyünk a gyerek mellett. Az ok nem más, hogy kérdezhessen, és kérdezni fog akár hároméves akár tizenkettő. Csak másokat fognak kérdezni, és ha választ is kapnak, akkor érezhetik, hogy nincsenek magukra hagyva ilyen-olyan nagyságú dobozokkal. Akármit teszünk ezek az elektronikai vívmányok kontrollálatlan használata végső soron elmagányosodást és személyiségtorzulást fog okozni, hiszen minden ember genetikailag kódolt társas lény, és csak közösségben vagyunk képesek a túlélésre.

Ahogy néztem ezeket a felnövekvőket a gizmókkal, rájöttem, hogy egy jó pár esetben azért nyomják a kezükbe, hogy ne unatkozzanak. De könyörgöm, egy gyereknek azt is meg kell tanulnia, hogyan ne unatkozzon! Ha folyamatosan kínálom neki a (látszólag) izgalmasabbnál izgalmasabb tevékenységeket, mint valami kétlábonjáró szórakoztatóközpont, hogy fog ez az emberpalánta rájönni, hogy erre képes ő maga. Hogyan lesz képes meglátni és értékelni a részleteket, ha mindig valami villódzik a szeme előtt, és folyamatosan túl van stimulálva? Az örömérzéshez nem kell hajszolni az információt, már csak azért sem mert ilyen mennyiségű behatással az idegrendszer, már nem tud mit kezdeni, és az öröm átcsap az ellentétébe és szorongáshoz, frusztrációhoz és végső soron depresszív állapotokhoz vezet.

De tovább megyek. Az én életem párja, gyerekeim apja megszállott rádióhallgató, olyan szinten, hogy elalváskor is úgy kell kicsavarni a kezéből a rádiót, és veszekedni vele, hogy én nem vagyok képes így pihenni. Nem véletlen, hogy ugyanez a férfi, csupa szeretetből betelepített egy cd lejátszót a nagyobbik fiunk hálószobájába és ellátta jobbnál-jobb cd-kkel. Természetesen a gyerek rászokott, és amikor apuci megkezdte szokásos tengerjárását, és én kikapcsoltam a gépet, magán kívül tiltakozott, hogy ő másként nem tud elaludni.  Mit volt mit tenni leültem vele, és meg kellett beszélnünk, hogy most szeretném, ha megtalálná magában a csendet. „Nem akarom!”

Ez egy lényegi pont. Az emberek legnagyobb részét riasztja a csend. Sokszor engem is. Civilizációs ártalom. Félünk tőle. Unalmas. Üres. Először biztos hogy az. Aztán rá lehet jönni, hogy nagyon érdekes és színes dolgok tudnak elővarázsolódni a saját fejünkből is. Nekünk is meg kell tanulni, és a gyerekeinket is rávezetni, hogy a képzeletünk és az érzelmeink tárháza egy szivárványszínű hely, ahova néha érdemes visszavonulni.

Apák, Anyák! Korlátozzuk egy kicsit a civilizációt!