Viszonylag kevéssé titkolt tény, hogy én nem vagyok normális, de még magamat is megleptem, hogy nekem ez még mindig probléma. Mármint a gyerekeimtől való elválás, akár csak egy buli erejéig is. A férjem erre általában annyit szokott mondani, hogy egy "control freak" vagyok, magyarul olyan valaki, aki nem bírja kiengedni a gyeplőt a kezéből egy pillanatra sem. Ebben is van igazság, (nagyon nagy...) de azért mégis fura, hogy nekem ez mennyire nyögvenyelősen megy csak. Persze itt írok anyaságról, terápiáról és társterületeiről, jól néznék ki, ha nem néznék bele hogy miért is ekkora kihívás nekem, otthagyni szórakozni a gyerekeimet. Aztán persze hogy ezekkel foglalkozom, amikor ez jelenti a legnagyobb kihívást. Félelmet. Ez az én nagy vörös. azonnal látható gombom, amit a legkönnyebb megnyomni rajtam.
A nagyobbik kezdetben sem akart menni (hatalmas a gyerekek hűsége!), a kicsi belevette volna magát azonnal, a férjem magán kívül volt az örömtől, és én az eszemmel tudtam, hogy nagy hülye vagyok, ha nem használom ki a lehetőséget, ezért önszívem ellenére összepakoltam a gyerekeket, és elvittem őket a nevezetes rendezvényre. Fájt? Hát persze, hogy fájt! Igazán színpadiasan tördeltem a kezemet minden lehetséges alkalommal. Ugyanakkor láttam magamat kívülről, hogy ez itt most teljesen irreális, amit én érzek, és köze nincs a fiúkhoz, nincs köze az ő érzéseikhez, bennük lakó démonokhoz, ez az én történetem.
Fentebb már írtam a gyerekek hűségéről, akik képesek magukat belevetni - mindenféle titkos csatornákon keresztül - szüleik világába, és nem mással teszik ezt, hanem segítségadás szándékával. Átvállalnák azt, ami a mi munkánk lenne, de olyan átéléssel vesznek részt ezekben a történetekben, mintha a sajátjuk lenne. Innentől fogva ez bizony kétélű fegyver, mert akaratlanul is belevon(hat)juk a saját csemeténket valamibe, amihez köze nincs, de ő is elszenved(het)i a következményeket. Ugyanakkor szerencse is, mert ha jól figyelünk, ugyanez a gyerek ezzel a technikával kristálytiszta tükröt tart elénk, azon a jogon, hogy hihetetlenül szeret.
Most vissza a konkrét történetre. Anyuci - látszólag megmagyarázhatatlanul - ki van akadva, hogy el kell válni a gyerekeitől. Mit tesz erre a hűséges utód? Kézzel, lábbal, hangos tiltakozással adja a jeleket, hogy ő nem akar elmenni. Utálja. Úgyse megy! Hát nem érted???
Görcsös anyuka némileg megnyugszik, hogy nem kell elszakadnia a kicsi fiától, de hálistennek valami csak megszólal benne, hogy nem lesz ez így jó... Apuci kezd ideges lenni, már beleélte magát egy estébe kettecskén... A Második, aki mindenkihez hűséges akar lenni, hol menni akar, hol nem... Káosz.
...és ekkor Anyában felsejlik valami - bár ő maga sem tudja - és kiadja az ukázt, hogy "Kész, mentek!" Kimondta. Most már tartani kell magát hozzá, nincs visszaút. (Szolíd gyomortáji nyomás.) Így is tesznek, gyerekek felpakoltatnak, megadott és ismert címre leszállíttatnak. Elsőszámú Hűséges protestál, még az arcával is Lawrence Oliviert méltó utódaként jelzi mélységes fájdalmát, és lesújtó véleményét az ő szörnyű szüleiről.
Nos a végkifejlet amerikai filmekhez méltó pozitív végkifejlet, mindenki nyer. A szülők egy estét, amikor felfedezhetik, hogy a nagy mókuskerékben még mindig nem vesztették el egymást, sőt, fel tudnak töltődni a nagy élménnyel, hogy ők nem csak Apa és Anya, de Férfi és Nő is, akik nem véletlenül kötötték össze az életüket. A gyerekek pedig gazdagabbak lettek egy hatalmas bulival, gyerekpezsgőzéssel, élő rock koncerttel (köszi Vastrabant!), és egyéb nyalánkságokkal a szó mindkét értelmében. A Hűséges is remekül van, kiszakadt anyja történetéből, és élvezte a sajátját. (Pedig neki sem volt könnyű, az ő ragaszkodása, ugyanolyan erővel jelent meg, mint Anyáé. Másnap mindenkinek elmesélte a telefonban mennyire fantasztikus szilvesztere volt, és még hétfőn az iskolai csendkörben is ez volt a vezető híre.) Ezen túl mindenki megnyerte az élményt, hogy lehet külön-külön is, és ez jó. Jó együtt lenni, és jó külön lenni. Minden a saját ellentétében nyeri el az értelmét.
Ha ez nem lett volna elég, van még egy bónusz, amire vezetés közben jöttem rá, amikor a gyerekekért mentem, hogy begyűjtsem őket a buliból. (Lebuktam, én vagyok Anyuci...) De ezt majd legközelebb, túl hosszú lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése