Mindennapi hiánycikkeink

Nagyon nehezen írok, általában úgy kell magam odapofozni a gép elé, pedig nem az a bajom, hogy nem tudom mit mondjak, de őszintén szólva rettegek minden egyes alkalomnál, hogy át tudom-e vinni azt, amit szeretnék. Aztán nekidurálom magam és minden kiszakad belőlem, javítás nélkül. A mostani téma már nagyon régóta feszeget, több forrásból, és több élményből táplálkozik, és érzem, hogy fontos, de ennyire még soha nem féltem leírni a gondolataimat, lehet, hogy túl nagy a falat.

A Facebookon kezdődött, annak is a "Neveljük Együtt" oldalán megjelenő cikkek alapján nagyon jó "beszélgetés" kezdőtt a tiszteletről, tekintélyről, és bennem elkezdtek mocorogni az olvasottak, összekeveredtek a saját elképzeléseimmel, és egy hatalmas kavalkádban ültek a fejemben már egy jó hónapja, amikor elbeszélgettem a kisfiam egyik tanító nénijével a  játszótéren, és szakmabeliek révén hamar egyetértettünk abban, hogy ez a mostani generáció teljesen más mint a tíz évvel ezelőtti, mint a húsz évvel ezelőtti. A gyerekek tiszteletlenebbek lettek, szabálytartásuk lecsökkent, nem figyelnek oda, arra, amit kérünk tőlük, és van bennük egy általános romboló tendencia. Jól elszörnyülködtünk, de két nappal később az iskolába érkezett egy nemzetközi küldöttség a Montessori konferencia kapcsán. Nem vagyok az iskola alkalmazottja, így a szerencsének köszönhetem, hogy részt vehettem ezen, és tolmácsolhattam a magyar, svéd, norvég, holland, és szlovák tanárok és iskolaigazgatók között. Itt megint előkerült a téma, a gyerekek tiszteletlenségéről, és az egyik holland vendég csak annyit mondott: "A gyerekek most is gyerekek. Ha ilyenek lettek, akkor mi tettük őket azzá." Csend lett. Aztán hozzátette: "Az az igazság, hogy nekem a fiatal tanítókkal is hasonló a problémám, nem érzem a tiszteletet bennük sem."

Puff neki. Ez fájt. Éreztem, hogy igaza van. Magyarán annyit jelentett, hogy ne a gyerekeket okold, te vagy az ok. De ha én vagyok az ok, akkor én vagyok a megoldás is, de hát (mondja a hangocska belülről) én tisztelettudó vagyok! Tényleg? Tényleg???

Nem, nem vagyok. De nem úgy vagyok tiszteletlen, ahogy az emberek gondolják. Szoktam hangosan köszönni, megtartom másnak az ajtót, meghallgatom a gyerekeket, nem vagyok késős, általában betartom a kölcsönös együttélési szabályokat. Az úgymond "kis" dolgokon csúszom el. Reggelente az autóban simán kiabálom, két gyerekkel a hátsó ülésen, hogy "Menjél már, te marha!", ha a szerencsétlen nem olyan impulzív vezető, mint amilyen én vagyok. Nyáron kétely nélkül áthajítom a szomszéd lakatlan terület susnyásába a dinnyehéjat, mert a kuka csakhamar tele lesz vele, ott meg nem is látszik. Márpedig ezek az apróságok azok, amit a gyerek levesz, utánoz és használ. Hányszor láttunk már ilyet? Szerintem minden nap. Feleslegesen ítéleteket alkotunk, és betolakszunk más ember terébe. Müller Péter óta tudom ennek a szónak a szépségét, hogy "udvariasság", vagyis: kérés vagy kérdés nélkül nem mehetek be az ő udvarába, ami az övé. Ez is gyönyörűen összetett, mert nem csak lökdösődéssel lehet megsérteni a másik udvarát, de szavakkal is, és azzal is, ha lenézem, az udvarát a sajátom alá helyezem, úgy próbálom összenyomorítani. (Lehet, hogy nagyanyáink korabeli illemtanórák többet hoztak, mint sem gondolnánk?)

Apai ágról német a családom, onnan hoztam a szép mondást: "Tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged." Elég germánnak tűnik, de csodálatos módon működik. Ahhoz hogy meg tudjam tartani a rendet, betartani az udvariasság és a tisztelet szabályait, fegyelemre van szükségem. Önfegyelemre. Pont arra, amit a gyereknek is tanítani próbálok, és nekem sem megy kifogástalanul. Innentől fogva nem csodálkozom.

A következő innen el nem szakítható szó: a tekintély. Hadd kezdjem megint egy kis szóvesézéssel. "Jó tekinteni rá, és vissza-vissza kell tekintenem rá." Fontos a véleménye. Ez idáig rendben van, de kit fogok magamnak kiszemelni, mint tekintélyt? Azt a valakit, aki olyan értékeket hordoz, amit én is szeretnék magaménak tudni. Viszont manapság ki a tekintély általánosságban véve? Egyáltalán mi az érték? Milyen értéket kell hordoznia annak az embernek, akire szeretnek felnézni az emberek? Itt és most határozott vonalat kell húznunk a körülményekből fakadó - ha úgy tetszik földi eredetű - tekintély, és a személyiség mélyéből fakadó természetes - szellemi -  tekintély között. Mondjuk Rothschild és Gandhi... , ki melyiket választaná, melyiket merné bevállalni? A sértő tekintélyre nem lehet felnézni, és nem is lehet elfogadni az általa közvetített értékeket, így a tudást sem. Ez a fajta tekintély megrettent és eltávolít, és csupán azt éri el, hogy amit át akarok adni, az ellen hihetetlen ellenállást szítok, és a gyerek az első adandó alkalommal kidobja a rendszeréből a közvetítetteket. Pedagógusként is baj, mert az egész nevelési-oktatási folyamat elvész, vagy legalábbis lecsökken a hatásfoka, de ha szülőként vagyunk benne egy ilyenben, az még súlyosabb problémákat okoz, mert tőlem meg fogja tanulni a gyerek, hogy a nagyságot, a tiszteletet erőszakosan kell megszerezni. Nem fog tudni építő módon felnőtté válni. Ugye mindenki el tudja képzelni ennek a következményeit?

Amikor a Hellinger-képzésen vettem részt, az első órák egyike a szintekről szólt, hogy nem tudok úgy hatni egy bizonyos szinten álló emberre, ha nem azon a szinten állok, mint ő. Én jó konduktori múltammal, és enyhe altruista hajlamommal, ezt a lehajlással azonosítottam, és mekkorát tévedtem, ugyanis ezt hívják klasszikus lekezelésnek, egófitogtató fogás, arra való, hogy önnön fontosságunkat kiemeljük. Nem lehajolni kell, hanem odalépni egy emberhez, akár felnőtt, akár gyerek. Ember, és ezen mivoltát nem a magassága sem a vérmérséklete, sem a neveltetése fogja meghatározni. Ha mindezt végiggondolom, és hagyom, hogy a gondolat hasson is, akkor lehet, hogy már nem is támad kedvem reggelente válogatott szitkokat szórni az autóban, vagy türelmetlennek lenni a gyerekkel, mert nem megy neki valami és én éppen feszült vagyok... Megváltoztatni régi szokásokat sokkal nehezebb, mint újakat kialakítani, és egóból nem lehet jól gyereket nevelni sem, kell egyfajta alázat, egy folyamatos kérdőjel, hogy mi szülők, pedagógusok, emberek is fejlődésképesek maradjunk, ha már a gyerektől is ezt várjuk el.

 Ahhoz, hogy visszaszerezzük elveszett értékeinket, mindennapi hiánycikkeinket, amiket a gyerekeinkben szeretnénk viszontlátni, magunknak kell először megváltozni. Ugyanakkor tisztában kell lenni ennek a következményeivel is. Időt kell szánnunk magunkra és magunk megváltoztatására ahhoz, hogy a gyerekeken meglássuk ugyanazt a változást.

Soha még ennyit nem töröltem, szerkesztettem egy szövegen. Nem érzem hogy jó, minden gondolatból még tizet tudnék kigyökereztetni. Tényleg nagy a falat. A feladat is az. Weöres Sándorral zárom a kérdéshalmazt: “Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem mijük van: mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud. Tanulj meg mindenkitől tanulni.”

Még egyszer az irodalomról

Többször végigolvasván az előző jegyzetet, egyre több és többirányú gondolat futott végig a fejemben a témához kapcsolódóan, most megpróbálom ezeket is összegyűjteni.

Az első, hogy a gyereket nem kell megmenteni a kihívásoktól, legyen az nyelvi, vagy érzelmi nehézség. Ez alatt értem, hogy a megfelelő időben, és irodalmi előkészítés mellett, hogy értsék a kort is, amiben keletkezett, egy tizenéves süvölvény szerintem igenis képes arra, hogy értelmezzen számára különösen összerakott mondatokat, és ami még fontosabb olyan érzelemvilágot, ami számára ismeretlen. Lehet kígyót békát kiabálni, korunk gyermeke itt Európában nagy százalékban szerencsésnek számít, mert fűtött házban él, kap meleg ételt, ismeri a folyó víz gyönyöreit. Tisztában vagyok azzal, hogy egyre több gyerek él mélyszegénységben még itt Magyarországon is, de tisztában vagyok azzal is, hogy egy rakás gyerek el se tudja képzelni ezeket az állapotokat, és természetesnek veszi, hogy szinte mindent megkap. Bevallom ilyen tekintetben az én gyerekeim is el vannak kényeztetve. Pár éve volt egy pont, amikor a nagyobbik kikelve magából tiltakozott a szülői döntés ellen, mert nem kaphatott meg valamit, amit nagyon akart. (Általában nagyon szokott akarni.) Akkor megfogtam a gyereket és leültettem a tévé elé, és betettem az "An Idiot Abroad" sorozat Indiában forgatott epizódját. El lehet képzelni. Az hogy meg volt lepve, erős alulértékelés. Gyerekmunka, nyolcan egy háromfalú tizenöt négyzetméteres házban ahol nincs vécé és a kábelek lógnak kifele a falból. Ehhez képest a Kincskereső kisködmön már nem látszik olyan végletes választásnak. Akaratos gyermekem pedig rögtön csendesebb lett, és magába szállt, legalább egy kis idő erejéig. De! Lehet, hogy a megdöbbenése rövid életű volt, azonban innentől fogva a mai napig, csak annyit kell neki mondani hogy "Gondolj Indiára!" és a gyerek újraértékel.

Hatalmas tévedésnek tartom, ha egy gyereket a szeretet nevében próbálnak megvédeni a kihívásoktól  a vagy a fájdalomtól. Rondán hangzik, de általában ezek a legnagyobb fejlődés lehetőségei, még akkor is ha nehéz. Pont azért mert nehéz. Ez gyerekkorban is az, viszont ott vagyunk mi szülők részleges védelemként. Ugyanakkor így ültethetjük el az együttérzés, és előítélet-mentesség magvacskáit.

Ha visszagondolok, nekem is szörnyű érzés volt gyerekként ilyen történeteket olvasni, viszont nem lehet megkerülni a felelősségét annak sem, hogy a régi alkotásokhoz, kellenek a magyarázatok is. Mutathatok a gyereknek Rubenst, csak kövér nőket fog látni mindaddig, amíg meg nem tudja, hogy akkoriban ez volt a szép, és közel nem viszem a képhez, hogy nézze meg az árnyékolását, hogy milyen munka és odaadás van abban. Nagy felelősség van a művek tálalásában, mélyre kell nézni, és a gyereket is meg kell tanítani erre, egyfajta attitűdöt kialakítani benne. "Milyen érzés ez neked?" "Mi tetszik benne?", "Mi nem tetszik benne?" és a legfontosabb "Miért?" Egy olvasmány, vagy bármilyen művészeti alkotás, mindegy hogy kötelező vagy sem, a kiindulópont arra, hogy valami - jó esetben - megváltozzon bennünk. Ha gyerekről van szó, nagyon fontos, hogy ezt a folyamatot támogatnunk kell a szülői oldalról is, beszélgetnünk kell az olvasottakról, már csak azért is, mert nagyon meglepő dolgokat tanulhatunk a saját csemeténkről.

Én ki voltam készülve a Légy jó mindhaláligtól is és a Pál utcai fiúktól is. Belekezdtem anno, és bevallom a mai napig nem olvastam ki őket. A magárahagyatottság és tehetetlenség, és az igazságtalanság amik lehetetlenné tették ezek olvasását, felnőtt életemben is alapkövei lettek mindenféle élethelyzetekben megjelenő félelmeimnek. Ha tanár lennék, semmi kivetnivalót nem látnék abban, ha a gyerekek azzal keresnének meg, hogy én ezt a könyvet nem szeretem. Méghozzá azért nem tartom szentségtörésnek, mert a gyerek megpróbálta, beleereszkedett, és véleménye lett róla. Nem kell mindent szeretni. Meg kell tanulni nemet mondani, ez a művészetekben éppen olyan fontos, mint bármi másban az életben. Nemet mondani ugyanolyan fontos, mint igent mondani. Ha véleménykülönbség van akár gyerek-szülő, akár gyerek-pedagógus között az a párbeszéd alapja, és a változás és a növekedés alapfeltétele.

Érzem, hogy a korábbi bejegyzés ellenérzéseket szült, ezzel semmi gond. Oké a kötelező olvasmányok listáján változtatni kellene, mások a gyerekek, nagyobb a választék, eltelt sok év mióta nem frissítették. Viszont valaminek vagy valakinek az értékét nem a kora adja meg, és még az sem, hogy pozitívan, vagy negatívan állok hozzá. A jelen gyerekirodalmában is van olyan mű is ami megadja a katarzis lehetőségét. Ha személyes példát akarok mondani akkor az A Félőlény. Mindkét gyerekem utálta, és nap mint nap kardoskodtak az olvasás azonnali befejezéséért. Én - a szőrösszívű anya - azért is befejeztem, mert tudtam, hogy a könyv mondanivalója megugrandó a csemetéimnek, különösen az egyiknek. A gyerekek megkönnyebbültek a végére, mert minden jó ha vége jó, de továbbra sem maradt a kedvencük. Túl mélyen érintette őket. ...és ez nem baj.

Shakespeare védelmében

Szinte ahogy elkezdődött az iskolai év azonnal megindult a kötelező olvasmányok ócsárlása, amit én néztem, néztem a Közösségi Oldalon, egy részét értettem, a másik részét meg nagyon nem. Mindenesetre úgy gondoltam, hogy ez teljesen szubjektív, nem fogok belebeszélni, megtartom a véleményemet magamnak. Ehhez is több évtized élet kellett, hogy ilyenre képes legyek, de úgy tűnik, még van hely a fejlődésre, mert most azért is megírom.

Talán képes lettem volna hallgatni, ha egy barátnőm invitálására el nem viszem a gyerekeinket színházba. (már hogy az ő fiát és az én fiamat, amíg ő a színpadon zenél...) Való igaz, hogy nagyon régen nem voltam színházban, ki voltam éhezve az élményre, és a darab amit megnéztünk egy kedvencem volt, amit akkor láttam amikor alig voltam idősebb, mint a két kiskrapek, akik velem ültek a sorban, így gondoltam, szenzációs esténk lesz.

Nem így lett. Inkább szenzációhajhásznak mondhatnám az egészet. Az első döbbenet akkor kapott el, amikor az előadás tizedik percében hirtelen három anyaszült meztelen férfi virított a színpadon. Erre nem emlékeztem... nem is értettem... mi köze volt ennek a cselekményhez? Igazából semmi, viszont mindenki röhögött és megtapsolták a színészeket. (Itt kell elmondanom, hogy bőven voltak tinik a nézőközönség soraiban.) Én le voltam bénulva - nem mintha nekem is tapsolhatnékom támadt volna - és arra gondoltam, hogy ezt hogyan nyeli le a két gyerek. Az enyém értetlen volt, a másik izgatottan ugrált a székén. Okéééé... a műsor folytatódott. Szörnyű dolog az elvárás, de mit tegyek, vártam a lendületes, rímes, szellemes shakespeare-i mondatokat, nevetni, szórakozni szerettem volna, de nem ment. Nem éreztem magam kényelmesen, miközben a színészek olyan szavakat használtak mint "fejbesom", "elcseszni" és társaik. (A memóriám szerencsésen blokkolta  a többit, de higgyétek el elhangzottak.) Nyugodtan mondja mindenki, hogy régimódi vagyok, és öreg, de akkor is úgy gondolom, hogy Shakespeare nem érdemli meg ezt a stílust, és a gyerekeink sem érdemlik meg ezt a stílust. Ja igen, és én sem érdemlem meg ezt a stílust.

Mint megtudtam megint esedékes egy magatartásigazítás a csemetémen, de nehezebb lesz elmagyarázni, hogy miért is, amikor pont most látta - és közvetve én mutattam meg neki - hogy a teljesen felesleges figyelemfelkeltés tapsot és nevetést eredményez, és jópofának tartják.

Igen, hallom, ami néhány embernek a fejében megszólal, hogy miért vittem el a gyereket egy ilyen darabra? Jelentem, a darab nem ilyen, csak ilyenné tették. Átszőtték a mai kor nyelvezetével, erkölcsi rendjével, és nem érzem, hogy ez így jó lenne. Nyáron olvastam Miyamoto Musashi könyvében azt a gyönyörű és igaz gondolatot, hogy minél távolabb megyünk a forrástól, annál inkább elveszíti a lényegét. Mi értelme van annak, hogy fordítás helyett átírják Shakespeare-t, vagy bárki mást? Nem tiszteletlenség ez? Oka volt annak, hogy úgy írta le, ahogy megtette. Miért ne lenne értelme, hogy egy pár óra erejéig egy másik évszázadba vitetjük el magunkat? Esetleg tanulhatnánk is belőle...

Valahol ugyanez volt a gondom az kötelező olvasmányok ellen fanyalgókkal. Ne értsetek félre, nekem is voltak olyan kötelező olvasmányaim, amitől felállt a szőr a hátamon, annyira utáltam, de volt rengeteg amiből értékeket tanultam. Nem hiszem, hogy bölcs lenne mindent kivágni az ablakon, csak azért mert öreg. Itt jön a vicc a nagymamiról... A már emlegetett Közösségi Oldalon ilyen kritikák jelentek meg, hogy "idejétmúlt", "nem alkalmazkodik a jelenkor olvasástechnikai változásaihoz", "nyelvezetében régi" stb. stb. Lehet hogy most magamról állítok ki szegénységi bizonyítványt, de nem értem. Mi a gond a százéves irodalommal? Mi a gond az ezeréves értékekkel? Mi a gond azzal ha ezeréves értékekről archaikus nyelven beszélnek? Az igazság igazság marad. Évek óta a filofaxomban hordom a következő idézetet: "A haladás végzetes metaforája, amely szerint mindent magunk mögött hagyunk, elhomályosította a növekedés valódi eszméjét, amely szerint mindent magunkba fogadunk." (G. K. Chesterton) Ehhez már nem tudok mit hozzáfűzni.

Számomra sokkal zavaróbb, hogy jelenkorunk gyermekeknek szánt irodalmában a színvonal esetenként (de nem mindig) a "teszkó" szintjéig süllyedt, cserébe egy mai hároméves már nem tudja mi a "rokolya". Kivéve persze, ha Weöres Sándort olvas. ... aki ugye pont száz éve született. Mondhatni ódon...

A megoldás, mint mindig most is valahol középen lelhető, legalábbis szerintem. Semmi gond nincs a Kőszívű ember fiaival, vagy a Kincskereső Kisködmönnel. A gyereknek fel kell kínálni a választás lehetőségét, úgy hogy nem fintorgunk előtte nyilvánosan erről vagy arról. Abban teljesen egyetértek mindenkivel, hogy kellene a kötelezőkbe (vagy választhatókba?) beletenni  korunkbeli olvasmányt is, vagy korunkbelibbet. Kilencévesen a görög regéken éltem, tizenkét-tizenháromévesen faltam Robert Merle könyveit, és szeretném a fiaim kezébe is odaadni. Lehet, hogy olyasmit is odaadnék a kezébe, amit én magam nem olvastam. Próbálkozzanak, találják meg a saját stílusukat és a saját irodalmi (és más) szerelmeiket. Jó ha nem egyezik az enyémmel, vagy az apjukéval, nem akarnám lekorlátozni őket sem időben sem térben. De ha egyezik, hát legyen, de minél nagyobb részt kellene látni a nagy képből. A legfontosabb szó ebben a témában az "is", mert szükségünk van a múltra ahhoz, hogy a jövőt a legeredményesebben és legszebben valósuljon meg.

"Ma felületes infókat futunk át, kiírunk minden csacskaságot ami csak az eszünkbe jut a "falunkra", csetelünk ékezet nélkül, fantasztikus rövidítésekkel, matricákat küldünk és közben felejtünk… Igen ez egy új kor, de nem rosszabb vagy jobb csak más. Meg kell tanulnunk a helyén kezelni a kor adottságait és becsülni a múlt hozadékát mert ennek arányából születünk meg ma újra és találjuk meg a helyünket ebben a felgyorsult fura világban." (Popper Péter)

Roncsdervis

Nagy kérdés elé kellett állnom ma, és nehezebben válaszoltam meg, mint amikor azt kérdezik, hogy hogyan lesz a kisbaba. Arról van némi fogalmam, és jól is tudom kommunikálni, de ezt a kérdést óvatosan  meg kellett rágni, hogy a kérdező gyerekem észre ne vegye, hogy én magam sem tudom még a választ. Nyögvenyelősen és lassan válaszoltam, miközben én is gondolkodtam és nem láttam még hogy hol fog a gondolatmenetem végződni.

Iskolánkban a harmadikosok-negyedikeseknek létezik egy nagy népszerűségnek örvendő múzeumlátogató szakkör. Mivel mindenki menni szeretne, de a két évfolyamot nem lehet elvinni, így a helyek száma több mint korlátozott. Délután, amikor megérkeztem az iskolába nagyobbik porontyom azonnal azzal fogadott, hogy milyen igazságtalanság, hogy pont ő nem mehet a szakkörbe. Maresz néni ott álldogált az udvaron, és meghallotta a felháborodott kiáltást, és azonnal kiegészítette a gyerek által megosztott információt azzal, hogy az mehet a múzeumlátogatásokra, akinek példás a magatartása. Egyébként ez teljesen érthető: két pedagógus 32 gyerekkel keresztül a városon, átszállásokkal... Rémálom lehet így is, nem hogy még kisebb vagy nagyobb renitensekkel.

Az én csemetémből viszont kiszakadt hogy "Miért mindig a jóknak lehet mindent?" Ez szívszorító volt. Ebben a megfogalmazásban úgy hangzott, hogy ő nem jó. De megértem a tanítói oldalt is. És itt kezdődött a magyarázat-Ödüsszeia. Először - még az iskolaudvaron - elmondtam, hogy ezek feltételek, és ezen sem én, sem ő nem tud változtatni, megint elhangzott, hogy amíg ő tanul, és mások adják neki a lehetőséget, hogy tanuljon, addig ezekkel az emberekkel szemben ő marad a Kicsi, és a tanítók-tanárok a Nagyok, akiknek pont ezért kijár a tisztelet. Ugyanakkor megsajnáltam magatartásbólnégyes gyerekemet, mert ha magamat megkérdezem, én azt válaszolom, hogy nem kell mindig jónak lenni. Ákost elküldtem játszani, és én csendben megkérdeztem az osztályfőnököt, hogy megint baj van-e? "Ismered a fiadat... "- válaszolta. Ismerem. Nagyszájú, túlhabzó, domináns, lehengerlő, eredeti, feledhetetlen, imádnivaló és érzékeny energia- és ötletbomba. Odavagyok érte. ...és néha a falra mászom tőle. De leginkább odavagyok érte.

Innen folytatódott a beszélgetés az autóban, hogy egyrészt lehet csintalannak is lenni (kvázi "rossznak"), de nem mindegy, hogy mikor. Másrészt... másrészt neki saját magának el kell vállalni önmagát, úgy ahogy van. Én úgy szeretem, ahogy van, és nem akarom, hogy mindig "jó" legyen. Ekkor jutott eszembe, hogy nagyon fontos különbséget tenni a gyerek és a gyerek cselekedetei között. A gyerkőc jó, amit tesz néha, az lehet rossz. Egyszerű tévedés. Ez pedig ugye mindenkivel előfordul. Ezen túl az ő döntése, hogy hogyan cselekszik vagy viselkedik, és akkor neki kell állni ezek következményeit. Ekkor feltette a gyerekem az ász kérdést: "Miért nem akarod, hogy jó legyek?" Húúúú! "Én azt szeretném, ha önmagad lennél. Ha te leülnél a sarokba, és csendben üldögélnél szó nélkül, én megijednék. Tudod vannak olyan értékek, amiket nagyon fontos megtanulni, mint az udvariasság, a figyelem, az a sokat emlegetett tisztelet meg ilyenek, és ha ezeket te be tudod tartani, akkor olyan huncut és csintalan lehetsz, amilyen akarsz. Ez időzítés kérdése." Ez tetszett neki, értette, és elfogadta.

Olyan hihetetlenül fontos, hogy hogyan fogalmazunk meg bizonyos dolgokat, hogy milyen szavakat használunk. Tavaly szintén az iskolában hallottam egy ebédlői incidens kapcsán, hogy "az volt az ő bűne..." Bűne? Ez egy nagyon súlyos szó, még akkor is, ha a gyerek nem feltétlenül azt asszociálja hozzá, amit mi felnőttek. A gyerek nem, de a lelke... a lelke érzi a súlyt. Nem lehet egy be nem dobozolható gyerekre azt mondani, hogy "te rossz vagy!". Nem rossz. Más. Akkor "rossz", ha rosszindulattal cselekszik. Természetesen a másságnak is temérdek oka lehet, lehet környezeti hatás, mint a család, lehet pszichés kondíció, mint az Aspergers szindróma, vagy egyszerűen veleszületett személyiségjegy. A legelsőt ki lehet korrigálni, a másodikkal meg kell tanulni élni, és elfogadni, a harmadikkal meg nagyon kell vigyázni, mert ha ebbe próbálunk erőteljesen belenyúlni, az olyan mint amikor elkezdenénk megrepeszteni egy ház alapját. Persze nagyon fontosak a határvonalak, akármilyen jó fej, és eredeti a gyerek, nem hagyhatom, hogy egy kis kápó, vagy nagy bunkó váljék belőle. De a lényegét nekem is tisztelnem kell, és védeni is. Különösen manapság, ahol az iskolarendszer egyre inkább az uniformizálás felé tendál,  és amikor sajnos nyírják az alternatív iskolákat, és minden megszokottól eltérőt.

Szombaton Andi húgomnál nézegettük az Isztambulban készült képeit, amikor az én autóimádó fiaim meglátták a dervisekről készült fotókat, és Ákos elrévedve kibökte: "roncsdervis". Kész. Röhögőgörcs. Külső és belső találkozott, egy elképesztő kombinációban. Egész életében ezt tette. Nem biztos, hogy ez a legjobb nyelvi gusztuscsemegéje, vagy kreációja, de most ez van soron. Most szerintem teljesen jól illusztrálja a tényt, amit egy húsz éve mozgásfejlesztéssel foglalkozó barátnőm mondott: A kreatív ember mindig deviáns. Ezt fessük fel az Oktatási Minisztérium elé, és tegyük ki minden iskolába. Tudomásul kell venni, hogy minél erősebb a fény, annál erősebb az árnyék. A tisztelet és megértés megilleti a gyereket is.

iGoCrazy

Éppen Badacsony felé hajókáztam családommal, és mint mindig, a vizet néztem, ami egyszerre volt kék is, zöld is, szürke is, pont úgy, ahogy szeretjük. A gyerekek éppen apjuktól szerezték be a nélkülözhetetlen hajózási ismereteket az egy hajócsavarral ellátott bárkák manőverezési képességeitől kezdve, a sirályok vadász-szokásaiig bezárólag, amikor észrevettem a két kislányt. Békésen üldögéltek egymás mellett a dekk padlóján és valamilyen játékba nagyon bele voltak merülve. Konstatáltam, hogy helyes fodros szoknyájuk van, kiszívta a hajukat a nyári nap, és hátrébb dőltem a széken, hogy jobban lássam, milyen játék az, ami arra készteti őket, hogy a Nagy Kalaphegyre egy pillantást se vessenek.

Valami iKütyü volt, bevallom, ha megvernek se tudom megmondani a különbséget az iPod, iPad, ingyombingyom közt, jó ha a mobilverziót felismerem. Ismeritek azt a pillanatot, amikor betelik a pohár? Na, ez olyan volt, és felidézte a nyár összes olyan döbbenetét, amikor révedt gyerekeket láttam elektronikus kábítószerükkel. Oda akartam menni a két kislányhoz a vízbe hajintani azt a Vacakot, dühöm tárgyát, és megmutatni nekik, hogy kék az ég, süt a nap, bármerre nézünk szépet látunk: vitorlást, madarat, fürdőzőktől színes partokat, és kontrasztként a hegy tömör zöldjét.

Lehet hogy én vagyok túl szentimentális, lehet hogy a világ elfordult körülöttem. De hova? Amikor azt látom, hogy gyerekek, már nagyon fiatalon is (óvodáskorúakat értek ezalatt) már rá vannak tolva az ilyesfajta pótszerekre, hát urambocsá’ kiakadok. Mert e felől kétségeim sem lehetnek egy csomóan már függők. 
 

Láttam gyereket hisztirohamot kapni, mert nem kapta meg az anyja mobiltelefonját, pedig csak a fodrászatban kellett volna várni egy kicsit. Láttam gyereket kétségbe esni, mert reggel nem találta a laptopját. Nálunk már-már tradíció, hogy a modemet évente cserélni kell, senki nincs már ezen meglepődve. Az álla viszont annak az úriembernek esett le, aki egyszer a friss dobozunkat hozta beszerelésre. Csodálkozásának tárgya pedig az volt, hogy az éppen otthon tartózkodó gyerekek nem kaparják a falat, hogy újra szörfölhessenek a neten. Elmesélte, hogy járt már olyan helyen is ahol a hatévesforma kisfiú tűkön ült már, és ő volt az első aki rávetette magát a gépre, amikor a kapcsolat helyreállt. (Hogy mi a túrót csinálhat egy hatéves az interneten, azt elfelejtettem megkérdezni.)

Én is ismerem azt, amikor az ember már falra mászik a saját kölkeitől, velem is előfordult már, hogy csak azért, hogy ne szakadjon el a cérnám, bekapcsoltam a tévét, vagy belöktem egy dvd-t a lejátszóba, hogy végre csend legyen. De nem mindegy, hogy ezeket az áldott-áldatlan eszközöket milyen gyakorisággal  alkalmazzuk, és nem mindegy, hogy hogyan. Régi mese, hogy nagymértékben a víz is mérgező…

Ha tévé, ha számítógép, fontos hogy jelen legyünk a gyerek mellett. Az ok nem más, hogy kérdezhessen, és kérdezni fog akár hároméves akár tizenkettő. Csak másokat fognak kérdezni, és ha választ is kapnak, akkor érezhetik, hogy nincsenek magukra hagyva ilyen-olyan nagyságú dobozokkal. Akármit teszünk ezek az elektronikai vívmányok kontrollálatlan használata végső soron elmagányosodást és személyiségtorzulást fog okozni, hiszen minden ember genetikailag kódolt társas lény, és csak közösségben vagyunk képesek a túlélésre.

Ahogy néztem ezeket a felnövekvőket a gizmókkal, rájöttem, hogy egy jó pár esetben azért nyomják a kezükbe, hogy ne unatkozzanak. De könyörgöm, egy gyereknek azt is meg kell tanulnia, hogyan ne unatkozzon! Ha folyamatosan kínálom neki a (látszólag) izgalmasabbnál izgalmasabb tevékenységeket, mint valami kétlábonjáró szórakoztatóközpont, hogy fog ez az emberpalánta rájönni, hogy erre képes ő maga. Hogyan lesz képes meglátni és értékelni a részleteket, ha mindig valami villódzik a szeme előtt, és folyamatosan túl van stimulálva? Az örömérzéshez nem kell hajszolni az információt, már csak azért sem mert ilyen mennyiségű behatással az idegrendszer, már nem tud mit kezdeni, és az öröm átcsap az ellentétébe és szorongáshoz, frusztrációhoz és végső soron depresszív állapotokhoz vezet.

De tovább megyek. Az én életem párja, gyerekeim apja megszállott rádióhallgató, olyan szinten, hogy elalváskor is úgy kell kicsavarni a kezéből a rádiót, és veszekedni vele, hogy én nem vagyok képes így pihenni. Nem véletlen, hogy ugyanez a férfi, csupa szeretetből betelepített egy cd lejátszót a nagyobbik fiunk hálószobájába és ellátta jobbnál-jobb cd-kkel. Természetesen a gyerek rászokott, és amikor apuci megkezdte szokásos tengerjárását, és én kikapcsoltam a gépet, magán kívül tiltakozott, hogy ő másként nem tud elaludni.  Mit volt mit tenni leültem vele, és meg kellett beszélnünk, hogy most szeretném, ha megtalálná magában a csendet. „Nem akarom!”

Ez egy lényegi pont. Az emberek legnagyobb részét riasztja a csend. Sokszor engem is. Civilizációs ártalom. Félünk tőle. Unalmas. Üres. Először biztos hogy az. Aztán rá lehet jönni, hogy nagyon érdekes és színes dolgok tudnak elővarázsolódni a saját fejünkből is. Nekünk is meg kell tanulni, és a gyerekeinket is rávezetni, hogy a képzeletünk és az érzelmeink tárháza egy szivárványszínű hely, ahova néha érdemes visszavonulni.

Apák, Anyák! Korlátozzuk egy kicsit a civilizációt!

Erkölcstan-óra kisebbeknek és nagyobbaknak

Azt hittem, ez a bevásárlás is csak olyan lesz, mint a többi, valamiért biztos vissza kell császkálni a szupermarket elejébe hátulról, a gyerekek óhatatlanul összekapnak a mélyhűtött áruk osztályán, és ki fog lyukadni a paradicsomos zacskó a túlterheléstől. Már majdnem minden menetrend szerint ment, amikor homokszem került a rendszerbe. Elég nagy homokszem. Egy húszezres. Egy húszezres, ami csak ott hevert a tejespult előtt.

Szemfüles kilencévesem vette észre, és azonnal ráugrott a zsákmányra és - engem is meglepve - azonnal körülnézett, és hangosan kérdezte: "Ezt ki vesztette el?" Nagyobbik fiamnak jó erős hangja van, és általában problémát jelent neki a halk beszéd, így természetes volt, hogy hirtelen mindenki ránk figyelt, pontosabban őrá, akinek ott kéklett a pénz a kezében. Pár lépésre állt tőlünk a Hölgy, aki azonnal a farzsebéhez kapott, és ellenőrizni kezdte, hogy ott van-e a pénze, és mivel nem találta, riadt szemmel nézett ránk, kicsúszott egy "Jézusom" a száján, és egészen óvatosan bólogatott a fejével, jelezve, hogy a kérdéses pénzdarab bizony az övé.  Kinyújtotta a kezét, rám nézett, hogy én helyeslem-e a pénz átadását. Én, ha őszinte akarok lenni, első érzelmemmel szörnyen sajnáltam, hogy meglett az értékes papírdarab gazdája... aztán természetesen bólintottam, hogy persze, adja oda a gyerek a húszezrest.

Így a pénz visszakerült jogos tulajdonosához, Ákos kissé szégyenlős de ragyogó mosollyal visszatért a bevásárlókocsihoz, és én elmondhattam neki, hogy milyen büszke vagyok rá. Nagyon meg voltam lepve, mert az én első ösztönöm az volt, hogy felkapom és tovább nem igazán gondoltam, hogy mit is kellene tenni. De Ő tudta, sokkal jobban tudta, mint én, és azonnal meg is cselekedte zsigerből.

Még ott a tejespultnál kezembe megsimogattam az arcát, és ő nem értette, miért is ez a feléje áradó büszkeség. Nekem kellett "lefordítani" neki, hogy miért is nagy az ő cselekedete. Mi minden lehetett volna az övé, ha nem teszi fel azonnal, azt a bizonyos kérdést. Megvehette volna régóta áhított pedálos Moszkvicsot a csencselős weboldalról... elmehetne az autóbörzére és degeszre vásárolhatná magát... Láttam az arcán, hogy ezen dolgok képzeletbeli elvesztése megrendítette. A lehetőség rendítette meg, hogy az övé lehetett volna, de nem lett. El kellett mondanom neki, hogy nekem is jól jött volna a pénz, de helyesen cselekedett, nem is lehetett volna jobban. Igazából engem is megszégyenített, a tisztasága annak, ahogyan érdek és gondolat nélkül kérdezett. El kellett mondanom, hogy egy icipicit én is szomorú voltam, hogy nem tarthattuk meg, és megértem az ő szomorúságát is. A pénz lehetőségét elvesztette, de mint ember tiszta maradt. Ebbe kilencévesen bele tudott nyugodni. Mi felnőttek hányan lennénk képesek erre?

Számomra, az volt a lélegzetelállító tapasztalat, hogy ösztönből, gondolkodás nélkül cselekedett.Fel se merült benne a gondolat, hogy elteszi, hiszen nem az övé. A teljes képhez hozzátartozik, hogy Ákosom nagy "megtaláló". Szemüvegtok, ezüstérem, gumikarkötő és egy boríték tizenötezer forinttal mind a "találmányai" között van, amelyek mind megtalálták eredeti gazdájukat. A hatalmas különbség, hogy most először önállóan, lelkifröccs nélkül, szabad akaratából kereste meg a jogos tulajdonost.

Egy sóhajjal írom le, hogy felmerült bennem a gondolat, hogy vajon tényleg jól nevelem-e a gyerekeket. Nem vagyok-e korszerűtlen a mai világban, ahol annyi ember egymást tapossa a legkisebb haszonért, legyen az anyagi vagy más természetű. Magamnak is a saját tanácsomat kellett megfogadni, hogy végeredményben az én lelkiismeretem is tiszta maradt, és ehhez az kellett, hogy így neveljem a gyereket. Rá kellett jönnöm a tudatommal is, hogy csak így szabad gyereket nevelni a mai világban, mert túlburjánzott az ellenkezője, és én is fertőzött vagyok. Ha úgy tetszik, leckét kaptam a saját gyerekemtől. ...Már megint....

Sokat cikkeztek az elmúlt időkben arról, hogy bevezetik az erkölcsi nevelést, és nagyjából mindenki egyet értett azzal, hogy az erkölcstanításhoz - a kívánt kritériumok alapján - maga Buddha vagy Jézus se lenne elég. Viszont akkor felmerül a kérdés, hogy most akkor hogy is van ez? Az számít, amit soha nem tettem meg, vagy az amit megtettem, és tanultam belőle? Ami megtettem a gyengeséget vagy bátorságot jelent? Gyarlóságot vagy bölcsességet? Mit miért tettem? Krízis? Önzés? Kíváncsiság? Rosszakarat? Félelem? ... vagy valami egészen más?

Bevallom, amikor először hallottam az erkölcstan órákról, nekem régi hittanóra érzetem lett: "ezt így nem szabad csinálni, mert bűn!" Kényelmetlen, szorító érzés, egyáltalán nem kellemes. Ha rajtam múlna inkább emberség-órának hívnám, viszont ezt órán nem lehet tanítani. Ezt látni, átérezni, és élni kell, egyébként hiteltelen, hideg és élettelen. Ezt nem lehet akárkitől megtanulni, ezt csak olyantól fogadom én is, aki nekem fontos, akinek a legjobban adok a szavára. (Ha valaki nem olyan szerencsés, mint én voltam, akkor ez lehet más is anyán, apán kívül...) Másrészt erkölcsi normákat nem feltétlenül egy szeplőtelen szűztől szeretnék tanulni, egyrészt mert nagyítóval sem találok, másrészt nem életszerű. Hogyan értem meg a tévedés kínját valakitől, aki még soha nem tévedett? Hogyan érti meg az én tévedéseimet, aki soha nem járt a tilosban?

Jó és rossz tudása, és az ehhez kapcsolódó gondolatrendszer egyidős az emberiséggel, és még ma is friss köteteket írnak róla, hiszen emberi természetünk szerves része. Egészen halkan mondanám, és mondom  is, hogy tiltással nem lehet nevelni, több okból sem. Egyrészt, mindig mindenki azt akarja, ami tilos, másrészt csak a tiltás nem ad élhető opciót. Mindig lehetőséget kell felkínálni, nem pedig elvenni, és szembesülni kell a következményekkel. Másrészt egy gyerek mindig le fogja másolni azt a viselkedésmintát, amit az általa szeretett személytől látott. Lehet, hogy nem élete végéig, de gyerekkorában szinte biztos. Ezért ezeket az erkölcsórákat a felnőtteknek kellene megszervezni. Más esetben reménykedhetünk, hogy Dávid megint legyőzi Góliátot. Sok Dávid, sok Góliátot.

Negyvenegy éves vagyok, és még ma is tévedek. Minden nap. Ha le kell írnom, hát leírom, hogy nem lennék megfelelő erkölcstan-tanárnak a megjelölt lista alapján. Viszont minden tévedésemre szükségem van ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok, és a tévedés lehetőségét a gyerekemtől sem tagadnám meg. Próbálom őket úgy nevelni, hogy képesek legyenek arra, hogy a cselekedeteik következményeit is nagyjából előre lássák, vagy legalább megpróbálják. Tudom, hogy fognak tévedni. Nem akarom, hogy erkölcstanárok legyenek. Embereket nevelünk.

Kis nagyember esete a maga-tartással és a határ-ozott neveléssel

Az úgy kezdődött, hogy megint megtörtént. Egyszerűen, sallangmentesen, majdhogynem Fülig Jimmy modorában. Elsőszülöttem elszabadult. Először csak furcsa volt, hogy újkeletű nyegleséggel válaszolgatott vissza otthon, de ezt elintéztük azzal, hogy majd elmúlik, biztos fáradt, tél van (akkor még az volt), egyébként is rendben van minden. Aztán jött a sokk, amikor szembesülni kellett a ténnyel, hogy a jegyei nem olyanok már mint voltak, és magatartása és szorgalma soha nem látott mélységbe süllyedt, és az egész gyerek olyan idegennek tűnt. A legláthatóbb jel azonban az írásképe megváltozása volt, ugyanis nemes egyszerűséggel szétesett.

Hála az égnek, emberkénk általánosan is nyomorultul kezdte magát érezni, és egy hétfő reggelen éppen lelki útravalóval láttam el, amikor a tanító nénije kérdőn kidugta a fejét az ajtón, és én halkan leginkább tátogva elszótagoltam, hogy "elszaladt vele a ló". Ahogy Maresz néni visszanézett rám, tudtam, hogy mindent ért. "Ugye? Beszéljünk!"

Bementem fogadóórára, és kiderült, hogy az én gyöngyöm totálisan elvesztette az iránytűjét: beleszól az órákba, epés megjegyzéseket tesz, pofákat vág, és ezt az újsütetű stílusát az osztálytársakon is gyakorolja, kiegészítve egy kis fizikai kellemetlenkedéssel is. Már nem először, de most is kénytelen voltam emelni a kalapom Maresz néni előtt, aki most sem rakta be a gyerekemet a "tapló" feliratú dobozba. Elmondta, hogy ez valószínűleg hormonális változás is, egyre korábban következik be, ötleteket adott, hogyan kellene kezelni otthon a problémát gombhoz a kabátot elvvel (hangos olvasás, ráfigyelés, visszakérdezés stb.), és ő is meghallgatta, hogy én milyen gombot tudok megnyomni a fiamon, amikor szükség van rá, így alkalmunk nyílt arra, hogy kölcsönösen használjuk egymás ötleteit és eszközeit.

Bevallom bár éreztem én a bajt, meglehetősen bambán bámultam. Mert ezúttal fogalmam sem volt róla, hogy mi történik benne. Az iskolakezdési nagy paláver tiszta ügy volt, majdhogynem előrelátható, bár ez a kellemetlenségéből nem vont le egy jottányit sem. Akkor hét és fél évének összes erejével megpróbálta magát alfa-hímként bevezetni az osztályközösségbe, beleértve a két tanító nénit is. Mit mondjak? Ellenálltunk. Otthon is, és az iskolában is. Ákos üvöltözött egy sort (napokban mérek...) és a kötelező körök után beadta a derekát, annak az először fájdalmas ténynek, hogy itt most nem ő lesz a főnök.

De most? Tehetetlen voltam. Tudtam, láttam, éreztem, hogy január elején kezdődött a kisiklás, de semmi kirívó történést nem tudtam kapcsolni hozzá. Aztán a legegyszerűbb útvonalat választottam, megkérdeztem hogy mi a baj. Elmondtam, hogy látom, hogy rosszul érzi magát, látom, hogy valami nem jó, de nem tudom mi az, és a segítségét kértem a megértéshez.

A reakció meglepő volt. Kirobbant belőle. Hiányzik a legjobb barátja, aki január óta magántanuló lett. "A szívem hasad meg, hogy a Borisszal nem játszhatok." "Le tudod rajzolni, hogy milyen az neked, amikor hiányzik a Borisz?" Abban a pillanatban rohant a papírért és pár perc alatt ott volt az összes dühe, rossz érzése fájdalma, és ki tudja mi még. Felsóhajtottam, és azt hittem, most megvan a megoldás. Átbeszéltük a lehetőségeit annak, hogy mikor találkozhatnak, játszhatnak, elmondtam, hogy a Borisznak leginkább akkor lesz jobb az iskolában, ha ő megtudja tartani önmagát... és akkor jöttem rá, hogy magyarul ez milyen fantasztikusan működik. A gyerek elvesztette önmagát, romlik a maga-tartása, elvesztette, nem tudja tartani a középpontját. De hogyan adhatom vissza? Hogyan terelhetem vissza oda, ahol és ahogy neki is jobb?

Gondoltam segít, ha beszélünk róla, észérveket, érzelmeket hoztam a segítségünkre, és vártam a hatást. De semmi nem történt. Pontosabban semmi nem változott az eltorzult maga-tartásán. Vissza kellett tehát térni egy korábbi kockára. Hogyan fogjam meg? Ahol dolgozom bevett szokás, hogy a gyerekeknek "kitűzéseik" vannak. Ha van valami, amin közös megegyezéssel változtatni szeretnénk, akkor a gyerekek dolgoznak azért, hogy azt a pozitívumot visszaesés nélkül tízszer meg tudják valósítani. (önálló öltözés, leszokás a pityergő önsajnálatról, társak ütlegelésének abbahagyása stb.) Ha ez sikerül, jutalmat kapnak. Lehet, hogy kiforszírozott precedens, de precedens. Kapaszkodó. A "képes vagyok rá" és a "másként is lehet" élményét adja.

Kicsi de növekvő Kosunknál nyilvánvalóvá vált, hogy barátja "elvesztése" nem fedi akcióinak teljes okrendszerét, az a tény, hogy több időt tölthet vele nem old meg semmit. Olyan volt ez, mint a résnyire nyitva felejtett ajtó, amit a huzat kivágott. Attól, hogy észrevettük hogy nyitva maradt, még nem fog bezáródni, sőt egy már kivágódott ajtót nehezebb becsukni, mint egy résnyire nyitva hagyottat. Nyilvánvalóvá vált, hogy a veszteségérzés, amellett ami volt, jó alkalomként is szolgált arra, hogy megint beleessen, a szokásos csapdájába. ("Én irányítok mindent" ... persze mint már írtam én is egy kontolfrík vagyok...)

Elkezdtem pörgetni a fejemet, hogy mit lehetne még tenni, és akkor, amikor már semmi jobb nem jutott eszembe, felmerült bennem a "kitűzés" lehetősége. Elérendő cél: önmaga megtartása a szociális rendszer által kívánt szinten. (Ákosul fogalmazva: angol úriemberként való viselkedés. - Apuci angol...) A jutalom pedig három lehetőségből volt választható: békaláb, megfestheti a saját kerámiáját, az erre szakosodott helyen, mozizás, az általa kiválasztott filmmel. Feltételek: Minden egyes nap, amikor a kitűzés sikerül, egy jelet kap az ajtóra, ha egy nap is valamelyik tanító néni azt mondja, hogy aznap nem érdemli meg, elveszíti az összeset.

Mézesmadzag meg lett lengetve, és láss csodát, a kis Nagyember magatartása és iskolai figyelme a teljesítményével együtt egy csapásra visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Természetesen a gyerek nem lett kilúgozva, megbeszéltük hogy mikor lehet rosszalkodni, és ezt ki is használja tisztességesen, és megmondja magáról bárkinek, hogy ő egy "nagy huncut". És ez így jó.

Szülői, anyai oldalról pedig megint meg kellett élnem azt, amikor az ember meghúzza a határokat, és határozottá válik a gyerek érdekében. Ha képekben akarok beszélni, olyan ez a folyamat, amikor begipszelek egy törött tagot - határt szabok a csontok mozgásának - hogy a testrész újra jól működő, és ne csak működőképes legyen. A határ és a határozottság kötelező a gyógyuláshoz.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ezek a határmeghatározások, határbeállítások hatalmas erőfeszítést követelnek a szülőktől is, mert ami történik, az általában a gyereknek nem kellemes, ez neki is fáj, és neki is munka. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy az egész gyereknevelés a felettes Én kialakulásáig (kb. tizedik életév) egy nagy szívás, mert a szülő csak tölti, tölti a követendő programokat, a gyerek meg nem érdekelt bennük igazán, és időről időre kilép ezekből a számára idegen programokból. De. A határok, amiket megalkotunk, nem maradnak észrevétlenek. Megint képi síkra terelve, olyanok mint valami peremmel rendelkező formák, amit a gyerek majd feltölt valamilyen anyaggal, amikor elérkezik személyiségfejlődésének megfelelő pontjára. Viszont onnantól fogva már sajátjaként tekint rájuk, mert már ő is alkotó részese a folyamatnak, megalkotta a saját rendszerét, azokból az elemekből (határokból) is, amiket mi közvetítettünk feléje.
 
 Ehhez "a stabil személyiség kialakulásához kell, hogy a szülő tudjon örülni annak, amilyen a gyermeke. És ne csak annak, amikor végre teljesíti, amit kértünk tőle, vagy egy újabb lépést tett a társadalomba való beilleszkedés, az alkalmazkodás útján, hanem bárminek, ami az ő egyedi sajátossága. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sokan egyoldalúan alkalmazzák a bátorítást, hogy „dicsérd sokat a gyermeket!” Dicsérik, ha megtette, amit vártak tőle.

A szülő szemében megcsillanó öröm beépül a gyermekbe, és később, kamaszként, felnőttként magát is képes lesz motiválni akkor is, ha nincs folytonos külső visszajelzés, elismerés. Ennek a fajta örömnek, dicséretnek az a legnagyobb előnye, hogy nem vehető el. Ha annak örülök, hogy nekem volt egy célom, amit a gyermek megvalósított, abban benne van, hogy legfőbb dolga a környezetet figyelni, és alkalmazkodni az elvárásaikhoz. Ez ingoványos terület lesz felnőttkorban, mert mást akar a főnök, mást a házastárs, és mást maga az érintett. Ha viszont annak örülök, hogy a csemete a saját célját elérte, akkor azzal a kompetenciaérzése erősödik. Tudni fogja, hogy képes célokat kitűzni, tenni értük, sikert elérni. És akkor talán a felnőttkorba való belépés sem lesz számára olyan ijesztő." (Cziglán Karolina) Szerintem úgy szép, ha ezek a történetek párhuzamosan történnek meg, egy időben tudunk adni határt és végtelen szabadságot a szeretet jogán.

Itt szeretnék külön köszönetet mondani Tóth Györgynének (Maresz néni), aki olyan hittel és szenvedéllyel tanít, ami a mai magyar oktatási rendszer kellős közepén maga a csoda, és példaértékű minden pedagógus számára. Nélküle nem az lenne a kisfiam ma, aki.