Mindennapi hiánycikkeink

Nagyon nehezen írok, általában úgy kell magam odapofozni a gép elé, pedig nem az a bajom, hogy nem tudom mit mondjak, de őszintén szólva rettegek minden egyes alkalomnál, hogy át tudom-e vinni azt, amit szeretnék. Aztán nekidurálom magam és minden kiszakad belőlem, javítás nélkül. A mostani téma már nagyon régóta feszeget, több forrásból, és több élményből táplálkozik, és érzem, hogy fontos, de ennyire még soha nem féltem leírni a gondolataimat, lehet, hogy túl nagy a falat.

A Facebookon kezdődött, annak is a "Neveljük Együtt" oldalán megjelenő cikkek alapján nagyon jó "beszélgetés" kezdőtt a tiszteletről, tekintélyről, és bennem elkezdtek mocorogni az olvasottak, összekeveredtek a saját elképzeléseimmel, és egy hatalmas kavalkádban ültek a fejemben már egy jó hónapja, amikor elbeszélgettem a kisfiam egyik tanító nénijével a  játszótéren, és szakmabeliek révén hamar egyetértettünk abban, hogy ez a mostani generáció teljesen más mint a tíz évvel ezelőtti, mint a húsz évvel ezelőtti. A gyerekek tiszteletlenebbek lettek, szabálytartásuk lecsökkent, nem figyelnek oda, arra, amit kérünk tőlük, és van bennük egy általános romboló tendencia. Jól elszörnyülködtünk, de két nappal később az iskolába érkezett egy nemzetközi küldöttség a Montessori konferencia kapcsán. Nem vagyok az iskola alkalmazottja, így a szerencsének köszönhetem, hogy részt vehettem ezen, és tolmácsolhattam a magyar, svéd, norvég, holland, és szlovák tanárok és iskolaigazgatók között. Itt megint előkerült a téma, a gyerekek tiszteletlenségéről, és az egyik holland vendég csak annyit mondott: "A gyerekek most is gyerekek. Ha ilyenek lettek, akkor mi tettük őket azzá." Csend lett. Aztán hozzátette: "Az az igazság, hogy nekem a fiatal tanítókkal is hasonló a problémám, nem érzem a tiszteletet bennük sem."

Puff neki. Ez fájt. Éreztem, hogy igaza van. Magyarán annyit jelentett, hogy ne a gyerekeket okold, te vagy az ok. De ha én vagyok az ok, akkor én vagyok a megoldás is, de hát (mondja a hangocska belülről) én tisztelettudó vagyok! Tényleg? Tényleg???

Nem, nem vagyok. De nem úgy vagyok tiszteletlen, ahogy az emberek gondolják. Szoktam hangosan köszönni, megtartom másnak az ajtót, meghallgatom a gyerekeket, nem vagyok késős, általában betartom a kölcsönös együttélési szabályokat. Az úgymond "kis" dolgokon csúszom el. Reggelente az autóban simán kiabálom, két gyerekkel a hátsó ülésen, hogy "Menjél már, te marha!", ha a szerencsétlen nem olyan impulzív vezető, mint amilyen én vagyok. Nyáron kétely nélkül áthajítom a szomszéd lakatlan terület susnyásába a dinnyehéjat, mert a kuka csakhamar tele lesz vele, ott meg nem is látszik. Márpedig ezek az apróságok azok, amit a gyerek levesz, utánoz és használ. Hányszor láttunk már ilyet? Szerintem minden nap. Feleslegesen ítéleteket alkotunk, és betolakszunk más ember terébe. Müller Péter óta tudom ennek a szónak a szépségét, hogy "udvariasság", vagyis: kérés vagy kérdés nélkül nem mehetek be az ő udvarába, ami az övé. Ez is gyönyörűen összetett, mert nem csak lökdösődéssel lehet megsérteni a másik udvarát, de szavakkal is, és azzal is, ha lenézem, az udvarát a sajátom alá helyezem, úgy próbálom összenyomorítani. (Lehet, hogy nagyanyáink korabeli illemtanórák többet hoztak, mint sem gondolnánk?)

Apai ágról német a családom, onnan hoztam a szép mondást: "Tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged." Elég germánnak tűnik, de csodálatos módon működik. Ahhoz hogy meg tudjam tartani a rendet, betartani az udvariasság és a tisztelet szabályait, fegyelemre van szükségem. Önfegyelemre. Pont arra, amit a gyereknek is tanítani próbálok, és nekem sem megy kifogástalanul. Innentől fogva nem csodálkozom.

A következő innen el nem szakítható szó: a tekintély. Hadd kezdjem megint egy kis szóvesézéssel. "Jó tekinteni rá, és vissza-vissza kell tekintenem rá." Fontos a véleménye. Ez idáig rendben van, de kit fogok magamnak kiszemelni, mint tekintélyt? Azt a valakit, aki olyan értékeket hordoz, amit én is szeretnék magaménak tudni. Viszont manapság ki a tekintély általánosságban véve? Egyáltalán mi az érték? Milyen értéket kell hordoznia annak az embernek, akire szeretnek felnézni az emberek? Itt és most határozott vonalat kell húznunk a körülményekből fakadó - ha úgy tetszik földi eredetű - tekintély, és a személyiség mélyéből fakadó természetes - szellemi -  tekintély között. Mondjuk Rothschild és Gandhi... , ki melyiket választaná, melyiket merné bevállalni? A sértő tekintélyre nem lehet felnézni, és nem is lehet elfogadni az általa közvetített értékeket, így a tudást sem. Ez a fajta tekintély megrettent és eltávolít, és csupán azt éri el, hogy amit át akarok adni, az ellen hihetetlen ellenállást szítok, és a gyerek az első adandó alkalommal kidobja a rendszeréből a közvetítetteket. Pedagógusként is baj, mert az egész nevelési-oktatási folyamat elvész, vagy legalábbis lecsökken a hatásfoka, de ha szülőként vagyunk benne egy ilyenben, az még súlyosabb problémákat okoz, mert tőlem meg fogja tanulni a gyerek, hogy a nagyságot, a tiszteletet erőszakosan kell megszerezni. Nem fog tudni építő módon felnőtté válni. Ugye mindenki el tudja képzelni ennek a következményeit?

Amikor a Hellinger-képzésen vettem részt, az első órák egyike a szintekről szólt, hogy nem tudok úgy hatni egy bizonyos szinten álló emberre, ha nem azon a szinten állok, mint ő. Én jó konduktori múltammal, és enyhe altruista hajlamommal, ezt a lehajlással azonosítottam, és mekkorát tévedtem, ugyanis ezt hívják klasszikus lekezelésnek, egófitogtató fogás, arra való, hogy önnön fontosságunkat kiemeljük. Nem lehajolni kell, hanem odalépni egy emberhez, akár felnőtt, akár gyerek. Ember, és ezen mivoltát nem a magassága sem a vérmérséklete, sem a neveltetése fogja meghatározni. Ha mindezt végiggondolom, és hagyom, hogy a gondolat hasson is, akkor lehet, hogy már nem is támad kedvem reggelente válogatott szitkokat szórni az autóban, vagy türelmetlennek lenni a gyerekkel, mert nem megy neki valami és én éppen feszült vagyok... Megváltoztatni régi szokásokat sokkal nehezebb, mint újakat kialakítani, és egóból nem lehet jól gyereket nevelni sem, kell egyfajta alázat, egy folyamatos kérdőjel, hogy mi szülők, pedagógusok, emberek is fejlődésképesek maradjunk, ha már a gyerektől is ezt várjuk el.

 Ahhoz, hogy visszaszerezzük elveszett értékeinket, mindennapi hiánycikkeinket, amiket a gyerekeinkben szeretnénk viszontlátni, magunknak kell először megváltozni. Ugyanakkor tisztában kell lenni ennek a következményeivel is. Időt kell szánnunk magunkra és magunk megváltoztatására ahhoz, hogy a gyerekeken meglássuk ugyanazt a változást.

Soha még ennyit nem töröltem, szerkesztettem egy szövegen. Nem érzem hogy jó, minden gondolatból még tizet tudnék kigyökereztetni. Tényleg nagy a falat. A feladat is az. Weöres Sándorral zárom a kérdéshalmazt: “Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem mijük van: mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud. Tanulj meg mindenkitől tanulni.”