Az arany bankbetét

A kilencvenes évek második felét nem éltem volna túl ép ésszel, ha nem olvasom el az összes Hrabal és Müller Péter könyvet, amire csak rá tudtam tenni a kezem. Ittam, ettem, lélegeztem azokat az írásokat. Bohumil (csak nem sértődne meg, hogy lebohumilozom) már régen a legmagasabb etetőről szórja a magokat a galamboknak, de Müller Péter él és továbbra is ír. Olyannyira, hogy karácsony előtt megjelent egy cikke, amit először elolvastam, aztán kényelmetlenül éreztem magam tőle, aztán utolsó lépésként rájöttem, hogy nem tetszik. Van a végén egy icipici zöngécske, ami ellen kapálózom.

Tudom, tudom, már szórom a hamut a fejemre, de akkor sem értettem egyet a végével, legalábbis ebben a formában nem, még akkor sem, ha Kaffka Margittól való az idézet, ami a bejegyzés gerincét adja. (http://www.life.hu/sztarszerzok/20131025-muller-peter-heti-utravalo-97-resz.html) Elolvastam jópárszor, mire tudatosítani tudtam magamban, hogy mi idegesít. Elismerem, hogy én is egy ilyen "zavaros valami" vagyok, szétvetnek a kreatív energiák, bár ügyetlen vagyok, és nem tudom ezeket felhőtlenül a főzés és más otthon végzendő teendőkre átirányítani. Én is egy csúcs-akaró vagyok, fontos (lenne), hogy elismerjenek, hogy tudjam, jól odaraktam magam. (Bár lehet hogy csak magamat áltatom azzal, hogy ér valamit, amit csinálok...) Ami idegesített, az a tanács, a legvégén. "Több lehetőséget - pályák, munkák, szerelem, alkotás, harc, cselekvés és tanulás irányában!" ... és Müller Péter egyetért. Én is egyet értek. De egy alapvető, lényegi, megkerülhetetlen momentum kimaradt. Az időzítés.

Egy nő, ha már arra adta a fejét, hogy embert nevel fel legjobb tudása szerint, ha már megkapta ezt a feladatot, akkor ezt végre is kell hajtania. Ez a feladat egész embert követel, időszakonként hétszer huszonnégy órában. Vannak olyan helyzetek, amikben nem jó az anyahelyettesítő, kizárólag és csak anyától az igazi. A mai világban viszont szlogenné vált a női önmegvalósítás.  Megyünk iszonytató karriert futunk be, (majdnem!) úgy keresünk, mint egy férfi, mindenki látja, hogy totál multifunkciósok vagyunk, csillogunk, megjelenünk, dolgozunk vakulásig, mert mi is meg tudjuk csinálni...! Persze, valósítsuk meg magunkat, rendben van. A drámai változás viszont óhatatlanul bekövetkezik, ha mindezt egy-két-hár... gyerekkel az oldaladon akarod véghezvinni. Ha előtte, semmi akadálya. De gyerekkel? Itt jön be az idő, az a nyavalyás, földi létünk nem elmismásolható dimenziója. Ha gyereked van, akkor odaadtad magad egy másik ügynek, ha tetszik, ha nem átlépsz egy másik időszámításba, ahol senkit nem fog érdekelni, hogy már egy éve nem aludtál rendesen, konferencia lesz, vagy leadási határidő, esetleg kellene vegyülni a többi vezetővel a Cégnél, elsősorban anya vagy már, feladatod van. Rohansz az iskolába, ha rádcsörögnek, kottát olvasol, pedig előtte erre nem voltál képes, és éjfél után is végighallgatod, ha fáj a lelke. Tisztában vagyok vele, hogy nehéz realitás ez, különösen manapság, hiszen ki akarna önszíve és pénztárcája ellen dolgozni? Amit ez a felvetés mondani akar, nem időszerű, sajnos, mert amit ezzel az időszakosan lemondó és feláldozó hozzáállással nem lehet pénzt csinálni, és egyre többször ez nem vegyekemagamnakújcsizmát kérdése, hanem a megélhetésé. Mégis... Ezt nem lehet pénzben kifejezni... de mégiscsak gyűlik valahol, még akkor is ha nem tudom forintra, vagy bármely más földi devizára átváltani.

Olyan sokszor elhangzik manapság, hogy mindenki behelyettesíthető. Hát nem. Senki nem az. Ha egy nő nem vállalja fel a helyzete által kapott felelősséget, akkor az ugyan átszáll másra, aki elvállalja: rokonok, barátok, iskola- vagy óvodatársak...Viszont soha semmivel nem lehet tökéletesen helyettesíteni azt, amit első sorban egy anyától kell megkapni. Természetesen ugyanígy vannak átvállalhatatlan szerepei egy férfinak, apának is. Kényszerből megvalósul a behelyettesítés, de némi űrrel. Egy lázas gyerek , lelkének nem a Nagyi simító keze kell, hanem Anyáé. Csakis Anyáé. Vannak helyzetek, ahol és amikor ott kell lenni. A gyerek lelke pedig emlékszik - ugyanúgy, mint a miénk - , és mint egy jó kis bankár, elteszi ezeket a feláldozott éjszakákat, kihagyott mozikat, apró figyelmességeket, és tudja, hogy ez csakis érte történik. Ő sem behelyettesíthető. Sem külföldi úttal, sem kövér fizetési csekkel, sem mindennel, amit a gyerek szeme megkíván. Semmivel. Ezek az áldozatok, adományok, a Rá fordított idő pedig gyűlik csemetéink arany bankbetétjében, mely nem tud elévülni, nem fogja értékét veszteni. Használnunk is kell majd, amikor feszültté válik a viszony szülő és gyereke között, ha máskor nem tinédzserkorban biztosan. Remélem lesz elég fedezetünk...

De hol a megoldás az önmegvalósításhoz, ha már gyerekkezek szorongatják a mancsunkat? Ez rejlik az időben: meg kell várni azt az időszakot, amikor már sérülés nélkül távolabb mehetünk a gyerekektől, amikor elég érett arra, hogy megértse Neked mi a fontos, Te mit szeretnél, Te mi szeretnél lenni. Nem tudom hány év, gyerekenként változó, ezt csakis ösztönből ítéli meg egy nő helyesen. De kell az idő, hogy a gyerek elérje azt az önállósági pontot, hogy krízishelyzetben meglegyen benne az a szilárd belső anyakép, ami már nem elvehető. Egyfajta bizalom, egyfajta oltalom, ami nem múlik el, egy életre szóló kapaszkodó. 

Lehetségesnek tartom, hogy sárga vagyok az irigységtől azokra, akik nagymamákkal, nagypapákkal felszerelve elódalognak a világ más tájaira egy hétre kettőre utódaik nélkül. ...nem, tutira irigy vagyok... Nekem ez nem adatott meg. Viszont bele kellett magam ereszteni az anyaságomba nemcsak nyakig, de a fejem tetejéig, nem volt más választásom. Ez a kényszer sem lehetőség nélküli. A tanulás lehetőségét hordozza. Akármennyire vágyom rá, még nem értem el a szakmai célomat, életcélomat. Nem ünnepelhetem a saját nagyságomat, mert nem látszik, nem csillog. De amit megéltem, azt fenékig megéltem, benne voltam, elvállaltam. Volt hogy jól, volt hogy rosszul csináltam, de vállalom érte a felelősséget, és őrzöm Önmagam a változásban.

Mindennapi hiánycikkeink

Nagyon nehezen írok, általában úgy kell magam odapofozni a gép elé, pedig nem az a bajom, hogy nem tudom mit mondjak, de őszintén szólva rettegek minden egyes alkalomnál, hogy át tudom-e vinni azt, amit szeretnék. Aztán nekidurálom magam és minden kiszakad belőlem, javítás nélkül. A mostani téma már nagyon régóta feszeget, több forrásból, és több élményből táplálkozik, és érzem, hogy fontos, de ennyire még soha nem féltem leírni a gondolataimat, lehet, hogy túl nagy a falat.

A Facebookon kezdődött, annak is a "Neveljük Együtt" oldalán megjelenő cikkek alapján nagyon jó "beszélgetés" kezdőtt a tiszteletről, tekintélyről, és bennem elkezdtek mocorogni az olvasottak, összekeveredtek a saját elképzeléseimmel, és egy hatalmas kavalkádban ültek a fejemben már egy jó hónapja, amikor elbeszélgettem a kisfiam egyik tanító nénijével a  játszótéren, és szakmabeliek révén hamar egyetértettünk abban, hogy ez a mostani generáció teljesen más mint a tíz évvel ezelőtti, mint a húsz évvel ezelőtti. A gyerekek tiszteletlenebbek lettek, szabálytartásuk lecsökkent, nem figyelnek oda, arra, amit kérünk tőlük, és van bennük egy általános romboló tendencia. Jól elszörnyülködtünk, de két nappal később az iskolába érkezett egy nemzetközi küldöttség a Montessori konferencia kapcsán. Nem vagyok az iskola alkalmazottja, így a szerencsének köszönhetem, hogy részt vehettem ezen, és tolmácsolhattam a magyar, svéd, norvég, holland, és szlovák tanárok és iskolaigazgatók között. Itt megint előkerült a téma, a gyerekek tiszteletlenségéről, és az egyik holland vendég csak annyit mondott: "A gyerekek most is gyerekek. Ha ilyenek lettek, akkor mi tettük őket azzá." Csend lett. Aztán hozzátette: "Az az igazság, hogy nekem a fiatal tanítókkal is hasonló a problémám, nem érzem a tiszteletet bennük sem."

Puff neki. Ez fájt. Éreztem, hogy igaza van. Magyarán annyit jelentett, hogy ne a gyerekeket okold, te vagy az ok. De ha én vagyok az ok, akkor én vagyok a megoldás is, de hát (mondja a hangocska belülről) én tisztelettudó vagyok! Tényleg? Tényleg???

Nem, nem vagyok. De nem úgy vagyok tiszteletlen, ahogy az emberek gondolják. Szoktam hangosan köszönni, megtartom másnak az ajtót, meghallgatom a gyerekeket, nem vagyok késős, általában betartom a kölcsönös együttélési szabályokat. Az úgymond "kis" dolgokon csúszom el. Reggelente az autóban simán kiabálom, két gyerekkel a hátsó ülésen, hogy "Menjél már, te marha!", ha a szerencsétlen nem olyan impulzív vezető, mint amilyen én vagyok. Nyáron kétely nélkül áthajítom a szomszéd lakatlan terület susnyásába a dinnyehéjat, mert a kuka csakhamar tele lesz vele, ott meg nem is látszik. Márpedig ezek az apróságok azok, amit a gyerek levesz, utánoz és használ. Hányszor láttunk már ilyet? Szerintem minden nap. Feleslegesen ítéleteket alkotunk, és betolakszunk más ember terébe. Müller Péter óta tudom ennek a szónak a szépségét, hogy "udvariasság", vagyis: kérés vagy kérdés nélkül nem mehetek be az ő udvarába, ami az övé. Ez is gyönyörűen összetett, mert nem csak lökdösődéssel lehet megsérteni a másik udvarát, de szavakkal is, és azzal is, ha lenézem, az udvarát a sajátom alá helyezem, úgy próbálom összenyomorítani. (Lehet, hogy nagyanyáink korabeli illemtanórák többet hoztak, mint sem gondolnánk?)

Apai ágról német a családom, onnan hoztam a szép mondást: "Tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged." Elég germánnak tűnik, de csodálatos módon működik. Ahhoz hogy meg tudjam tartani a rendet, betartani az udvariasság és a tisztelet szabályait, fegyelemre van szükségem. Önfegyelemre. Pont arra, amit a gyereknek is tanítani próbálok, és nekem sem megy kifogástalanul. Innentől fogva nem csodálkozom.

A következő innen el nem szakítható szó: a tekintély. Hadd kezdjem megint egy kis szóvesézéssel. "Jó tekinteni rá, és vissza-vissza kell tekintenem rá." Fontos a véleménye. Ez idáig rendben van, de kit fogok magamnak kiszemelni, mint tekintélyt? Azt a valakit, aki olyan értékeket hordoz, amit én is szeretnék magaménak tudni. Viszont manapság ki a tekintély általánosságban véve? Egyáltalán mi az érték? Milyen értéket kell hordoznia annak az embernek, akire szeretnek felnézni az emberek? Itt és most határozott vonalat kell húznunk a körülményekből fakadó - ha úgy tetszik földi eredetű - tekintély, és a személyiség mélyéből fakadó természetes - szellemi -  tekintély között. Mondjuk Rothschild és Gandhi... , ki melyiket választaná, melyiket merné bevállalni? A sértő tekintélyre nem lehet felnézni, és nem is lehet elfogadni az általa közvetített értékeket, így a tudást sem. Ez a fajta tekintély megrettent és eltávolít, és csupán azt éri el, hogy amit át akarok adni, az ellen hihetetlen ellenállást szítok, és a gyerek az első adandó alkalommal kidobja a rendszeréből a közvetítetteket. Pedagógusként is baj, mert az egész nevelési-oktatási folyamat elvész, vagy legalábbis lecsökken a hatásfoka, de ha szülőként vagyunk benne egy ilyenben, az még súlyosabb problémákat okoz, mert tőlem meg fogja tanulni a gyerek, hogy a nagyságot, a tiszteletet erőszakosan kell megszerezni. Nem fog tudni építő módon felnőtté válni. Ugye mindenki el tudja képzelni ennek a következményeit?

Amikor a Hellinger-képzésen vettem részt, az első órák egyike a szintekről szólt, hogy nem tudok úgy hatni egy bizonyos szinten álló emberre, ha nem azon a szinten állok, mint ő. Én jó konduktori múltammal, és enyhe altruista hajlamommal, ezt a lehajlással azonosítottam, és mekkorát tévedtem, ugyanis ezt hívják klasszikus lekezelésnek, egófitogtató fogás, arra való, hogy önnön fontosságunkat kiemeljük. Nem lehajolni kell, hanem odalépni egy emberhez, akár felnőtt, akár gyerek. Ember, és ezen mivoltát nem a magassága sem a vérmérséklete, sem a neveltetése fogja meghatározni. Ha mindezt végiggondolom, és hagyom, hogy a gondolat hasson is, akkor lehet, hogy már nem is támad kedvem reggelente válogatott szitkokat szórni az autóban, vagy türelmetlennek lenni a gyerekkel, mert nem megy neki valami és én éppen feszült vagyok... Megváltoztatni régi szokásokat sokkal nehezebb, mint újakat kialakítani, és egóból nem lehet jól gyereket nevelni sem, kell egyfajta alázat, egy folyamatos kérdőjel, hogy mi szülők, pedagógusok, emberek is fejlődésképesek maradjunk, ha már a gyerektől is ezt várjuk el.

 Ahhoz, hogy visszaszerezzük elveszett értékeinket, mindennapi hiánycikkeinket, amiket a gyerekeinkben szeretnénk viszontlátni, magunknak kell először megváltozni. Ugyanakkor tisztában kell lenni ennek a következményeivel is. Időt kell szánnunk magunkra és magunk megváltoztatására ahhoz, hogy a gyerekeken meglássuk ugyanazt a változást.

Soha még ennyit nem töröltem, szerkesztettem egy szövegen. Nem érzem hogy jó, minden gondolatból még tizet tudnék kigyökereztetni. Tényleg nagy a falat. A feladat is az. Weöres Sándorral zárom a kérdéshalmazt: “Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem mijük van: mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud. Tanulj meg mindenkitől tanulni.”