Roncsdervis

Nagy kérdés elé kellett állnom ma, és nehezebben válaszoltam meg, mint amikor azt kérdezik, hogy hogyan lesz a kisbaba. Arról van némi fogalmam, és jól is tudom kommunikálni, de ezt a kérdést óvatosan  meg kellett rágni, hogy a kérdező gyerekem észre ne vegye, hogy én magam sem tudom még a választ. Nyögvenyelősen és lassan válaszoltam, miközben én is gondolkodtam és nem láttam még hogy hol fog a gondolatmenetem végződni.

Iskolánkban a harmadikosok-negyedikeseknek létezik egy nagy népszerűségnek örvendő múzeumlátogató szakkör. Mivel mindenki menni szeretne, de a két évfolyamot nem lehet elvinni, így a helyek száma több mint korlátozott. Délután, amikor megérkeztem az iskolába nagyobbik porontyom azonnal azzal fogadott, hogy milyen igazságtalanság, hogy pont ő nem mehet a szakkörbe. Maresz néni ott álldogált az udvaron, és meghallotta a felháborodott kiáltást, és azonnal kiegészítette a gyerek által megosztott információt azzal, hogy az mehet a múzeumlátogatásokra, akinek példás a magatartása. Egyébként ez teljesen érthető: két pedagógus 32 gyerekkel keresztül a városon, átszállásokkal... Rémálom lehet így is, nem hogy még kisebb vagy nagyobb renitensekkel.

Az én csemetémből viszont kiszakadt hogy "Miért mindig a jóknak lehet mindent?" Ez szívszorító volt. Ebben a megfogalmazásban úgy hangzott, hogy ő nem jó. De megértem a tanítói oldalt is. És itt kezdődött a magyarázat-Ödüsszeia. Először - még az iskolaudvaron - elmondtam, hogy ezek feltételek, és ezen sem én, sem ő nem tud változtatni, megint elhangzott, hogy amíg ő tanul, és mások adják neki a lehetőséget, hogy tanuljon, addig ezekkel az emberekkel szemben ő marad a Kicsi, és a tanítók-tanárok a Nagyok, akiknek pont ezért kijár a tisztelet. Ugyanakkor megsajnáltam magatartásbólnégyes gyerekemet, mert ha magamat megkérdezem, én azt válaszolom, hogy nem kell mindig jónak lenni. Ákost elküldtem játszani, és én csendben megkérdeztem az osztályfőnököt, hogy megint baj van-e? "Ismered a fiadat... "- válaszolta. Ismerem. Nagyszájú, túlhabzó, domináns, lehengerlő, eredeti, feledhetetlen, imádnivaló és érzékeny energia- és ötletbomba. Odavagyok érte. ...és néha a falra mászom tőle. De leginkább odavagyok érte.

Innen folytatódott a beszélgetés az autóban, hogy egyrészt lehet csintalannak is lenni (kvázi "rossznak"), de nem mindegy, hogy mikor. Másrészt... másrészt neki saját magának el kell vállalni önmagát, úgy ahogy van. Én úgy szeretem, ahogy van, és nem akarom, hogy mindig "jó" legyen. Ekkor jutott eszembe, hogy nagyon fontos különbséget tenni a gyerek és a gyerek cselekedetei között. A gyerkőc jó, amit tesz néha, az lehet rossz. Egyszerű tévedés. Ez pedig ugye mindenkivel előfordul. Ezen túl az ő döntése, hogy hogyan cselekszik vagy viselkedik, és akkor neki kell állni ezek következményeit. Ekkor feltette a gyerekem az ász kérdést: "Miért nem akarod, hogy jó legyek?" Húúúú! "Én azt szeretném, ha önmagad lennél. Ha te leülnél a sarokba, és csendben üldögélnél szó nélkül, én megijednék. Tudod vannak olyan értékek, amiket nagyon fontos megtanulni, mint az udvariasság, a figyelem, az a sokat emlegetett tisztelet meg ilyenek, és ha ezeket te be tudod tartani, akkor olyan huncut és csintalan lehetsz, amilyen akarsz. Ez időzítés kérdése." Ez tetszett neki, értette, és elfogadta.

Olyan hihetetlenül fontos, hogy hogyan fogalmazunk meg bizonyos dolgokat, hogy milyen szavakat használunk. Tavaly szintén az iskolában hallottam egy ebédlői incidens kapcsán, hogy "az volt az ő bűne..." Bűne? Ez egy nagyon súlyos szó, még akkor is, ha a gyerek nem feltétlenül azt asszociálja hozzá, amit mi felnőttek. A gyerek nem, de a lelke... a lelke érzi a súlyt. Nem lehet egy be nem dobozolható gyerekre azt mondani, hogy "te rossz vagy!". Nem rossz. Más. Akkor "rossz", ha rosszindulattal cselekszik. Természetesen a másságnak is temérdek oka lehet, lehet környezeti hatás, mint a család, lehet pszichés kondíció, mint az Aspergers szindróma, vagy egyszerűen veleszületett személyiségjegy. A legelsőt ki lehet korrigálni, a másodikkal meg kell tanulni élni, és elfogadni, a harmadikkal meg nagyon kell vigyázni, mert ha ebbe próbálunk erőteljesen belenyúlni, az olyan mint amikor elkezdenénk megrepeszteni egy ház alapját. Persze nagyon fontosak a határvonalak, akármilyen jó fej, és eredeti a gyerek, nem hagyhatom, hogy egy kis kápó, vagy nagy bunkó váljék belőle. De a lényegét nekem is tisztelnem kell, és védeni is. Különösen manapság, ahol az iskolarendszer egyre inkább az uniformizálás felé tendál,  és amikor sajnos nyírják az alternatív iskolákat, és minden megszokottól eltérőt.

Szombaton Andi húgomnál nézegettük az Isztambulban készült képeit, amikor az én autóimádó fiaim meglátták a dervisekről készült fotókat, és Ákos elrévedve kibökte: "roncsdervis". Kész. Röhögőgörcs. Külső és belső találkozott, egy elképesztő kombinációban. Egész életében ezt tette. Nem biztos, hogy ez a legjobb nyelvi gusztuscsemegéje, vagy kreációja, de most ez van soron. Most szerintem teljesen jól illusztrálja a tényt, amit egy húsz éve mozgásfejlesztéssel foglalkozó barátnőm mondott: A kreatív ember mindig deviáns. Ezt fessük fel az Oktatási Minisztérium elé, és tegyük ki minden iskolába. Tudomásul kell venni, hogy minél erősebb a fény, annál erősebb az árnyék. A tisztelet és megértés megilleti a gyereket is.