iGoCrazy

Éppen Badacsony felé hajókáztam családommal, és mint mindig, a vizet néztem, ami egyszerre volt kék is, zöld is, szürke is, pont úgy, ahogy szeretjük. A gyerekek éppen apjuktól szerezték be a nélkülözhetetlen hajózási ismereteket az egy hajócsavarral ellátott bárkák manőverezési képességeitől kezdve, a sirályok vadász-szokásaiig bezárólag, amikor észrevettem a két kislányt. Békésen üldögéltek egymás mellett a dekk padlóján és valamilyen játékba nagyon bele voltak merülve. Konstatáltam, hogy helyes fodros szoknyájuk van, kiszívta a hajukat a nyári nap, és hátrébb dőltem a széken, hogy jobban lássam, milyen játék az, ami arra készteti őket, hogy a Nagy Kalaphegyre egy pillantást se vessenek.

Valami iKütyü volt, bevallom, ha megvernek se tudom megmondani a különbséget az iPod, iPad, ingyombingyom közt, jó ha a mobilverziót felismerem. Ismeritek azt a pillanatot, amikor betelik a pohár? Na, ez olyan volt, és felidézte a nyár összes olyan döbbenetét, amikor révedt gyerekeket láttam elektronikus kábítószerükkel. Oda akartam menni a két kislányhoz a vízbe hajintani azt a Vacakot, dühöm tárgyát, és megmutatni nekik, hogy kék az ég, süt a nap, bármerre nézünk szépet látunk: vitorlást, madarat, fürdőzőktől színes partokat, és kontrasztként a hegy tömör zöldjét.

Lehet hogy én vagyok túl szentimentális, lehet hogy a világ elfordult körülöttem. De hova? Amikor azt látom, hogy gyerekek, már nagyon fiatalon is (óvodáskorúakat értek ezalatt) már rá vannak tolva az ilyesfajta pótszerekre, hát urambocsá’ kiakadok. Mert e felől kétségeim sem lehetnek egy csomóan már függők. 
 

Láttam gyereket hisztirohamot kapni, mert nem kapta meg az anyja mobiltelefonját, pedig csak a fodrászatban kellett volna várni egy kicsit. Láttam gyereket kétségbe esni, mert reggel nem találta a laptopját. Nálunk már-már tradíció, hogy a modemet évente cserélni kell, senki nincs már ezen meglepődve. Az álla viszont annak az úriembernek esett le, aki egyszer a friss dobozunkat hozta beszerelésre. Csodálkozásának tárgya pedig az volt, hogy az éppen otthon tartózkodó gyerekek nem kaparják a falat, hogy újra szörfölhessenek a neten. Elmesélte, hogy járt már olyan helyen is ahol a hatévesforma kisfiú tűkön ült már, és ő volt az első aki rávetette magát a gépre, amikor a kapcsolat helyreállt. (Hogy mi a túrót csinálhat egy hatéves az interneten, azt elfelejtettem megkérdezni.)

Én is ismerem azt, amikor az ember már falra mászik a saját kölkeitől, velem is előfordult már, hogy csak azért, hogy ne szakadjon el a cérnám, bekapcsoltam a tévét, vagy belöktem egy dvd-t a lejátszóba, hogy végre csend legyen. De nem mindegy, hogy ezeket az áldott-áldatlan eszközöket milyen gyakorisággal  alkalmazzuk, és nem mindegy, hogy hogyan. Régi mese, hogy nagymértékben a víz is mérgező…

Ha tévé, ha számítógép, fontos hogy jelen legyünk a gyerek mellett. Az ok nem más, hogy kérdezhessen, és kérdezni fog akár hároméves akár tizenkettő. Csak másokat fognak kérdezni, és ha választ is kapnak, akkor érezhetik, hogy nincsenek magukra hagyva ilyen-olyan nagyságú dobozokkal. Akármit teszünk ezek az elektronikai vívmányok kontrollálatlan használata végső soron elmagányosodást és személyiségtorzulást fog okozni, hiszen minden ember genetikailag kódolt társas lény, és csak közösségben vagyunk képesek a túlélésre.

Ahogy néztem ezeket a felnövekvőket a gizmókkal, rájöttem, hogy egy jó pár esetben azért nyomják a kezükbe, hogy ne unatkozzanak. De könyörgöm, egy gyereknek azt is meg kell tanulnia, hogyan ne unatkozzon! Ha folyamatosan kínálom neki a (látszólag) izgalmasabbnál izgalmasabb tevékenységeket, mint valami kétlábonjáró szórakoztatóközpont, hogy fog ez az emberpalánta rájönni, hogy erre képes ő maga. Hogyan lesz képes meglátni és értékelni a részleteket, ha mindig valami villódzik a szeme előtt, és folyamatosan túl van stimulálva? Az örömérzéshez nem kell hajszolni az információt, már csak azért sem mert ilyen mennyiségű behatással az idegrendszer, már nem tud mit kezdeni, és az öröm átcsap az ellentétébe és szorongáshoz, frusztrációhoz és végső soron depresszív állapotokhoz vezet.

De tovább megyek. Az én életem párja, gyerekeim apja megszállott rádióhallgató, olyan szinten, hogy elalváskor is úgy kell kicsavarni a kezéből a rádiót, és veszekedni vele, hogy én nem vagyok képes így pihenni. Nem véletlen, hogy ugyanez a férfi, csupa szeretetből betelepített egy cd lejátszót a nagyobbik fiunk hálószobájába és ellátta jobbnál-jobb cd-kkel. Természetesen a gyerek rászokott, és amikor apuci megkezdte szokásos tengerjárását, és én kikapcsoltam a gépet, magán kívül tiltakozott, hogy ő másként nem tud elaludni.  Mit volt mit tenni leültem vele, és meg kellett beszélnünk, hogy most szeretném, ha megtalálná magában a csendet. „Nem akarom!”

Ez egy lényegi pont. Az emberek legnagyobb részét riasztja a csend. Sokszor engem is. Civilizációs ártalom. Félünk tőle. Unalmas. Üres. Először biztos hogy az. Aztán rá lehet jönni, hogy nagyon érdekes és színes dolgok tudnak elővarázsolódni a saját fejünkből is. Nekünk is meg kell tanulni, és a gyerekeinket is rávezetni, hogy a képzeletünk és az érzelmeink tárháza egy szivárványszínű hely, ahova néha érdemes visszavonulni.

Apák, Anyák! Korlátozzuk egy kicsit a civilizációt!

Erkölcstan-óra kisebbeknek és nagyobbaknak

Azt hittem, ez a bevásárlás is csak olyan lesz, mint a többi, valamiért biztos vissza kell császkálni a szupermarket elejébe hátulról, a gyerekek óhatatlanul összekapnak a mélyhűtött áruk osztályán, és ki fog lyukadni a paradicsomos zacskó a túlterheléstől. Már majdnem minden menetrend szerint ment, amikor homokszem került a rendszerbe. Elég nagy homokszem. Egy húszezres. Egy húszezres, ami csak ott hevert a tejespult előtt.

Szemfüles kilencévesem vette észre, és azonnal ráugrott a zsákmányra és - engem is meglepve - azonnal körülnézett, és hangosan kérdezte: "Ezt ki vesztette el?" Nagyobbik fiamnak jó erős hangja van, és általában problémát jelent neki a halk beszéd, így természetes volt, hogy hirtelen mindenki ránk figyelt, pontosabban őrá, akinek ott kéklett a pénz a kezében. Pár lépésre állt tőlünk a Hölgy, aki azonnal a farzsebéhez kapott, és ellenőrizni kezdte, hogy ott van-e a pénze, és mivel nem találta, riadt szemmel nézett ránk, kicsúszott egy "Jézusom" a száján, és egészen óvatosan bólogatott a fejével, jelezve, hogy a kérdéses pénzdarab bizony az övé.  Kinyújtotta a kezét, rám nézett, hogy én helyeslem-e a pénz átadását. Én, ha őszinte akarok lenni, első érzelmemmel szörnyen sajnáltam, hogy meglett az értékes papírdarab gazdája... aztán természetesen bólintottam, hogy persze, adja oda a gyerek a húszezrest.

Így a pénz visszakerült jogos tulajdonosához, Ákos kissé szégyenlős de ragyogó mosollyal visszatért a bevásárlókocsihoz, és én elmondhattam neki, hogy milyen büszke vagyok rá. Nagyon meg voltam lepve, mert az én első ösztönöm az volt, hogy felkapom és tovább nem igazán gondoltam, hogy mit is kellene tenni. De Ő tudta, sokkal jobban tudta, mint én, és azonnal meg is cselekedte zsigerből.

Még ott a tejespultnál kezembe megsimogattam az arcát, és ő nem értette, miért is ez a feléje áradó büszkeség. Nekem kellett "lefordítani" neki, hogy miért is nagy az ő cselekedete. Mi minden lehetett volna az övé, ha nem teszi fel azonnal, azt a bizonyos kérdést. Megvehette volna régóta áhított pedálos Moszkvicsot a csencselős weboldalról... elmehetne az autóbörzére és degeszre vásárolhatná magát... Láttam az arcán, hogy ezen dolgok képzeletbeli elvesztése megrendítette. A lehetőség rendítette meg, hogy az övé lehetett volna, de nem lett. El kellett mondanom neki, hogy nekem is jól jött volna a pénz, de helyesen cselekedett, nem is lehetett volna jobban. Igazából engem is megszégyenített, a tisztasága annak, ahogyan érdek és gondolat nélkül kérdezett. El kellett mondanom, hogy egy icipicit én is szomorú voltam, hogy nem tarthattuk meg, és megértem az ő szomorúságát is. A pénz lehetőségét elvesztette, de mint ember tiszta maradt. Ebbe kilencévesen bele tudott nyugodni. Mi felnőttek hányan lennénk képesek erre?

Számomra, az volt a lélegzetelállító tapasztalat, hogy ösztönből, gondolkodás nélkül cselekedett.Fel se merült benne a gondolat, hogy elteszi, hiszen nem az övé. A teljes képhez hozzátartozik, hogy Ákosom nagy "megtaláló". Szemüvegtok, ezüstérem, gumikarkötő és egy boríték tizenötezer forinttal mind a "találmányai" között van, amelyek mind megtalálták eredeti gazdájukat. A hatalmas különbség, hogy most először önállóan, lelkifröccs nélkül, szabad akaratából kereste meg a jogos tulajdonost.

Egy sóhajjal írom le, hogy felmerült bennem a gondolat, hogy vajon tényleg jól nevelem-e a gyerekeket. Nem vagyok-e korszerűtlen a mai világban, ahol annyi ember egymást tapossa a legkisebb haszonért, legyen az anyagi vagy más természetű. Magamnak is a saját tanácsomat kellett megfogadni, hogy végeredményben az én lelkiismeretem is tiszta maradt, és ehhez az kellett, hogy így neveljem a gyereket. Rá kellett jönnöm a tudatommal is, hogy csak így szabad gyereket nevelni a mai világban, mert túlburjánzott az ellenkezője, és én is fertőzött vagyok. Ha úgy tetszik, leckét kaptam a saját gyerekemtől. ...Már megint....

Sokat cikkeztek az elmúlt időkben arról, hogy bevezetik az erkölcsi nevelést, és nagyjából mindenki egyet értett azzal, hogy az erkölcstanításhoz - a kívánt kritériumok alapján - maga Buddha vagy Jézus se lenne elég. Viszont akkor felmerül a kérdés, hogy most akkor hogy is van ez? Az számít, amit soha nem tettem meg, vagy az amit megtettem, és tanultam belőle? Ami megtettem a gyengeséget vagy bátorságot jelent? Gyarlóságot vagy bölcsességet? Mit miért tettem? Krízis? Önzés? Kíváncsiság? Rosszakarat? Félelem? ... vagy valami egészen más?

Bevallom, amikor először hallottam az erkölcstan órákról, nekem régi hittanóra érzetem lett: "ezt így nem szabad csinálni, mert bűn!" Kényelmetlen, szorító érzés, egyáltalán nem kellemes. Ha rajtam múlna inkább emberség-órának hívnám, viszont ezt órán nem lehet tanítani. Ezt látni, átérezni, és élni kell, egyébként hiteltelen, hideg és élettelen. Ezt nem lehet akárkitől megtanulni, ezt csak olyantól fogadom én is, aki nekem fontos, akinek a legjobban adok a szavára. (Ha valaki nem olyan szerencsés, mint én voltam, akkor ez lehet más is anyán, apán kívül...) Másrészt erkölcsi normákat nem feltétlenül egy szeplőtelen szűztől szeretnék tanulni, egyrészt mert nagyítóval sem találok, másrészt nem életszerű. Hogyan értem meg a tévedés kínját valakitől, aki még soha nem tévedett? Hogyan érti meg az én tévedéseimet, aki soha nem járt a tilosban?

Jó és rossz tudása, és az ehhez kapcsolódó gondolatrendszer egyidős az emberiséggel, és még ma is friss köteteket írnak róla, hiszen emberi természetünk szerves része. Egészen halkan mondanám, és mondom  is, hogy tiltással nem lehet nevelni, több okból sem. Egyrészt, mindig mindenki azt akarja, ami tilos, másrészt csak a tiltás nem ad élhető opciót. Mindig lehetőséget kell felkínálni, nem pedig elvenni, és szembesülni kell a következményekkel. Másrészt egy gyerek mindig le fogja másolni azt a viselkedésmintát, amit az általa szeretett személytől látott. Lehet, hogy nem élete végéig, de gyerekkorában szinte biztos. Ezért ezeket az erkölcsórákat a felnőtteknek kellene megszervezni. Más esetben reménykedhetünk, hogy Dávid megint legyőzi Góliátot. Sok Dávid, sok Góliátot.

Negyvenegy éves vagyok, és még ma is tévedek. Minden nap. Ha le kell írnom, hát leírom, hogy nem lennék megfelelő erkölcstan-tanárnak a megjelölt lista alapján. Viszont minden tévedésemre szükségem van ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok, és a tévedés lehetőségét a gyerekemtől sem tagadnám meg. Próbálom őket úgy nevelni, hogy képesek legyenek arra, hogy a cselekedeteik következményeit is nagyjából előre lássák, vagy legalább megpróbálják. Tudom, hogy fognak tévedni. Nem akarom, hogy erkölcstanárok legyenek. Embereket nevelünk.