2012. november 27., kedd

Miből lesz a szupermami?

Amikor az ember elhatározza, hogy szupermamivá fog válni, általában még nincs gyereke, így természetesen felelőtlenül és felhőtlenül lehet tervezgetni, hogy mit és hogyan fog csinálni. Miért is csináltam volna én másképp?

Kicsi gyerekként tudtam, hogy anyuka szeretnék lenni, huszonévesen megálmodtam, hogy hogyan szeretnék szülni (gyengéden, segítség nélkül, lehetőleg otthon, Leboyer módra), és azt is elterveztem, hogy ez biztos életem nagy élménye lesz. Hát az lett. De nem úgy ahogy én azt elképzeltem. Az én fejemben - botor módon - meg sem fordult, hogy valami félresikerülhet, megcsúszhat. Ez azért is meglepő, mert a konduktori előéletemben végig ilyen "véletlen" történések megtestesülésével foglalkoztam.

Az, hogy bajban vagyok, bajban vagyunk a vajúdás harmincadik órája felé hasított belém. Természetesen akkor már régen nem otthon voltam hanem kórházban félig öntudatlanul a kialvatlanságtól, a fáradtságtól és a fájdalomtól. Megkísértett a gondolat, hogy ezt egyikünk se fogja túlélni, és ez a gondolat az idő múltával rettegésbe csapott át.

Amikor majdnem kétnapi kínlódás után megszületett a döntés, hogy megcsászároznak, én megkönnyebbültem, újra láttam reményt arra, hogy életben maradunk. Innentől fogva felszállóágba került a történet, mert Ákos is egészségesen megszületett, én is maradtam, úgy tűnt, hogy a hátunk mögött hagyhatjuk az elmúlt két napot. Nos, ezt feltételezni legalább akkora ostobaság volt, mint azt képzelni, hogy ha az ember eltervez valamit, akkor az úgy is lesz.

Nem számoltam lelkem útvesztőivel, a végigálmodozott évekkel, hogy én milyen tökéletesen fogom megszülni a gyerekemet, hogy a legjobb kezdést adjam neki az élethez. Mert az én megátalkodott lelkem-szívem csak elkezdte verni a tamtamot, hogy "Milyen anya vagy te, ha még a gyerekedet se tudod megszülni?", "Milyen anya vagy te, hogy rendesen el se tudod indítani a gyerekedet az életben?", "Milyen anya vagy te, ha nem a legjobbat adod húsodnak-vérednek?" Az tény és való, hogy drámában mindig nagy voltam, de ezek most számomra igazi fájdalomként jelentek meg. Természetesen a környezetem, ebből egy szót sem értett, hogy miért is vagyok feldúlt, és élem meg az egész szüléstörténetemet veszteségként, amikor végül is egy egészséges gyereket kaptam a kezembe.

Egyrészt az álmok elvesztése ugyanúgy veszteség, mint mindegyik másik, vagyis gyászolni kell, és be kell vallanunk magunknak is, hogy veszteség ért minket. (Ez itt most  globálisan értendő, senki ne szűkítse le csak erre a történetre...) Természetesen gazdagabb lettem én is egy kisfiúval, de romba dőlt minden, amit és ahogy adni akartam Neki, és amit én szerettem volna átélni. Évekig ki se tudtam mondani, hogy megszültem a kisfiamat, mindig próbáltam úgy fogalmazni, hogy érződjön az én bűnöm is. Ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, még ma is fáj... Már nem keseríti meg a napjaimat, de ha végiggondolom az egészet vizes lesz a szemem.

Még mielőtt bárki elkezdene szörnyűlködni, hogy mennyire szerencsétlen voltam, el kell árulnom valami egészen paradox dolgot: az, hogy nekem ez így sikerült, és ennyire fájt minden szinten, életem megmentője lett. Kimozdított egyfajta spirituális holtpontról, rákényszerített arra, hogy megtanuljak másként látni és kezelni mindent. A testem nem tudott megnyílni, de valaminek nyílnia kellett... és azóta is köszönöm a Sorsnak, hogy elküldték nekem azokat a gyerekeket, akik bevállaltak engem a születésükkel és mindennel együtt, akiknek pont én voltam a legjobb.

Ugyanakkor a jó rosszhírem az mindenki számára, hogy, amit mi elviselhetetlennek, vagy traumának élünk meg, az teljességgel személyreszabott, és senki nem menekülhet előle. Mindannyiunk életében vannak olyan momentumok, olyan életesemények, amit talán kicsiny dolgoknak tűnnek és mégis nyomot hagynak rajtunk. Persze vannak kikerülhetetlen nagyságúak is, amiket muszáj azonnal észrevenni, a kérdés csak az, hogy megadjuk-e neki a fontosságának megfelelő figyelmet és tiszteletet.

Ha az anyaságról van szó, a trauma kikerülhetetlen. Ez azon kevés szerepek egyike, amit talán valamennyiünk jól, sőt tökéletesen akar csinálni. Ez pedig nem megy. Ezzel pedig, (most jönnek a fanfárok...) elérkeztünk az anyaság legnagyobb, kikerülhetetlen állomásához, a bűntudathoz. De mára már eleget fecsegtem, a többit elteszem a következő alkalomra.

2012. november 20., kedd

A kezdetek kezdete

Pontosan emlékszem hogyan kezdődött. A nagyobbik gyerekem hároméves lehetett, és még nem volt meg a kisebbik, én mégis úgy éreztem magam, mint aki az egész világ terhét cipeli a hátán. Nem jutott idő a megszokott jógára, könyvolvasásra, barátnőzésre, lehetőség sem mutatkozott bármiféle szabadságra, mindazokra a dolgokra, amit az ember lánya saját magáért megtesz, és élvez. Mit szépítsük? Ki voltam, mint a liba... 

Mindezen érzékeny állapotomban úgy éreztem, hogy a média folyamatosan bombáz az ideális anyuka eszméivel. Gyakorlatban ez azt jelentette, hogy ilyen-olyan hírességek áradoztak újságokban, tévében, hogy milyen fantasztikus dolog anyának lenni, persze emellett vizsgáznak, könyvet írnak, angolul tanulnak, természetesen mindig csinosak, és soha nem volt teljesebb az életük. Én meg ültem, és belül fortyogtam míg ezeket olvastam, mert addig számomra az anyaság nem erről szólt. Először azt hittem valamit rosszul csinálok (egyébként ez igaz, de ez egy másik téma), aztán dühös lettem, hogy miért fest a sajtó olyan képet a szülői létről, ami nem valóságos, vagy enyhén fogalmazva egyoldalú. Igen, szép, igen, semmi mással nem helyettesíthető, igen, ma is bármikor úgy döntenék, hogy megszülöm a gyerekeimet, de mindemellett anyának lenni élethosszan tartó feladat, és valljuk be: teher. Anyának lenni nem pehelysúlyú feladat. Pláne manapság, amikor nem lehet magától értetődőnek venni, hogy haptákban állnak a segítőkész nagymamák a gyerekágynál. Pont ez volt, ami az újságokból hiányzott: a 24 órás szolgálat, a fáradtság, a monotónia, a soha előtte nem tapasztalt felelősség. Ezekről azonban nem szóltak a hírek. Az én életemben pedig teljesen jelen volt, és én tátongó rést éreztem az én valóságom, és a celebek által tolmácsolt valóságok között, és én igazságérzetem teljes erejével és tudatával úgy döntöttem, hogy szólnom kell.

Na, ekkor ragadtam tollat, és megírtam a véleményemet V. Kulcsár Ildikónak, és legnagyobb meglepetésemre a levél meg is jelent a Nők Lapja valamelyik számában "Nem vagyok Szuperanyuka" címmel. Sajnos nem jöttem ki túl pozitívan belőle, a megemlített témák egy részét semlegesítette, és egy enyhén neurotikus, hisztis csajnak éreztem magam a válasza után. (Valljuk be: ebben azért van némi igazság... De mint általában mindig, ez is csak egy része az egésznek...)

Így ott álltam saját magammal egy feszült helyzetben, és akkor jött az ötlet, hiszen biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ebben a cipőben jár, gyerekes barátnőim is biztattak... Csináljunk egy honlapot! Egy olyat, ahol az anyaság összes oldala megjelenhet kendőzetlenül, a keserűje és az édese is. Rendben! De mi legyen a neve? ... A válasz szinte magától értetődően adta magát: Szupermami.