A suli-ügy

Olyan volt, mint derült égből a villámcsapás, azon az esős május végi napon, amikor az óvodából kilépve fiam osztálytársának anyja fogadott, és magyarázkodni kezdett, hogy "megígértem, hogy csak akkor zavarlak, ha nagy baj van, hát most van, mert a Te gyereked is egy ilyen papírt kapott", és átnyújtott nekem ez félbevágott A4-es lapot hivatalos aláírással pecséttel, melyen a következő szöveg volt olvasható: " Tisztelt Szülő! A későbbi konfliktusok elkerülése érdekében kérjük, hogy a tanév befejezéséig gyermekét a porta előtt várja.", kelt, satöbbi. Gyerekem osztálytársnője azt is elmondta, hogy csak neki és Ákosnak elmagyarázták, hogy anyukájuk most nem jöhet be év végéig az iskolába. Felszaladt a szemöldököm, és bár még korai volt, hogy a fiamért menjek, gondoltam ezt jobb frissen megbeszélni az illetékessel, így a játszótér helyett azonnal az iskola felé vettem az utamat. Szerencsém volt, az igazgatónő az aulában volt, kezében az ebédes tálcával, én pedig megkértem a portás nénit, hogy engedjen be, mert fontos mondandóm van. Az igazgatónő kijött a kis elszigetelt helységbe, és nincs mit szépíteni a dolgon teljesen érdektelenül hagyta, hogy mit is akartam neki mondani. Azzal váltunk el, hogy én is írásban válaszolok az övére. (Kis türelem, mindjárt jön az ok, az előző nap története is...)

A tiltás ellenére aznap még bementem, hogy az osztályfőnökkel is tudjak beszélni, aki a papírt átadta a gyerekeknek, és még mindig teljesen értetlenül tőle is megkérdeztem, hogy most mi is folyik itt pontosan. Ő megnyugtatóan mosolygott és csak annyit mondott: "Mi ismerünk téged, nincs semmi baj, szorítsd össze a fogad az év végéig." Tessék? Annyira meglepődtem, hogy egy hang nem jött ki a torkomon, csak a fejemet ingattam elképedésemben. Már az autóban ültem mind a két gyerekkel, amikor annyira összeszedtem a gondolataimat, hogy megkérdezzem magamtól, hogy miért is kellene összeszorítanom a fogamat? Miért ne álljak ki magamért? Miért tanítsam azt a fiaimnak, a jövő férfiainak, hogy hogyan kell meghunyászkodni amikor belém rúgnak? Hát egy frászt! El fogom mondani. Lenyugszom, és el fogom mondani.

Másnap jókislány módjára a megengedett három négyzetméteren vártam a csemetém kijövetelét az iskolából, amikor meglepetésemre megint az osztályfőnöknő jelent meg az üvegkalitkában, és elmondta nekem, hogy mennyire szerencsétlen volt az előző nap, és "nincs harag az igazgatónő szívében", de aznap karambolozott és éppen az MRI vizsgálatról jött, és valószínűleg ezért volt olyan ideges. Én válaszoltam rá, hogy rendben az ember ezeket mind megérti, de egy iskolaigazgató nem ad ki a kezéből hirtelen felindulásból ilyen papírokat, ha azt mondta volna, hogy most éppen nyomorultul van, jöjjek vissza másnap, vagy két nap múlva megértettem volna, arról nem is beszélve, hogy én sem voltam a csúcson, három nappal később altatásos nőgyógyászati műtét várt rám, még sem haraptam le senki fejét feszültségemben.

Így pénteken kistáskával és jegyzetfüzettel felszerelve bevonultam a kórházba, és azzal töltöttem a műtétig az órákat, hogy megfogalmazzam a válaszlevelemet. Íme, ebben van benne a konfliktus forrása is.

"Tisztelt Igazgatónő!

Porta előtti beszélgetésünket folytatom ezzel a levéllel, amikor tájékoztatom Önt, hogy az iskola területéről való kitiltással a legmesszebbmenőkig nem értek egyet, és mind a levél tartalmát és az egész ügy kezelési módját visszautasítom és elfogadhatatlannak tartom. Mivel az egész döntés és az írásbeli határozat úgy született, hogy Ön egyoldalú információkra támaszkodott, hadd tájékoztassam a másik oldal részleteiről, amit a kitiltás előtt ismernie kellett volna ahhoz, hogy tisztán lásson a történteket illetően, és hozzon méltó döntést a saját és az iskola nevében.

A szóban forgó napon A.A., jómagam és két óvodáskorú gyerekünk fél négy után vártuk az iskolás csemetéink kijövetelét a  3. c. osztályterméből. A fiúk csendben a padon álltak, és ha ezért most kiközösítés és megbélyegzés jár is, akkor is elvállalom, hogy cipőben álltak a padon. Csendben. Ekkor az eddig a mellékhelységben tartózkodó osztálytárs elhaladt mellettünk egy árva szót sem szólva, bement a terembe, és a következő percben A. lánya jött ki a hírrel, hogy „Anya, baj van, hogy a fiúk a padon állnak”. Pár másodperc múlva M. néni az osztálytanító, és mögötte a fél osztály állt a folyosón, tájékoztatva minket, hogy nem szabad a padon állni. És most megállnék egy pillanatra, mert innentől fogva nagyon fontosak a részletek.

Egy: Az említett osztályban régóta probléma az árulkodás. Kettő: Nekem személy szerint is volt már ilyen esetem, hogy egy bizonyos gyerek egy héten négyszer jelentett engem a tanítóknak, hogy rendetlen a kisfiam, de mire kiértek, már le volt rendezve az ügy, és sem vagyok teljesen aszociális, sem amorális. Ennek ellenére, amikor sokadjára történt ez meg, és odamentem az illető kisfiúhoz, és megkértem, hogy legyen szíves ha baja van bármelyik gyerekem viselkedésével, nekem szóljon, én vagyok az anyjuk. A gyerek megértette, részéről az árulkodások megszűntek. Három: A fenti eset miatt én tökéletesen megértem, hogy A-nak miért forrt túl az agya, és azzal, amit mondott az anyaságának a megkérdőjelezéséről teljesen egyetértek. A stílussal nem. Négy: M. néni minden támadó jelleg nélkül beszélt, de mögötte volt az egész osztály füle, és volt a levegőben egyfajta vindiktív hangulat. A gyerekek érezték, hogy most valakit le fognak durungolni, és hallani és látni akarták. Itt jön A. haragjának és az én kényelmetlenségemnek az oka, hogy M. néni hagyta, hogy az egész osztály kisurranjon hallgatózni. Most pedig kéretlenül is Okos Tónit fogok játszani, és leírom, hogy hogyan kellett volna ezt kezelni. Régi bölcsesség, ha valamire odafigyelünk akkor erőt adunk neki. Véleményem szerint ebben az osztályban, ahol egyébként is dívik az árulkodás, nem lenne szabad odafigyelni azonnal az árulkodóra, mert ezzel csupán megerősítem az árulkodás jogosságában, és az összetartás ellen dolgozom, amit az osztálynak is meg kellene tanulni használni egymással szemben is. Azzal, hogy felnőtteket is beárult, alapvetően az árulkodó a saját nagyságát akarta növelni ezzel, és figyelmet magára vonzani. Sajnos ebben az esetben mindkettő sikerült. Természetesen nem azt mondom, hogy egy felnőttnek mindig igaza van, de az árulkodót le kellett volna ültetni, elmagyarázni, hogy erről már volt szó (mert volt!), és ez alapvetően nem az ő dolga. Egy-két perc múlva, meg ki lehet menni azokhoz, gyereksereg nélkül, nyugalomban, és privát elmondani nekik, hogy mit szeretnénk, vagy mit nem. Öt: Én, mialatt A. kieresztette a hangját, a megszokott technikámhoz fordultam, lehajoltam az árulkodóhoz, megfogtam a kezét, és normál, emberi hangon őt is megkértem, hogy ha baja van a Vilmos viselkedésével, akkor nekem szóljon. Visszakérdeztem, hogy érti-e, hogy mit mondok, és pozitív választ kaptam. Hat: Kronológiailag visszaugorva, a nagyobbik fiam a többiek előtt ért ki a folyosóra, és előttem rendre utasította a testvérét, miközben M. néni hátulról megerősítette, hogy szólhat a testvérének. Nos, én úgy gondolom, hogy ha én is jelen vagyok, akkor ne a testvérének szóljon, hanem velem beszéljen, mert így gyakorlatilag az iskolás fiam átnyúlt a fejem felett a kicsi megregulázásában, fölém növesztette magát ezzel, az én hatáskörömbe nyúlt bele, ez minálunk tiszteletlenségnek számít. Ha ez az én (túl)érzékenységem, akkor ezt is vállalom. Hét, és itt be is fejezem a számolgatást, mert ez egy mágikus szép szám: Amíg A. mondta a magáét, én egy másik anyukával lefolytattam egy másik beszélgetést is, az aznapi hegedűkoncert részleteiről.

Remélem ezek után egy kicsit érthetőbbé válik miért esett le az állam, amikor másnap délután megtudtam, hogy év végéig ki vagyok tiltva az iskolából. Az első kérdésem magamban az volt, hogy miért is? Ezután következett a mi ominózus beszélgetésünk a porta előtt - természetesen, mert be már nem mehettem - ami csupán csalódottságot, és bevallom, dühöt keltett bennem. Mert Önt nem érdekelte, hogy mi történt előző délután. Ön azt állította, hogy óvodás gyerekeink folyamatosan rendetlenkednek, és zavarják a tanulási-tanítási folyamatot. Ennek ellentmond az Ön által bevezetett szabály, hogy senki nem léphet az iskola területére fél négyig, a tanítás befejezéséig. Az is felmerül bennem, ha Ön pedagógus, akkor tisztában kell lennie azzal, hogy az iskolát megelőző években, és az alsó tagozaton is a gyerekek főleg empirikusan élnek, tanulnak, fedezik fel a világot. Az, hogy egy óvodás nem teljesen szabályszerűen viselkedik az iskolában, tapogat és rohangál, számomra normálisnak tekinthető, de lehetséges, hogy én nem vagyok normális. Ebben az esetben boldogan vagyok ilyen. Hozzáteszem, hogy az iskola tanulói részéről ennél extrémebb viselkedést is szoktam tapasztalni az említett délután időszakban a folyosón. A teljesség igénye nélkül: labdázás, szekrényajtó csapkodása, üvöltözés, veszekedés, a saját szememmel láttam, hogy egy szülőt kislabdával dobtak fejbe, szelet kenyeret rugdostak, és az osztályteremből kiszabadulva úgy markoltak fel ezt-azt a szekrényekből, hogy tartalmának egy része a földön landolt és ott is maradt, anélkül hogy a gyerek visszapakolta volna őket. De én ezeket nem tartom fontosnak. (A szülő fejbedobását igen...), mert a gyerekek ilyenek. Amit fontosnak tartok, hogy ne maradjanak ilyenek, és úgy érzem, hogy én, mint szülő ezt a feladatot el is látom. Nincs szükségem külső segítségre, amikor volt, akkor kértem. Soha nem állítottam, hogy ezt tökéletesen csinálom, soha nem állítottam, hogy angyalkákat nevelek, de magunk között szólva: nem is akarok. De magamnak és a gyerekeimnek is fenntartom a tévedés jogát, és ezt adom másnak is. Ez tesz minket emberivé. Természetesen, ha tudomásom van a pontos viselkedési kódexről, amit elvárnak, akkor azt betartom, és legjobb tudásom szerint betartattatom a gyerekeimmel is, még akkor is, ha nehezükre esik. Erre az eltelt három év alatt volt már példa. A szabály, az szabály, viszont akkor legyen érvényes mindenkire ugyanúgy.

Amit most írásban is visszautasítok, hogy 42 felé vészesen közelítve, gyerekként kezeljenek, a porta előtt kelljen ücsörögnöm, mint egy számkivetettnek, míg mindenki más ki- és bejárkál, mindezt azért, mert az ötéves gyerekem a padon álldogált. Vagy azért, mert bemászott a szekrénybe, ahonnan azonnal kijött, amikor rászóltam, vagy azért mert piszkálta az ablakra kitett munkákat, amit abbahagyott, amikor megkértem rá, vagy amikor megdöngette az ablaktáblát, de azonnal leeresztette a kezét, amikor közbeléptem. Valóban hosszú a sor. De ő egy gyerek. Egy gyerek, aki ma reggel azt mondta, hogy kinn kell ülnünk, mert a „Mami kiabált” (!). A nagyfiam az apját sem engedte be az iskolába, mondván hogy ki van tiltva. Érzi ezt? Érti ezt? Úgy nevezik: megbélyegzés... és már a gyerekeim fejébe is bekúszott egy teljesen torz verzióban. Miért is ne kúszott volna be, amikor átadnak neki (!) egy pecsétes cédulát, és elmagyarázzák neki, hogy anya mostantól nem jöhet be az iskolába. Nem velem beszélte meg a szemembe nézve, hanem a gyerekem kapott egy cetlit, hogy ejnyebejnye anya rosszul viselkedett, mehet a sarok helyett a porta elé a padra. Ezt kerek perec kikérem magamnak, a saját és a gyerekeim nevében is, mert kimeríti a méltánytalanság és tiszteletlenség fogalmát. Persze van még itt egy kardinális probléma. Mert azt már látom, hogy mi jár annak, akinek a kisebb gyereke „rendetlenkedik” az iskolában, erre példát statuált, ez nem kérdés, de remélem innentől fogva mindenkire érvényes lesz ez a szigor. Amit nem látok, nem értek, hogy mit tesz Ön akkor, ha az egyik tanárát bármiféle támadás éri. Papíron ugyanis nem erről szól a fáma, mert akkor én nem lennék benne. Tehát mint pedagógus a pedagógustól hadd kérdezzem meg: Mit is üzen most ezzel? Számomra kusza a kép.

Én ennek az iskolának, kiemelten Ákos osztályfőnökének nagyon hálás vagyok azért, mert az én kissé nehezen kezelhető, némileg különc kisfiam hihetetlenül pozitív változáson ment keresztül az elmúlt években, az első osztály kezdete óta. Nem volt könnyű vele, gondolom ma sem mindig az, de a fejlődés megkérdőjelezhetetlen. Nem gondolom, hogy glóriát érdemelnék a fejem köré azért, ahogy a fiaimat nevelem, neveljük a férjemmel, de szerintem elvehetetlen tény, és remélem az osztályfőnök is megerősít ebben, hogy mindig együttműködő partner voltam kommunikációban és cselekvésben is. Ezért duplán esik rosszul, hogy, mindenféle jelzés, kérdés és megbeszélés nélkül nagy pecséttel teszik ki a szűrömet. 

Az iskola és az osztályfőnöknő iránti megbecsülésem és tiszteletem jeléül ezt a levelet jelenleg megtartom házon belül, de amit elvárok,, az egy írásos dokumentum, amelyben megsemmisítik a kitiltásomat, és egy sajnálommal kárpótolnak engem és a családomat az erkölcsi és lelki károkért, amik bennünket értek."

Eddig a levél. Nem adtam oda az igazgatónőnek. Az ofő meggyőzött, hogy nincs nagy gond, meg fogjuk tudni ezt beszélni ember módjára, és reggel nyugodtan menjek be, csak délután maradjak kinn a kicsivel. Másnap már délután is bemehettem, kezdett megnyugodni a lelkem, tán mégis csak látják, hogy nincs se szarvam, se patám. Vártam az időt, hogy megbeszélhessük a dolgokat az igazgatónővel. Eljött az év vége, évzáró, és a rákövetkező héten betelefonáltam az iskolába, és sokadszori próbálkozásra sikerült is utolérni, és adott nekem-nekünk egy két héttel későbbi időpontot a beszélgetésre. Eltelt a két hét, és az adott napon kiglancoltam a gyerekeimet és magamat is, utóvégre fontos dologról van szó, és beautóztuk a szokásos fél órát és 15 kilométert az iskoláig. Bekopogtam a porta üvegablakán és mosolyogva közöltem jövetelem célját a portásnővel, és kértem hogy szóljon az igazgatónőnek. "Nincs itt." - hangzott a kikerekedett szemű válasz. Ekkor én is elkezdtem kerekedni. "Ezt nem mondja komolyan..." Teljesen komoly volt, vártunk negyven percet, bár az ösztöneim azonnal jelezték, hogy nem fog jönni, és a telefonszámom hátrahagyásával és a kéréssel, hogy hívjon vissza, távoztunk. Le voltam forrázva. Ennyit ér egy szülő? Ennyit ér, ha valaki nem problémát, hanem megoldást keres? Legbelül fenntartottam még egy lehetőséget, egy pozitív kimenetelűt, hogy úgyis fel fog hívni elnézést kér, és rendben lesz minden.

Nem hívott. Sem pénteken, sem hétfőn. Én telefonáltam hétfőn, megint én, ekkor már éreztem, hogy nem túl páros ez a párbeszéd. Bevallom, azt hittem, hogy első mondatával exkuzálni fogja magát a kihagyott péntekért. Nem tette. Csak amikor megemlítettem, akkor hangzott el "jaj, elnézést, de..." De? Az elektronikus kommunikáció korában? Még az se kellett volna hozzá, csak egy jól bevált vonalas telefon, hogy odacsörögjön az iskola portájára, hogy elmondják az ott várakozó anyának a két gyerekével, hogy "sajnálom, ez ma nem fog összejönni".

Én vagyok az, aki bevállalta, hogy minden nap bebumlizok Budapestre a gyerekkel, mert fontos nekem, hogy hogyan és kitől tanul, meggyőztem a férjemet, minden tiltakozása ellenére, hogy ez nagyon kell nekünk, mert a gyereknek kell ez az iskola és életbevágó, hogy hol tanul. Fontos. De most itt vagyok letörve, mert nem érzem, hogy a másik fél ugyanolyan fontosnak érezne engem, vagy a gyerekemet ebben a kapcsolatban. Meg vagyok döbbenve, hogy egy igazgatóváltásnak ilyen, és ekkora következményei lehetnek, a régi előtt ma is leborulnék, annyi erővel és szeretettel tette a dolgát, most ha hagyom magam elsodortatni az érzelmeim által, csak kiborulok.

Szerencsére az Én-képem elég erős ahhoz, hogy ne érezzem magam sokáig sértve, továbbra is megoldásokat keresek a viszály helyett, de van egy pont, és ez az, ahol vissza kell jeleznem, hogy ezt a bánásmódot nem viselem el. A bizalmam sajnos azonban gyengébb, az igazgatónő emberileg úgy ment össze a szememben, mint a 90 fokon mosott gyapjúpulóver, és most itt ülök, kétségek között, hogy mi a helyes lépés, ha elviszem a gyerekemet onnan, ami idáig bevált, vagy vigyem, a talán-jobba, az ismeretlenbe.

 A taoista filozófia szerint a hatalom szolgálat, innen mindenki fejezze be magának...

Találkozás a Térben

Miért is vágtam bele a terápiába? Egyszerű kérdés, bonyolult lépés. Szükségem volt rá. Nem olyan volt, mint amikor az embernek egy pohár vízre van szüksége, nem az életem múlt rajta, hanem az életminőségem. Pontosabban, akkor még nem az életem múlt rajta, de évekkel később annak is eljött az ideje. Már korábban írtam róla, hogy az én folyamataim beindítója a gyerekszülés, pontosabban annak a hagyományos módon vett nem-megvalósulása volt, és az ezt követő bűntudat, önvád, magammal való diszharmónia vitt rá erre a lépésre. Lehet mondani, hogy túl drámai az alkatom, elvállalom ezt is, azonban mindenki életében vannak pontok, amikor eldöntheti, hogy elviseli, túléli, vagy feloldja a benne lévő és a külvilágban megjelenő feszültséget.

Amikor az első kisfiam született, nem gondoltam, hogy a bennem lévő vihart bárhogy is csendesíteni lehet (http://azelegjoanya.blogspot.hu/2012/11/mibol-lesz-szupermami.html), szenvedtem és megszenvedtem, és úgy gondoltam, hogy ezt nekem már másként nem lehet. Valamiféle remény akkor ébredt bennem, hogy az egész folyamat felülírható, amikor várandós lettem a másodikkal, annyira akartam, annyira vártam, hogy most megtapasztalom azt az érzést, ami pozitív kicsengésű világrahozatal lesz, hogy azzal gyógyítom magamat és ezzel - homályosan sejtettem - Elsőszülöttemet is. Mindezen várakozások után még nagyobb volt a sokk, hogy másodszor sem sikerült. Halálélmény, császármetszés, egészséges csecsemő.... és selejtérzés. Már megint nem sikerült. Mi a baj velem? Miért nem tudom azt, amit a nők milliói gond nélkül megtesznek nap mint nap? Miért én? Miért én?

Ahogy az lenni szokott, mindig van választási lehetőség az Élet elém is sodort egyet. A húgom és a barátnője akkoriban kezdtek Hellinger terápiára járni, és meggyőzték megtépázott magamat, hogy még ha nem is hiszek a sikerben, egy próbát megér. A helyzet érett volt, bennem a változás iránti igény érett volt, így Vilmos születése után hat héttel már terápián voltam. Mint általában a szerencsés első alkalmak, katartikus volt ez is. Ugyanakkor ráébresztett egy listányi dologra, amin dolgozni akartam, olyan volt, mint a hagyma rétegei, amik szép lassan váltak le a legbelső részről. Nem lettem függő, nem jártam terápiába minden hónapban, de ha valami elérte a forráspontot, akkor tettem érte. ... és nem ellene...

Napnál világosabb, hogy a gyerekeim fontosak számomra, minden anya így érez, így teljesen természetesen eljött az idő, amikor olyan feszítő kérdésekkel mentem terápiára, amik a gyerekeimet, és az én anyaságomat érintették, és volt ilyen szép számmal. Nem éreztem magam jó anyának. Még csak Elsőszámú ugrált körülöttem, de én akkor sem éreztem magam jó anyának, és joggal. Szívem legszebb érzéseivel szerettem a gyereket (és szeretem ma is), de ő hihetetlen érzékkel mindig meg tudta nyomni rajtam azokat a gombokat, amiktől felrobbantam. Heves természetű vagyok, így ezek a robbanások általában üvöltözéssel végződtek, és megnemértéssel végződtek. Miért is kiabáltam én itt? Mi volt ennek az értelme? Mi volt ennek a haszna? Értelmes válaszom nem volt ezekre a kérdésekre, így csak magamat ostorozhattam, hogy már megint szemét voltam, elő a bűntudattal! Végül is állítottam (terápiásan megdolgoztam) ezekre a témákra is, és lassan leesett a tantusz, hogy ahogy lassan én változom, úgy változik velem a gyerek, a gyerekek is. De nekem ez nem volt elég. Nyitott szemmel jártam, és láttam anyaként és (akkor még) gyakorló pedagógusként is, hogy mindenkinek vannak gombjai,titkos pontjai, és a gyerekei száz százalékos biztonsággal tudják ezeket nyomogatni. A gyerekek kristálytiszta tükröt tartanak elénk magunkról. Nem biztos, hogy minden esetben kellemes tükörbe nézni. Viszont ha ez így van, akkor a gyerek lehet a kulcs a megoldáshoz is, csak meg kell fejteni a kódot, hogy megértsük mit is próbál közvetíteni nekünk.

Elkezdtem figyelni a sajátjaimat, koránál fogva leginkább az Elsőt, és próbáltam analizálni. Egyáltalán nem ment. Igazából gyerekes volt azt hinni, hogy pont azt fogom részleteiben látni, megérteni, ami ennyire közel van hozzám. Ölelj magadhoz valakit, és mondd el pontosan mit is visel. Nem fogod tudni megtenni. Kell egyfajta távolság ahhoz, hogy az ember rálásson akármikori problémájára. Ekkor jött az ötlet, hogy valahogy be kell emelnem a gyereket a gyógyulási folyamatba.

Elmondtam az ötletemet a terapeutámnak, Kövesdi Krisztinának, és neki tetszett a gondolat. Egy hónappal később már együtt többedmagunkkal beszéltünk a részletekről, és egy hónapra rá elkezdtünk egy éles próbát is, kivel mással, mint a saját csemetémmel. (Régen a kutató orvosok is magukon  próbálták ki először a szérumot... a különbség annyi, hogy itt nem lehetett szó bántásról, vagy elrontásról, a Hellinger terápia, mert részleteiben ezt használtuk, mindig a szeretet rendjének visszaállítását célozza.) Nem fogok hazudni, nagyon nehéz volt. Nekem is, és neki is, sőt a Kicsi sem maradt érintetlen a történetben. De amit kaptunk általa az messze meghaladja azt, amit adnunk kellett érte. Amikor a terápiás Térben (morfogenetikus mező) találkoztam így először a gyerekemmel (ehhez a gyereknek nem kell jelen lennie, képviselő jeleníti meg), magával ragadott az érzés, hogy mekkora szeretet köt minket össze. Elsöprő volt. Nekem pedig, bűntudat-tépázottan, rosszanya-tudattal pont erre volt szükségem. Tudni, hogy a gyerek tudja hogy szeretem, még akkor is, ha ordibálok, és nem tudom mindig azt nyújtani, amit szeretnék. Teljességgel feltétlen szeretetet tapasztalhattam meg, amit sejtettem, de elhinni nem mertem.

A második fázisban - ennek meglátásához kellett a külső szem - rá kellett jönnöm, hogy mit közvetít a gyerek azzal, ami engem idegesít, mi a mondandója. Lassulásra, szemlélődésre és látásra invitált, és tanított, hogy nekem is meg kell engednem magamnak a saját kreatív folyamataimat, és neki is a sajátjait. Ahogy telt az idő, egyre inkább másként láttam és látom a fiamat, és egyre könnyebben látom másként a fiamat. Olyan érzés néha ránézni, mint az átlátszó műanyag mögé rejtett óraműre, értem már miért tesz bizonyos dolgokat, ahogy teszi. Már azt is értem, hogy miért nem pakolja el a zokniját, és mert értem, elkerül a düh. Egyfajta gyönyörűséges egységérzés kerít hatalmába, hogy egy vérből valók vagyunk. Látom, hogy ugyanazok a rugók dolgoznak bennünk, látom magam a tükrében. Tetszik a kép. Már tetszik a kép. Ő is elérte a célját, elkezdtem lassulni, és ezt minden idegszálával érzékelte-érezte, mert kettőnk kapcsolatában ott és akkortájt reneszánsz köszöntött be, olyan harmóniában telt az a nyár, amire évek óta nem volt példa. Persze minden gyereknek más a mondanivalója, mindenkinek más a feladata, amit meg kell ugrani. Ez az én példám volt az egyik gyerekkel. Az egyik példám, és csak az egyik gyerekkel.

Mondják, hogy puding próbája az evés, a mienk az idő volt, van és lesz. Meg tudjuk-e tartani az összhangunkat, tudunk-e továbbra is egy nyelvet beszélni? Most így majdnem négy év távolából ki merem jelenteni, hogy sikerült. Természetesen voltak és lesznek köztünk súrlódások, nem is ezeket akartam gyökerestül kiirtani... mi a megértést céloztuk meg, egymás megértését, és ezen túl egymás elfogadását. Erre persze lehet azt mondani, hogy az teljesen természetes, hogy egy nő érti és elfogadja a gyerekét... Persze van ilyen is, nekem is két teljesen különböző gyerekem van különböző történetekkel, célokkal és stílussal, és teljesen másként állítanak nekem kihívásokat. Másként és máskor. De mindig állítanak kihívásokat, és ahhoz, hogy ezeket szépen lehessen kezelni, szükség van egy biztos alapra, számomra ezt adta meg, hogy a kellő időben bevallottam magamnak, hogy nekem ez egyedül nem megy. Ahogy haladunk előre az időben más és más gubancok, történetek, kihívások és megoldások, sikerek tükröződnek vissza a gyerekekben. Így lett a neve is a terápiának: Tükör. Mindig olyat mutat, ami van.

Lehetséges - velem is megtörtént - hogy olyan anya, apa tudsz lenni az egyik gyereked felé, amilyen szeretnél lenni, és valami miatt, a másikkal gondod van. Valami miatt, valamit aktivál benned, a múltadban, a személyiségedben, ami mellett nem tudsz elmenni.

Tudom, hogy kockázatos dolog ilyen témájú cikket írni, mert körülbelül fél másodperc alatt minősítenek beszámíthatatlannak és komplett hülyének. Tudom. Meglátni azt, hogy az anyaság olyan kihívást jelent, amihez esetleg egyedül kevés vagyok, ez fáj. Éppen ezért mindenki bőszen védi magát, ha anyaságról, apaságról van szó. "Én mindent megpróbáltam!" Én is mindent megpróbáltam. Volt, hogy nem volt elég. Természetesen nem kötelező jellegű amikről írok, de ha most bárki is sértettnek, megbántottnak érzi magát, akkor van legnagyobb köze a témához. A szeretet ami egy anyát, apát és a gyerekeket összeköti örökérvényű, elvehetetlen és megkérdőjelezhetetlen, viszont nem mindegy... nem: nagyon fontos, hogy ezt a szeretetet hogyan fejezzük ki. Ebben segít amiről beszélek.

Nem bírom az önfényezést, és nem vagyok jó az önreklámozásban sem, de a hamarosan megszűnő honlapról idemásolom azoknak a véleményét, akik már belekóstoltak ezekbe a folyamtokba.

"Szerintem a legtöbben már mások nehézségein, problémáin keresztül is sokat tanulhatnak, akár úgy, hogy felismerik, ez nekem nem is probléma, és ezzel erősítik az önbizalmukat "lám, ez bennem fel sem merült problémaként", és esetleg tanáccsal is elláthatják a másikat. Ha a másik problémája mélyen megérint, ha ráeszmélünk, hogy vannak olyan gondolatok, félelmek, (jó szülő vagyok-e?, türelmes vagyok-e?, következetes vagyok-e? és ha nem, az baj-e?) melyek univerzálisak, és szinte minden szülőt utolérnek valamikor, az megint csak segíthet a dolgokat helyre rakni, a terheket könnyebbé tenni. De az igazán nagy felismerések akkor történnek szerintem, amikor az ember a saját problémáit adja elő, játssza el úgy, hogy közben ott van mögötte a segítő, aki az egészet kívülről szemléli, és nem érintett benne érzelmileg. Azok a kérdések, azok az "elejtett fél mondatok" nagyon sok gondolatot indítottak el bennem, aki azért volt ott, mert sok-sok gyereke közül az egyikkel igen nehezen találja meg a közös hangot. Annyi mindent látok most már másképp, megérettem, hogy a kisfiam a viselkedésével igazából nekem akar segíteni, nekem akar tükröt tartani, hogy ma már jóval türelmesebb vagyok vele, és próbálom a "muszájaimat" máshol levezetni, és nem rajtuk. Hogy muszáj jónak lenni, muszáj okosnak lenni, muszáj fogat mosni, muszáj csak helyesen cselekedni, muszáj őszintének lenni, minden helyzetben, mindenkivel. Az éltünk ettől még nem vett 180 fokos fordulatot, de ha már a viták egy részénél időben bekattan, hogy ezt most nem a régi, megszokott sémáink szerint kell lejátszanunk, már nyertünk. Kevesebb vitát, több nevetést, több megértést, több lazaságot. Mindenkinek ajánlom, aki megragadt, beragadt egy problémába, és úgy érzi, elfogytak az eszközei." (K. K. Zs.)

 

"Nem tegnap volt, hogy befejeződött a Tükör terápia, de mély nyomokat hagyott bennem, úgyhogy nem lesz nehéz dolgom összegezni az egészet. Nekem egy hatalmas lökést adott, elindított egy úton, amit azelőtt csak keresgéltem, de nem találtam. Furcsán hangzik ez, de így van. Így utólag bevallom, kicsit szkeptikusan álltam az egészhez, nem tudtam, mi fog kisülni belőle és azt meg végképp nem gondoltam, hogy úgy fogok rá visszaemlékezni, mint egy mérföldkőre az életem során. Ami ott történt azt azóta sem értem igazán, lévén, hogy írástudó, racionális embernek tartom magam. Nem volt semmi hókusz-pókusz és varázslás, de az eredménye az lett, hogy a segítségeddel elindultam egy olyan úton, amit 3,5 éve keresek és nem találok. Nem azt mondom, hogy egycsapásra minden gondom megoldódott, de azt biztosan mondhatom, hogy látom a fényt végre az alagút végén.

 Sosem gondoltam, hogy a kimondott szavaknak ekkora jelentősége és hatása lehet és lesz majd az én életemben is. Nekem a terápia megadta azt az erőt, ami elengedhetetlen előfeltétele egy anya magabiztosságának. Mindig hálás leszek ezért neked, nemcsak magam, de a kisfiam miatt is, akit az én változásom szintén megváltoztatott. Leírhatatlan jó érzés látni, hogy az én zárkózott kisfiam hogy válik nyitott, cserfes kis rosszcsonttá. Aki egy évvel ezelőtt még mögém bújt, ha bárhová mentünk, most elsőnek ugrik ki a kocsiból és minden érdekli ami új, ami ismeretlen. Az életünk változott meg ezzel a lehető legpozitívabb irányba"(E. K.)

Tudom, hogy az alábbi link családállításként van aposztrofálva, de mivel hasonló technikával dolgozik, ha érdekel, csatlakozhatsz a csoporthoz. Ha bármilyen kérdésed van, várom a hívásod a 06 20 291 97-es telefonszámon vagy emailben az "Elég jó anya" FB profilján. https://www.facebook.com/events/1456952171195227/

Az arany bankbetét

A kilencvenes évek második felét nem éltem volna túl ép ésszel, ha nem olvasom el az összes Hrabal és Müller Péter könyvet, amire csak rá tudtam tenni a kezem. Ittam, ettem, lélegeztem azokat az írásokat. Bohumil (csak nem sértődne meg, hogy lebohumilozom) már régen a legmagasabb etetőről szórja a magokat a galamboknak, de Müller Péter él és továbbra is ír. Olyannyira, hogy karácsony előtt megjelent egy cikke, amit először elolvastam, aztán kényelmetlenül éreztem magam tőle, aztán utolsó lépésként rájöttem, hogy nem tetszik. Van a végén egy icipici zöngécske, ami ellen kapálózom.

Tudom, tudom, már szórom a hamut a fejemre, de akkor sem értettem egyet a végével, legalábbis ebben a formában nem, még akkor sem, ha Kaffka Margittól való az idézet, ami a bejegyzés gerincét adja. (http://www.life.hu/sztarszerzok/20131025-muller-peter-heti-utravalo-97-resz.html) Elolvastam jópárszor, mire tudatosítani tudtam magamban, hogy mi idegesít. Elismerem, hogy én is egy ilyen "zavaros valami" vagyok, szétvetnek a kreatív energiák, bár ügyetlen vagyok, és nem tudom ezeket felhőtlenül a főzés és más otthon végzendő teendőkre átirányítani. Én is egy csúcs-akaró vagyok, fontos (lenne), hogy elismerjenek, hogy tudjam, jól odaraktam magam. (Bár lehet hogy csak magamat áltatom azzal, hogy ér valamit, amit csinálok...) Ami idegesített, az a tanács, a legvégén. "Több lehetőséget - pályák, munkák, szerelem, alkotás, harc, cselekvés és tanulás irányában!" ... és Müller Péter egyetért. Én is egyet értek. De egy alapvető, lényegi, megkerülhetetlen momentum kimaradt. Az időzítés.

Egy nő, ha már arra adta a fejét, hogy embert nevel fel legjobb tudása szerint, ha már megkapta ezt a feladatot, akkor ezt végre is kell hajtania. Ez a feladat egész embert követel, időszakonként hétszer huszonnégy órában. Vannak olyan helyzetek, amikben nem jó az anyahelyettesítő, kizárólag és csak anyától az igazi. A mai világban viszont szlogenné vált a női önmegvalósítás.  Megyünk iszonytató karriert futunk be, (majdnem!) úgy keresünk, mint egy férfi, mindenki látja, hogy totál multifunkciósok vagyunk, csillogunk, megjelenünk, dolgozunk vakulásig, mert mi is meg tudjuk csinálni...! Persze, valósítsuk meg magunkat, rendben van. A drámai változás viszont óhatatlanul bekövetkezik, ha mindezt egy-két-hár... gyerekkel az oldaladon akarod véghezvinni. Ha előtte, semmi akadálya. De gyerekkel? Itt jön be az idő, az a nyavalyás, földi létünk nem elmismásolható dimenziója. Ha gyereked van, akkor odaadtad magad egy másik ügynek, ha tetszik, ha nem átlépsz egy másik időszámításba, ahol senkit nem fog érdekelni, hogy már egy éve nem aludtál rendesen, konferencia lesz, vagy leadási határidő, esetleg kellene vegyülni a többi vezetővel a Cégnél, elsősorban anya vagy már, feladatod van. Rohansz az iskolába, ha rádcsörögnek, kottát olvasol, pedig előtte erre nem voltál képes, és éjfél után is végighallgatod, ha fáj a lelke. Tisztában vagyok vele, hogy nehéz realitás ez, különösen manapság, hiszen ki akarna önszíve és pénztárcája ellen dolgozni? Amit ez a felvetés mondani akar, nem időszerű, sajnos, mert amit ezzel az időszakosan lemondó és feláldozó hozzáállással nem lehet pénzt csinálni, és egyre többször ez nem vegyekemagamnakújcsizmát kérdése, hanem a megélhetésé. Mégis... Ezt nem lehet pénzben kifejezni... de mégiscsak gyűlik valahol, még akkor is ha nem tudom forintra, vagy bármely más földi devizára átváltani.

Olyan sokszor elhangzik manapság, hogy mindenki behelyettesíthető. Hát nem. Senki nem az. Ha egy nő nem vállalja fel a helyzete által kapott felelősséget, akkor az ugyan átszáll másra, aki elvállalja: rokonok, barátok, iskola- vagy óvodatársak...Viszont soha semmivel nem lehet tökéletesen helyettesíteni azt, amit első sorban egy anyától kell megkapni. Természetesen ugyanígy vannak átvállalhatatlan szerepei egy férfinak, apának is. Kényszerből megvalósul a behelyettesítés, de némi űrrel. Egy lázas gyerek , lelkének nem a Nagyi simító keze kell, hanem Anyáé. Csakis Anyáé. Vannak helyzetek, ahol és amikor ott kell lenni. A gyerek lelke pedig emlékszik - ugyanúgy, mint a miénk - , és mint egy jó kis bankár, elteszi ezeket a feláldozott éjszakákat, kihagyott mozikat, apró figyelmességeket, és tudja, hogy ez csakis érte történik. Ő sem behelyettesíthető. Sem külföldi úttal, sem kövér fizetési csekkel, sem mindennel, amit a gyerek szeme megkíván. Semmivel. Ezek az áldozatok, adományok, a Rá fordított idő pedig gyűlik csemetéink arany bankbetétjében, mely nem tud elévülni, nem fogja értékét veszteni. Használnunk is kell majd, amikor feszültté válik a viszony szülő és gyereke között, ha máskor nem tinédzserkorban biztosan. Remélem lesz elég fedezetünk...

De hol a megoldás az önmegvalósításhoz, ha már gyerekkezek szorongatják a mancsunkat? Ez rejlik az időben: meg kell várni azt az időszakot, amikor már sérülés nélkül távolabb mehetünk a gyerekektől, amikor elég érett arra, hogy megértse Neked mi a fontos, Te mit szeretnél, Te mi szeretnél lenni. Nem tudom hány év, gyerekenként változó, ezt csakis ösztönből ítéli meg egy nő helyesen. De kell az idő, hogy a gyerek elérje azt az önállósági pontot, hogy krízishelyzetben meglegyen benne az a szilárd belső anyakép, ami már nem elvehető. Egyfajta bizalom, egyfajta oltalom, ami nem múlik el, egy életre szóló kapaszkodó. 

Lehetségesnek tartom, hogy sárga vagyok az irigységtől azokra, akik nagymamákkal, nagypapákkal felszerelve elódalognak a világ más tájaira egy hétre kettőre utódaik nélkül. ...nem, tutira irigy vagyok... Nekem ez nem adatott meg. Viszont bele kellett magam ereszteni az anyaságomba nemcsak nyakig, de a fejem tetejéig, nem volt más választásom. Ez a kényszer sem lehetőség nélküli. A tanulás lehetőségét hordozza. Akármennyire vágyom rá, még nem értem el a szakmai célomat, életcélomat. Nem ünnepelhetem a saját nagyságomat, mert nem látszik, nem csillog. De amit megéltem, azt fenékig megéltem, benne voltam, elvállaltam. Volt hogy jól, volt hogy rosszul csináltam, de vállalom érte a felelősséget, és őrzöm Önmagam a változásban.

SNI, TSMT, és egy fogós kérdés a NevTanban

 Ha még nem említettem volna, a nagyfiamat még a hatodik születésnapja előtt Speciális Nevelési Igényűnek nyilvánították. Egy karácsonyi készülődésen közelített meg óvatosan az egyik óvó néni, hogy ők nem tudják, én hogy látom ezt az egész helyzetet, de szerintük a csemetém nem érett, és szeptemberig nem is lesz érett az iskolára, mert egész egyszerűen nem bírnak vele, szabálytartása nulla, ... és egy hosszú felsorolás következett. Tudtam már akkor is, igazából az után a születés után, amit Ő bevállalt, szinte törvényszerű volt, nem is kapálóztam ellene, én is így akartam, hogy legyen még egy éve érni, és legfőképpen játszani.

Így tehát elbattyogtunk a területi NevTanba, ahol elvégezték az összes korához illő tesztet a kis kerekfejűn: Bender-teszt, diszlexia tesz, rajz teszt, finommotorika, nagymotorika benne volt minden, és a végén a rendszer kiköpte a választ, hogy a gyerek nem tökéletes. Nem volt sok hírértéke, ezt idáig is tudtam. Konduktorként, azért némi rálátásom volt a gyerek fejlettségi állapotára, és az előéletére, így én is tudtam, hogy idegrendszerileg nem ott áll ahol a nagy átlag a korcsoportjában. Izgágább, nehezen leköthető volt, sík terepen rendszeresen elhasalt, gurulós motornak és biciklinek csak azért ment a közelébe, hogy felfordítsa őket, és a csavarokat vizsgálhassa, és jobb esetben szétszedhesse, utált rajzolni és csakazértis ököllel fogta a ceruzát.

 Szóval erősen alulteljesített a korosztályos megmérettetéseken, így a vizsgáló pedagógus képbe hozott az aktuális fejlesztési lehetőségekkel, és közös megegyezéssel a TSMT mellett döntöttünk, logisztikailag és  anyagilag ez tűnt a legelérhetőbbnek. (Halkan jelzem, hogy SNI-s gyereket nevelni kész anyagi romlás, ha az árakat és a beutazandó kilométereket nézem, ugyanakkor még halkabban mondom, hogy gusztustalannak tartom, ahogy egy egész iparág alakult ki a gyerekek fejlesztésére, amik/akik megmagyarázzák és igazolják, hogy szinte minden gyereknek szüksége van az ő szolgáltatásaikra. Egy gyereknek alaphangon arra van szüksége, hogy meleg fészke legyen, szeressék, és figyeljenek rá. Attól nem lesz érettebb, okosabb, tehetségesebb, hogy egy vagyont költünk rá, mert rettegünk attól, hogy lemarad, de cserébe így lesz fejlesztő pedagógiából észtvesztően jó kereseti lehetőség.)

Volt diagnózisunk, tanulási veszélyeztetettnek nyilvánították a csemetémet, figyelemzavart, mindenféle részképességzavart állapítottak meg nála, és a hivatalos papírt kaptunk arról, hogy beiskolázáskor két gyereknek számít az osztályteremben. Gondoltam legjobb, ha tiszta forrásból táplálkozunk, így elmentünk a BHRG Alapítványhoz, ahol felmérték a gyerek állapotát, megint megállapították, hogy bizony van mit tenni, és elláttak minket, egy hat hétre szóló programmal. Mint már említettem konduktor vagyok. Hozzá vagyok szokva mozgásprogramok levezetéséhez. De ez, a saját gyerekemmel, nagyon nehéz volt. Szenvedtünk is, mint a kutya, pedig még gyesen voltam a Kicsivel, így idő volt elég, de majdnem minden nap motiválni az egyébként is nehezen irányítható lurkót, hogy egy órán keresztül azt tegye, amit egyébként sem akar, és még kényelmetlen és nehéz is neki, így folyamatos visszajelzésre és javításra volt szüksége, mindezt egy másfélévessel a nyakamban... embertpróbáló volt. Mindegy, megcsináltuk. Már nem is emlékszem hát hathetes etapot csináltunk végig, amikor elérkezett a felülvizsgálat ideje a Nevelési Tanácsadóban körülbelül egy év múlva az első alkalomhoz képest. Ekkor már a plusz óvodai évben jártunk, a beiskolázás elkerülhetetlen volt, nem is akartam már elkerülni. Újabb tesztek. Az eredmények? Nos, természetesen sokkal jobbak lettek, erről azonnal biztosított a fejlesztő pedagógus, de még mindig nem az igaziak, további terápia javasolt.

Így tehát további terápiát folytattunk, és be kell valljam, már nagyon fáradtak voltunk mind a ketten, testileg, lelkileg. Az iskolakezdés előtt - amikor egy friss TSMT-s felmérés azt mutatta, hogy már nem sok van hátra, de még mindig van - abbahagytuk az egészet. Kövezzenek meg, elegem volt. Elegünk volt. Úgy gondoltam, hogy ha valamit fejlődni lehet még, majd megoldja a kölyök magának: sportol, játszik, iskolába jár, él.  Ebben a korban (4-7 év) egyébként is olyan gyors tud lenni a gyerek természetes érése, fejlődése, hogy simán lehetséges, hogy magától produkálja a pozitív változásokat.

Elkezdődött az iskola, a kezdeti problémákon túl (http://azelegjoanya.blogspot.hu/2013/04/kis-nagyember-esete-maga-tartassal-es.html), tanulmányilag semmi, de semmi fennakadás nem volt. Sőt, élvezte az iskolát, virágzott benne. (Ott is járt "figyelemórákra".) Eljött a tavasz, és vele a NevTanos ellenőrzés időpontja. Ugyanaz a kedves mosolygós Barbara néni foglalkozott velünk, mint azelőtt mindig, meg volt elégedve Ákos tanulmányi előmenetelével, de jelezte felém, hogy még mindig diszlexiaveszélyeztetettség jeleit mutatja, és aggodalmát fejezte ki, hogy - bár csemetém akkor már elmúlt nyolc éves - nem alakult ki az oldalpreferenciája, ezért további fejlesztést javasolt. Először is ezen megdöbbentem. (Zseniális gyerekem közben persze "kagylózott", és rögtön készen állt a válasszal: "Én azért vagyok kétkezes, mert a Papa angol és balkezes, Te meg magyar vagy és jobbkezes." Ehhez mit lehet hozzátenni? Akinek két világot kell ötvöznie magában, az néha nehéz munkára vállalkozik.) Persze nem rejtettem véka alá a véleményem, és nagy kerek szemekkel tudakoltam, hogy mi a probléma azzal, hogy a gyerek kezessége nem alakult ki?

 A válaszra, bevallom, nem emlékszem. Arra azonban igen, hogy amikor a további terápia lehetősége merült fel, a nem látható fejemet azonnal elkezdtem rázni, csak úgy belül, hogy ne lehessen rögtön látni. Közben azt is láttam a szemem sarkából, hogy Ákosom is felkapta a fejét a fejleményekre, és izgatottan várta a válaszomat. Ekkor megsajnáltam a gyereket. Már megint egy listát kapott a nyakába azokból a dolgokból, amiket nem tud (fejlesztő pedagógusi szemmel nézve) kielégítően végrehajtani... és akkor úgy döntöttem a gyerek oldalára állok a fejlesztéssel szemben. Ránéztem a fiamra és hangosan kimondtam a pedagógushoz fordulva: "Ne haragudjon, én ezt már nem csinálom. Ez a gyerek nekem pont úgy jó, ahogy van." Csend. Dramaturgiailag illene ide, ha azt mondanám, hogy a kispasi szélesen mosolygott. De nem tette. Rám nézett, komolyan, mélyrehatolóan, nem tudom szavakba önteni mit kommunikált pontosan, de teljesen elgyengültem tőle. Az igazat megvallva, majdnem elbőgtem magam.

Erre nem volt senki felkészülve. Barbara néni nézett rám, és nem tudta mit mondjon. Végül is úgy váltunk el, hogy nem volt válasz erre a kijelentésre. A papírt megkaptuk a jövőbeli fejlesztés ajánlásáról, de senki nem fejlesztett semmit, legalábbis nem úgy ahogy azt elvárták volna. Rábíztuk ezt a nemes feladatot az Életre, a Sorsra és a Gondviselésre, én továbbra is úgy gondoltam, hogy mi megcselekedtük, mit megkövetelt a haza.

Telt, múlt az idő, átszervezték a Nevelési Tanácsadókat, a mienket kilakoltatták, elköltöztették, és hosszú ideig senki nem tudott semmit, hogy mi lesz, hol lesz, hogyan lesz. Amikor elkezdődött az új iskolai év, számunkra már a harmadik, a suli jelezte, hogy már több mint egy év eltelt a legutolsó felülvizsgálat óta, mennünk kellene megint NevTanulni. Idén először nagy pecsétes papírokat kaptunk, jellemzéssel, hivatalos vizsgálati kérelemmel, miegymással. Mondhatom, öröm volt nézni. (Ez itt a szarkazmus helye.) Persze a nagy fejetlenség miatt, szeptember elejétől mostanáig tartott az időpont meghatározása, de megtörtént, és múlt héten elkocogtunk megint rendes évi vizsgálatunkra. Mondhattam volna hogy békésen kocogtunk, nem nem felelne meg a valóságnak, mert Ákos személyes sértésnek vette, hogy nem mehet vissza a megszokott Barbara nénijéhez, mert valami rendelet megakadályozza, hogy ugyanaz a személy vizsgálja a gyereket. (Én sem értettem, megkérdeztem, pártatlanságra hivatkoztak. Ettől függetlenül még mindig nem értem, lehet hogy én is SNI-s vagyok...)

Megint kedves, idősebb hölgy fogadott, halkan beszélt, mosolygott, a gyerekem averziói elpárologtak. Mivel akkor láttuk egymás először, Irén néni kikérdezett a múltról és jelenről, konstatáltuk, hogy egyetértünk nevelési kérdésekben, a terápia fontosságában megoldatlan pszichés gubancok esetén, és akkor rátértünk az iskolára. "...és hogy van Ákos az iskolával?" - kérdezte Irén néni, én pedig az általam ismert igazsághoz híven válaszoltam. "Hát a magatartásával vannak néha gondok, de tanulmányilag kitűnő tanuló..." Felnézett a jegyzeteiből a szemüvege felett, teltek a másodpercek, végül megkérdezte: "Akkor miért vagytok itt?" Elnevettem magam, "Fogalmam sincs, nem a saját jószántamból jöttünk." "De hát miért küldött az iskola?" "Ákos magatartása miatt..."

Sóhajtott, és olyan csendben, hogy Ákos nem is hallhatta, csak annyit mondott: "Ezzel én nem tudok mit csinálni." Ettől függetlenül rajzoltatott vele embert, házat, és csináltak egy Bendert is. Utána közösen összehasonlítottuk az előző felülvizsgálatok eredményeivel. Én nem emlékeztem az előzőekre, de megdöbbentő volt szembesülni velük. A régi rajzok hihetetlenül igénytelenek, sőt tovább megyek, bénák voltak. De a frissek kidolgozottak és alaposak voltak, néztünk mindannyian, Ákos természetesen nagyon büszkén. Összevillant a szemünk megint, - "Most én itt mit vizsgáljak? - kérdezte. Grimaszoltam és felvontam a vállaimat, én se tudtam a választ.

Ellenben rossz érzés született bennem. Ha más is ilyen rendben levőnek látja a fiamat, ha én is rendben levőnek látom a fiamat, megszűntek azok a bizonyos kitapintható-mérhető hiányosságok, akkor az iskolában miért problémaként jelenik meg? Tudom, hogy impulzív, tudom hogy folyamatosan tolja magát előre, tudom hogy vehemensen érvényesülni akar... de hol itt a baj? Ez Ő. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon nehéz huszonvalahány egyéniséget összehangolni, iszonyatosan nagy meló, viszont a emberkét problémásnak tartani a kirívó egyénisége miatt... az szerintem óriási tévedés. El fogok menni a tanítókhoz, és ezúttal nem arról fogunk beszélni, hogy a kisfiam mit csinál rosszul. El fogom őt magyarázni nekik, hogy annak lássák, és annak fogadják el, ami. Remélem sikerül.

Ami a terápiákat illeti, senki ne gondolja, hogy ellenük vagyok. Kicsit furcsán venné ki magát egy konduktor/családállító szájából... De minden terápiának megvan a helye és ideje, és ugyanúgy döntés és felismerés kérdése hogy elkezdem a terápiát, ugyanígy felismerés kell ahhoz is, amikor abba kell hagyni. A mi esetünkben elértünk egy határt, ahol már a kettőnk közötti bizalom sérült volna, ha folytatjuk. Helyett kellett adni az elfogadásnak. Végső soron ez minden terápia alfája és omegája. Ma is ugyanígy tennék.

Alkímia

Régóta mondogatom, hogy Ákosgyerek az én múzsám. Születésével, és azóta is, művészi módon passzíroz bele olyan helyzetekbe, amiből csak nehézségek árán tudok kikecmeregni. Ugyanakkor életem katalizátora is ez a hihetetlen lurkó, mert a tudatosságnak és a tudattalannak olyan bugyrait jártam be miatta, vele és érte, amelyek létezéséről addig halvány sejtelmem se volt.Jelen bejegyzés apropója nem az első a témában, jelesül a gyermekem magatartásáról van szó megint, és bár már unalmasnak látszik a téma, mindenkit biztosíthatok nem volt, és nem lesz az. Sőt. Számomra most ért be egy többéves (gyerkőc születésekor kezdődő) folyamat, ami a gyerekkel kezdődött és most talán velem fejeződik be (egy időre).

Óvodáskora óta tudom, hogy kihívás neki mindenféle szabálytisztelet, ahol az egyénisége korlátok közé van szorítva, bajos volt rávenni, hogy hallgasson a kérő szóra, legyen az szépen vagy csúnyán mondva, általában véve igen nehezen lehetett rávenni bármire, ami nem az ő fejében született meg. Lehet, hogy ez azért történt meg, mert külső információ már nem fért a fejébe, mert az általában tele volt jobbnál-jobb ötletekkel, kivitelezendő projektekkel, de ugye ez elég kellemetlen, ha mondjuk éppen a vonatállomásra rohan az ember lánya, és ki se tudja csavarni csemetéje kezéből a három méter celluxból kreált (egyébként igazán szemrevaló) miniatűr kerekesszéket, mert a földből alig kilátszó körömszakadtáig ragaszkodik hozzá, hogy az még nincsen készen, és most kell befejezni. Anyaként iszonytató volt megélni az efféle helyzeteknek az akkori megoldását, ami általában arról szólt, hogy üvöltözésbe és veszekedésbe torkollt az egész, gyerek - végül is - le lett tromfolva helyzetemből fakadó szülői tekintélyemmel, és többévtizedes pedagógusi múltammal. De szörnyen éreztem magamat. Közben is, utána is. Kerestem a kiutat, és nem találtam, jobbára zsákutcákba tévedtem. Gondolom nem én vagyok az első, se az egyetlen aki így érezte magát a gyerekével, a gyereke miatt.

Belefáradtam a kiabálásba, a szégyenérzetbe, a sehovanemjutásba, és éreztem minden idegszálamban, hogy ezt így nem tudom, nem akarom tovább csinálni. Jártam terápiára, sőt a fejemben kibontakozott egy új megközelítés is, hogy hogyan lehetne anyákat gyerekükkel összehangolni, feltárni az okokat, és kisimogatni az elromlottat. Erről később részletesen is fogok írni, talán másnak is megéri elolvasni.

A lényeg, hogy rengeteg önmagamban vájkálás, gyerekelemzés után lassan valami elkezdett megváltozni. Mi kezdtünk el megváltozni, a gyerek és én. Már elkezdtem megtanulni kezelni magamat, a saját reackióimat, és érteni a gyerek által közvetített információt is. Szembe kellett nézni a valósággal, hogy a gyerek viselkedése nagy részben tőlem függ, és nem csak azt értem ezalatt, hogy én hogyan vagyok önmagammal, hanem azt is, hogy mennyire értem a saját gyerekemet és a mozgatórugóit. Ez a megértés az, ami képessé tesz arra, hogy képes legyek a csemeté(i)men azt a "gombot" megnyomni, amivel célt érek, de nem nyomorítok. Sem ő(ke)t, sem magamat.

Az első ilyen élményem katartikus volt, olyan, mintha egy ménkű nagy hátizsákot leemeltek volna a vállamról. Azonban később, és azóta sokszor kisiklások mégiscsak megtörténtek, leginkább annak köszönhetően, hogy emberke nőtt, változott, és személyiségének különféle kirakóskockái aktiválódtak. Régebbi blogbejegyzéseimben ezeknek a megoldásairól már írtam, de csak most - megint egy magatartásigazítás ürügyén -  talán rájöttem, hogy hogyan lehetne rövidebb úton, és tartósabban elérni a megoldást. Természetesen ez is kétszálú történet, az egyik az enyém, a másik a fiókáé.

Év eleje óta lappangó feszültség a tanító nénik és a lurkóm között, hogy megint nagy a szája, nem alkalmazkodik az osztályhoz, nem figyel, önmagát helyezi a közösség elé, és így hiába vág az esze, mint a borotva, mégiscsak kellemetlenség vele lenni egy osztályteremben, legalábbis a tanítóknak folyamatos kihívás a kispasi kordában tartása. Ezt a helyzetet durranásig feszítette egy folyósói incidens, amiről teljesen pontosan ma sem tudjuk, hogy mi történt, mert ahány gyereket kérdeztem, kérdeztünk annyi variációt kaptunk a történtekről. Ami biztos, hogy a gyerekem oda nem figyelve a másik kérésére párszor ráugrott annak üres (lábat nem tartalmazó) cipőjébe, és ezek után a feje összetalálkozott a radiátorral. Púp az én gyerekem fején, figyelmeztető a másik ellenőrzőjében. Nekem itt lett tele a pohár. Szégyelltem magamat, hogy megint ilyen helyzetbe hozott a gyerek, ahol megkérdőjeleződik, hogy jól teszem-e a dolgomat, mint anya.

Ez az érzés, mármint a szégyen, azért volt gyönyörű, mert az ezt megelőző héten kutyafuttában olvastam egy önnevelő buddhista szokásról, hogy ha valami feldühíti őket, vagy negatív érzelmeket okoz bennük, akkor felírják egy könyvbe, és teszik ezt két héten keresztül. A két hét leteltével pedig látszik világosan, hogy mik azok a helyzetek ahol az ember ugrik valamire, és kihozható a nyugalmából. Azt írták, ez megoldja a problémát. Nyilvánvalóan ez megpendített bennem valamit, mert kényelmetlen volt olvasni, nem is jegyeztem meg teljes részletességgel miről volt szó. Ám a magocska el lett vetve, még ha véletlenül is, és amikor a margitszigeti bringózás közben ráüvöltöttem a gyerekre, aki éppen nagy csattanással nekikormányozta a négykerekű járművünket a padkának, rájöttem, hogy ez az az érzés, ami engem az esetek legnagyobb részében kihoz a sodromból. A szégyen. Ez az én gombom, amitől elvesztem a józan ítélőképességemet, és a helyzet méretétől függetlenül, és így igazságtalanul kijövök a sodromból. Bringózás közben ez azt jelentette, hogy "jesszusom, most hány embert tartunk fel, mert te nem tudsz tisztességesen kormányozni, mit fognak gondolni rólam, mindenki minket néz, jaj de kellemetlen". Persze mentünk utána ötven métert, és nagy koppanással leesett a fejemben a tantusz, hogy mi történt.  Én éreztem magam kellemetlenül - közvetve a gyerek miatt - , és a gyereket szidtam meg. Gratulálok magamnak! Így kell ezt csinálni! (Később rájöttem, hogy a másik ilyen algomb, amikor nem nálam van az irányítás, bizonytalanságérzést kelt bennem, tehát ideges leszek. Hiába a pedagógus-gyerek mindig hátrányban van.)

Mindezekkel a lelki tarisznyámban ért a sokk, hogy az én gyönyörűm megint nem bír magával, és ő is figyelmeztetőt kap, ha kiderül, hogy visszaütött. Szégyenérzés azonnal felütötte a fejét, de most, mivel már szembenéztem vele, nem kiabálásba vezetett át, csak idegességbe. (Nem megy minden azonnal, na!) Péntek lévén az összes cuccát beraktuk az autóba, és a nyitott csomagtartónál leültem, és nyugodtan kikérdeztem, hogy mi történt. Igen, nem figyelt, amikor kérte a másik fiú, de ő nem ütött a cipővel. Jó. Hazamentünk, és amíg a két gyerek a kertben játszott, felhívtam a másik kisfiú anyukáját, és még kettőt, akivel barátságban vagyok, hogy ők is kérdezzék ki a saját csemetéjüket az ügyről. Mindent összevetve, szerintem az én fiam nem vetemedett többre, mint a cipő meglengetése a másik fiú felé, miután az odalökte a fejét a radiátorhoz, de ez nem mentség, ketten voltak benne a helyzetben, méghozzá nyakig.

A beszélgetések közepette rájöttem arra is, hogy egy létfontosságú elemet kihagytam a történetből. Miért teszi, amit tesz? Most először, másokat hallgatván a saját gyerekemről, kellett rádöbbennem, hogy első akar lenni. Ő akar lenni az első. Ez az ő gombja, és alapvetően teljesen pozitív gomb, de meg kell tanítani, hogyan éljen vele, hogy valóban pozitív maradjon. Végigzongoráztam a fejemben, hogy idáig milyen ötleteket használtam, és rájöttem, hogy nem ismételhetem meg egyiket sem, mert egyrészt gépies lenne, másrészt a gyerek másmilyen már (otthon például - most először - én nem is érzékeltem a bajt), nagyobb, érettebb, talán már ő is képes olyan szabályozásra magától, amit idáig kívülről kellett megadni.

Az kiindulópont önmagában jó volt, de egy kardinális hibát azért sikerült elkövetnem. Odáig rendben volt, hogy közösen megbeszéltük, hogy mik az elvárások az iskola felől, és tőlünk a szüleitől (tisztelet, udvariasság, kedvesség, türelem), az is rendben volt, hogy szituációs képeket készített ezekről, amiket feltettünk a falra. (Ezeken át visz az út az elsőségig.) Még az is jó, hogy minden délután saját magát értékeli a képeken szereplő kritériumok alapján. A sulykot én vetettem el, amikor azt találtam mondani - annak érdekében, hogy tényleg tétje és súlya legyen a szavaimnak -, hogy ha nem tudja a magatartását feltornázni a hármasaláról négyesre, és ezt megtartani év végéig, akkor nem jöhet velünk Angliába nyáron, amikor a nagyszüleit látogatjuk meg. Ez ocsmány volt részemről. Itt az alapjait sértettem meg. Még akkor is, ha meg tudom mondani, hogy félelemből tettem, hogy nem sikerül a gyerekigazítás. Amikor őszi szünet után először iskolába ment, elszégyelltem magam. (Szégyen!) Megsajnáltam csórikámat, mert rájöttem, hogy ezzel az akciómmal semmi bizalmat, és nem sok szeretetet mutattam iránta. Még az autóban kijelentette, hogy neki nem jó így lenni, és ő szeretne megváltozni. Ezek után megérdemel annyit, hogy hiszek neki, és teret engedek a szabályozásnak büntetés helyett. A büntetésben mindig van egyfajta kegyetlenség. Ha az a kérdés, hogy hol a határ szabályozás és büntetés között, akkor a válaszom az, hogy a szeretet és a jóakarat. Tudok ugyanazzal (tévémegvonás, bizonyos tevékenységek elvégzése stb.) szabályozni, ha nyugodtan, és a gyerek érdekében teszem, és tudok büntetni, ha dühvel, agresszíven, saját autoritásomat megtámogatva használom azt. Mit volt mit tenni, lehajtottam a fejem, elnézést kértem a gyerektől, és közben megtanultam egy fontos leckét.

Azon is kénytelen voltam elgondolkodni, hogy mindez a munka, amin a gyerek végigmegy, mint minden fejlődés, amíg és amikor történik, a gyereknek meglehetősen kellemetlen és kényelmetlen lehet. Miért gondolom ezt? Mert nekem is az. Erőfeszítés és nyugalom, jó és rossz, hiba és siker, mind olyan feszültségpárok amelyekből a személyes alkímia megszületik. Tudattalanul és később tudatosan a gyerek társunk ebben a folyamatban, akár rólunk, akár róla van szó. Egymásért dolgozunk, egymásért fejlődünk.

A Halál és a Gyerek

Előre szólok, hogy ha valaki meggyőződéses ateista, akkor most keressen magának valami jobb olvasnivalót, mert a most következő sorok olvastán biztosan kitér - nemlétező - hitéből.

 Az a kevés ember, aki engem igazán jól ismer, tudja, hogy a halál témája mindig közel állt hozzám, folyamatosan változó formában. Ötéves voltam, amikor meghalt a nagypapám, édesanyám apja, akivel - ma is - nagy lelki közösség köt össze. Nem tudom megmondani miért, nem tudom megmondani hogyan. A korom miatt nem engedtek el a temetésére, de én emlékszem, hogy teljesen ki voltam borulva ettől. Én el akartam menni. Hozzám is tartozott. Hozzám is tartozik. Nem voltam hisztis kislány, nem csináltam jelenetet, de össze voltam törve, és nem értettem semmit. Mi az hogy a nagypapa nincs többé? Magam sem tudom miért, de emlékszem, hogy gyakran kutattam az eget hátha valami válaszra találok. Gyerekként életem nagyobb eseményeinél még évekkel később is fel-felnéztem az égre, hátha...  Úgy hangzom mint egy harmadvonalbeli new age író, tudom, de akkor is így történt.

Amikor Anyukám már nagyon beteg volt, mind a ketten tudtuk, hogy közeleg az ő útja vége, megkért, hogy legyek vele, amikor mennie kell. Nagy a lélek hatalma, és nagy az ereje, mert pontosan így történt, ő megvárt és én ott voltam. Nagyon sok, talán túl sok időt töltöttem a kórházban, láttam embereket meghalni. Láttam a halál nagyságát, a méltóságát, és a békéjét. Igen, a békéjét.

Amikor gyerekem született, magától értetődő természetességgel beszéltem a hiányzó nagymamájáról is, megnéztük a fényképalbumban, kinn volt és van egy képe a falon, létezésének ténye nyilvánvaló volt számára is. Volt egy mondat, amit használtunk: "A nagymama, aki a mennyből szeret minket." Lehet, hogy ez is a gyerekkori élményemnek volt a gyenge visszhangja, de talán csak így tudtam gyereknyelvre lefordítani a transzcendens üzenetet, hogy egy másik síkon - számunkra láthatatlanul - a nagymama továbbra is létezik. Ahogy a csemete nőtt, együtt nőttek vele a kérdései is. Felmerült a fejében a kérdés, hogy miért nincs is itt a nagymama? Miért volt beteg? Mi a halál? Én pedig hitem és tapasztalataim alapján megválaszoltam az összes felmerülő kérdést, egy sem volt, amit kikerültem volna.

Amikor erről a család idősebb tagjai tudomást szereztek, elkerekedett a szemük és - írjuk a javukra, halkan - megjegyezték, hogy nem szabadna ilyenekről beszélni a gyereknek. Visszakérdeztem, hogy miért is ne lenne szabad beszélni az elmúlásról? "Még túl kicsi!" - volt a válasz. Kicsi. Hmmm. Ha jól emlékszem annyit kérdeztem vissza, hogy "Miért lenne kicsi?" Átélte már a születését is, ami ugyanannak a botnak a másik vége, és ha a saját gyerekeimet nézem csak, akkor is látom, hogy az is nyomot hagyott rajtuk. Arról nem is beszélve, hogy nem szabad elfelejteni, vagy lekicsinyelni a gyerekek láthatatlan antennáit, amiket pont azért fejlesztettek ki, hogy megérezzék a kimondatlant.

Nem szeretem, ha gyerekek előtt káromkodnak, ki nem állhatom az agresszív játékokat, tévéműsorokat, akár apróságoknak szól, akár felnőtteknek. Ezeket nem szívesen tálalnám a gyerekeknek. De a halálról nem beszélni egy gyereknek, ha az élet úgy hozza, csupán - változatos formában előforduló - felnőttkori félelmi reakció. Persze, ha én félek tőle, a gyerek is félni fog tőle. Ha nem vagyok hajlandó beszélni róla, elbagatellizálom, vagy leszidom érte hogy "Ne beszéljen bolondságokat!", a gyerek szorongásos és félelmi állapotokat élhet meg. A kíváncsisága megszületett, azonban ha nem kap válaszokat, a fantáziájával fogja kitölteni az űrt, vagyis pont a legnehezebb terepen hagyom magára a tapasztalatlan kisembert. Természetesen nem azt mondom, hogy hívatlanul traktáljuk a gyerekeket a halál témájával, de ha felmerül, így vagy úgy, felkészültnek kell lennünk rá, hogy válaszokat adjunk, méghozzá a témához méltó és a gyerek számára legtermészetesebb és legmegnyugtatóbb módon. Ha most az a kérdés, hogyan lehet a halálról megnyugtató módon beszélni, csak annyit tudok mondani, hogy magunkban kell megoldani, először nekünk kell megismerni, és elfogadni a létezését. Szép paradoxon. A halál létezése.

Régebben sokkal közelebb volt az emberekhez a születés, a halál, a közösség együtt élte meg az ilyesmit. Ezek a dolgok mostanra eltávolodtak tőlünk, és olyan, mintha nem is az életünk szerves része lenne. Tudnunk kell elfogadni, és közelebb engedni magunkhoz az elmúlást, még ha ez a fejét-a-homokba-dugó társadalom úgy is viselkedik, mintha sosem kéne meghalnia. A halál viszont az emberi élet természetes része. Egy olyan társadalomban, ahol minden életszakaszban járó emberek állandóan jelen vannak, - márpedig ha nem hazudjuk el, minden társadalom ilyen - az életet egy nagyobb perspektívában képes látni mindenki. Itt nyilvánvaló, hogy nincs „legjobb” életszakasz: mindnek megvan a saját feladata és saját örömei, sőt a generációk egymást táplálják, és kölcsönösen szükségük van egymásra. A gyerek, és mi is veszítünk egy hatalmas szeletet az életből, ha nem tartjuk szem előtt a halált.

A megoldás, a megfogalmazás hogy hogyan kezeljük a halált magunkban, vagy a gyerekeink előtt teljességgel egyéni. A lényeg, hogy merjük belefoglalni az életünkbe és a gyerekébe is. Tudom, hogy kelthet olyan érzést a halálról beszélni a gyereknek, mintha veszélynek tennénk ki őket. De látni kell azt is, hogy ennek a veszélynek létezésünk első pillanatától kezdve ki vagyunk téve mindannyian.

Így Halottak Napjának közelségével megint készülök, megvettem a gyertyákat. Minden évben elsoroljuk, hogy ki kiért szeretne gyertyát gyújtani, és nem csupán rokonokért, barátokért lobban a láng. Volt kiscicánk is, akit láttunk elpusztulni, őt szinte minden évben megemlítik a fiúk, mert mélyen érintette őket, igazából az az utcai apróság volt az első igazi találkozásuk a nemlétezéssel, ha földi terminológiában gondolkozom. A szomorúság ilyenkor természetesen elkerülhetetlen, de nem is akarom elkerülni, nem akarom megmenteni a gyerekeket ettől se, mert egészségesen és egészséges érzelmekkel tudnak közelíteni a halál témaköréhez. Minden évben sírnak egy kicsit, de - ahogy én is gondolom - nem látják végállomásnak, csupán átmenetnek valamivé, valahová, amire nincs teljes rálátásunk. A fájdalmukat nem vehetem el, de mellettük lehetek, amikor történik, ennél többre felnőttkorukban sem leszek képes.

Nagyobbik fiam tavaly az itthoni gyertyagyújtás után bebújt az ölembe, átkarolta a nyakamat, és hosszú hallgatást követően annyit mondott: "Azt hiszem először meg kell halni ahhoz, hogy megszülethessünk." Ha egy gyerek képes ilyen mély, filozofikus igazságra, úgy érzem nekem semmi jogom ahhoz, hogy ettől megfosszam. Ez az én véleményem, és tiszteletben tartom, ha más másként gondolja. Igazából ez az egész gondolatmenet egy halk zümmögés volt.