iGoCrazy

Éppen Badacsony felé hajókáztam családommal, és mint mindig, a vizet néztem, ami egyszerre volt kék is, zöld is, szürke is, pont úgy, ahogy szeretjük. A gyerekek éppen apjuktól szerezték be a nélkülözhetetlen hajózási ismereteket az egy hajócsavarral ellátott bárkák manőverezési képességeitől kezdve, a sirályok vadász-szokásaiig bezárólag, amikor észrevettem a két kislányt. Békésen üldögéltek egymás mellett a dekk padlóján és valamilyen játékba nagyon bele voltak merülve. Konstatáltam, hogy helyes fodros szoknyájuk van, kiszívta a hajukat a nyári nap, és hátrébb dőltem a széken, hogy jobban lássam, milyen játék az, ami arra készteti őket, hogy a Nagy Kalaphegyre egy pillantást se vessenek.

Valami iKütyü volt, bevallom, ha megvernek se tudom megmondani a különbséget az iPod, iPad, ingyombingyom közt, jó ha a mobilverziót felismerem. Ismeritek azt a pillanatot, amikor betelik a pohár? Na, ez olyan volt, és felidézte a nyár összes olyan döbbenetét, amikor révedt gyerekeket láttam elektronikus kábítószerükkel. Oda akartam menni a két kislányhoz a vízbe hajintani azt a Vacakot, dühöm tárgyát, és megmutatni nekik, hogy kék az ég, süt a nap, bármerre nézünk szépet látunk: vitorlást, madarat, fürdőzőktől színes partokat, és kontrasztként a hegy tömör zöldjét.

Lehet hogy én vagyok túl szentimentális, lehet hogy a világ elfordult körülöttem. De hova? Amikor azt látom, hogy gyerekek, már nagyon fiatalon is (óvodáskorúakat értek ezalatt) már rá vannak tolva az ilyesfajta pótszerekre, hát urambocsá’ kiakadok. Mert e felől kétségeim sem lehetnek egy csomóan már függők. 
 

Láttam gyereket hisztirohamot kapni, mert nem kapta meg az anyja mobiltelefonját, pedig csak a fodrászatban kellett volna várni egy kicsit. Láttam gyereket kétségbe esni, mert reggel nem találta a laptopját. Nálunk már-már tradíció, hogy a modemet évente cserélni kell, senki nincs már ezen meglepődve. Az álla viszont annak az úriembernek esett le, aki egyszer a friss dobozunkat hozta beszerelésre. Csodálkozásának tárgya pedig az volt, hogy az éppen otthon tartózkodó gyerekek nem kaparják a falat, hogy újra szörfölhessenek a neten. Elmesélte, hogy járt már olyan helyen is ahol a hatévesforma kisfiú tűkön ült már, és ő volt az első aki rávetette magát a gépre, amikor a kapcsolat helyreállt. (Hogy mi a túrót csinálhat egy hatéves az interneten, azt elfelejtettem megkérdezni.)

Én is ismerem azt, amikor az ember már falra mászik a saját kölkeitől, velem is előfordult már, hogy csak azért, hogy ne szakadjon el a cérnám, bekapcsoltam a tévét, vagy belöktem egy dvd-t a lejátszóba, hogy végre csend legyen. De nem mindegy, hogy ezeket az áldott-áldatlan eszközöket milyen gyakorisággal  alkalmazzuk, és nem mindegy, hogy hogyan. Régi mese, hogy nagymértékben a víz is mérgező…

Ha tévé, ha számítógép, fontos hogy jelen legyünk a gyerek mellett. Az ok nem más, hogy kérdezhessen, és kérdezni fog akár hároméves akár tizenkettő. Csak másokat fognak kérdezni, és ha választ is kapnak, akkor érezhetik, hogy nincsenek magukra hagyva ilyen-olyan nagyságú dobozokkal. Akármit teszünk ezek az elektronikai vívmányok kontrollálatlan használata végső soron elmagányosodást és személyiségtorzulást fog okozni, hiszen minden ember genetikailag kódolt társas lény, és csak közösségben vagyunk képesek a túlélésre.

Ahogy néztem ezeket a felnövekvőket a gizmókkal, rájöttem, hogy egy jó pár esetben azért nyomják a kezükbe, hogy ne unatkozzanak. De könyörgöm, egy gyereknek azt is meg kell tanulnia, hogyan ne unatkozzon! Ha folyamatosan kínálom neki a (látszólag) izgalmasabbnál izgalmasabb tevékenységeket, mint valami kétlábonjáró szórakoztatóközpont, hogy fog ez az emberpalánta rájönni, hogy erre képes ő maga. Hogyan lesz képes meglátni és értékelni a részleteket, ha mindig valami villódzik a szeme előtt, és folyamatosan túl van stimulálva? Az örömérzéshez nem kell hajszolni az információt, már csak azért sem mert ilyen mennyiségű behatással az idegrendszer, már nem tud mit kezdeni, és az öröm átcsap az ellentétébe és szorongáshoz, frusztrációhoz és végső soron depresszív állapotokhoz vezet.

De tovább megyek. Az én életem párja, gyerekeim apja megszállott rádióhallgató, olyan szinten, hogy elalváskor is úgy kell kicsavarni a kezéből a rádiót, és veszekedni vele, hogy én nem vagyok képes így pihenni. Nem véletlen, hogy ugyanez a férfi, csupa szeretetből betelepített egy cd lejátszót a nagyobbik fiunk hálószobájába és ellátta jobbnál-jobb cd-kkel. Természetesen a gyerek rászokott, és amikor apuci megkezdte szokásos tengerjárását, és én kikapcsoltam a gépet, magán kívül tiltakozott, hogy ő másként nem tud elaludni.  Mit volt mit tenni leültem vele, és meg kellett beszélnünk, hogy most szeretném, ha megtalálná magában a csendet. „Nem akarom!”

Ez egy lényegi pont. Az emberek legnagyobb részét riasztja a csend. Sokszor engem is. Civilizációs ártalom. Félünk tőle. Unalmas. Üres. Először biztos hogy az. Aztán rá lehet jönni, hogy nagyon érdekes és színes dolgok tudnak elővarázsolódni a saját fejünkből is. Nekünk is meg kell tanulni, és a gyerekeinket is rávezetni, hogy a képzeletünk és az érzelmeink tárháza egy szivárványszínű hely, ahova néha érdemes visszavonulni.

Apák, Anyák! Korlátozzuk egy kicsit a civilizációt!

Erkölcstan-óra kisebbeknek és nagyobbaknak

Azt hittem, ez a bevásárlás is csak olyan lesz, mint a többi, valamiért biztos vissza kell császkálni a szupermarket elejébe hátulról, a gyerekek óhatatlanul összekapnak a mélyhűtött áruk osztályán, és ki fog lyukadni a paradicsomos zacskó a túlterheléstől. Már majdnem minden menetrend szerint ment, amikor homokszem került a rendszerbe. Elég nagy homokszem. Egy húszezres. Egy húszezres, ami csak ott hevert a tejespult előtt.

Szemfüles kilencévesem vette észre, és azonnal ráugrott a zsákmányra és - engem is meglepve - azonnal körülnézett, és hangosan kérdezte: "Ezt ki vesztette el?" Nagyobbik fiamnak jó erős hangja van, és általában problémát jelent neki a halk beszéd, így természetes volt, hogy hirtelen mindenki ránk figyelt, pontosabban őrá, akinek ott kéklett a pénz a kezében. Pár lépésre állt tőlünk a Hölgy, aki azonnal a farzsebéhez kapott, és ellenőrizni kezdte, hogy ott van-e a pénze, és mivel nem találta, riadt szemmel nézett ránk, kicsúszott egy "Jézusom" a száján, és egészen óvatosan bólogatott a fejével, jelezve, hogy a kérdéses pénzdarab bizony az övé.  Kinyújtotta a kezét, rám nézett, hogy én helyeslem-e a pénz átadását. Én, ha őszinte akarok lenni, első érzelmemmel szörnyen sajnáltam, hogy meglett az értékes papírdarab gazdája... aztán természetesen bólintottam, hogy persze, adja oda a gyerek a húszezrest.

Így a pénz visszakerült jogos tulajdonosához, Ákos kissé szégyenlős de ragyogó mosollyal visszatért a bevásárlókocsihoz, és én elmondhattam neki, hogy milyen büszke vagyok rá. Nagyon meg voltam lepve, mert az én első ösztönöm az volt, hogy felkapom és tovább nem igazán gondoltam, hogy mit is kellene tenni. De Ő tudta, sokkal jobban tudta, mint én, és azonnal meg is cselekedte zsigerből.

Még ott a tejespultnál kezembe megsimogattam az arcát, és ő nem értette, miért is ez a feléje áradó büszkeség. Nekem kellett "lefordítani" neki, hogy miért is nagy az ő cselekedete. Mi minden lehetett volna az övé, ha nem teszi fel azonnal, azt a bizonyos kérdést. Megvehette volna régóta áhított pedálos Moszkvicsot a csencselős weboldalról... elmehetne az autóbörzére és degeszre vásárolhatná magát... Láttam az arcán, hogy ezen dolgok képzeletbeli elvesztése megrendítette. A lehetőség rendítette meg, hogy az övé lehetett volna, de nem lett. El kellett mondanom neki, hogy nekem is jól jött volna a pénz, de helyesen cselekedett, nem is lehetett volna jobban. Igazából engem is megszégyenített, a tisztasága annak, ahogyan érdek és gondolat nélkül kérdezett. El kellett mondanom, hogy egy icipicit én is szomorú voltam, hogy nem tarthattuk meg, és megértem az ő szomorúságát is. A pénz lehetőségét elvesztette, de mint ember tiszta maradt. Ebbe kilencévesen bele tudott nyugodni. Mi felnőttek hányan lennénk képesek erre?

Számomra, az volt a lélegzetelállító tapasztalat, hogy ösztönből, gondolkodás nélkül cselekedett.Fel se merült benne a gondolat, hogy elteszi, hiszen nem az övé. A teljes képhez hozzátartozik, hogy Ákosom nagy "megtaláló". Szemüvegtok, ezüstérem, gumikarkötő és egy boríték tizenötezer forinttal mind a "találmányai" között van, amelyek mind megtalálták eredeti gazdájukat. A hatalmas különbség, hogy most először önállóan, lelkifröccs nélkül, szabad akaratából kereste meg a jogos tulajdonost.

Egy sóhajjal írom le, hogy felmerült bennem a gondolat, hogy vajon tényleg jól nevelem-e a gyerekeket. Nem vagyok-e korszerűtlen a mai világban, ahol annyi ember egymást tapossa a legkisebb haszonért, legyen az anyagi vagy más természetű. Magamnak is a saját tanácsomat kellett megfogadni, hogy végeredményben az én lelkiismeretem is tiszta maradt, és ehhez az kellett, hogy így neveljem a gyereket. Rá kellett jönnöm a tudatommal is, hogy csak így szabad gyereket nevelni a mai világban, mert túlburjánzott az ellenkezője, és én is fertőzött vagyok. Ha úgy tetszik, leckét kaptam a saját gyerekemtől. ...Már megint....

Sokat cikkeztek az elmúlt időkben arról, hogy bevezetik az erkölcsi nevelést, és nagyjából mindenki egyet értett azzal, hogy az erkölcstanításhoz - a kívánt kritériumok alapján - maga Buddha vagy Jézus se lenne elég. Viszont akkor felmerül a kérdés, hogy most akkor hogy is van ez? Az számít, amit soha nem tettem meg, vagy az amit megtettem, és tanultam belőle? Ami megtettem a gyengeséget vagy bátorságot jelent? Gyarlóságot vagy bölcsességet? Mit miért tettem? Krízis? Önzés? Kíváncsiság? Rosszakarat? Félelem? ... vagy valami egészen más?

Bevallom, amikor először hallottam az erkölcstan órákról, nekem régi hittanóra érzetem lett: "ezt így nem szabad csinálni, mert bűn!" Kényelmetlen, szorító érzés, egyáltalán nem kellemes. Ha rajtam múlna inkább emberség-órának hívnám, viszont ezt órán nem lehet tanítani. Ezt látni, átérezni, és élni kell, egyébként hiteltelen, hideg és élettelen. Ezt nem lehet akárkitől megtanulni, ezt csak olyantól fogadom én is, aki nekem fontos, akinek a legjobban adok a szavára. (Ha valaki nem olyan szerencsés, mint én voltam, akkor ez lehet más is anyán, apán kívül...) Másrészt erkölcsi normákat nem feltétlenül egy szeplőtelen szűztől szeretnék tanulni, egyrészt mert nagyítóval sem találok, másrészt nem életszerű. Hogyan értem meg a tévedés kínját valakitől, aki még soha nem tévedett? Hogyan érti meg az én tévedéseimet, aki soha nem járt a tilosban?

Jó és rossz tudása, és az ehhez kapcsolódó gondolatrendszer egyidős az emberiséggel, és még ma is friss köteteket írnak róla, hiszen emberi természetünk szerves része. Egészen halkan mondanám, és mondom  is, hogy tiltással nem lehet nevelni, több okból sem. Egyrészt, mindig mindenki azt akarja, ami tilos, másrészt csak a tiltás nem ad élhető opciót. Mindig lehetőséget kell felkínálni, nem pedig elvenni, és szembesülni kell a következményekkel. Másrészt egy gyerek mindig le fogja másolni azt a viselkedésmintát, amit az általa szeretett személytől látott. Lehet, hogy nem élete végéig, de gyerekkorában szinte biztos. Ezért ezeket az erkölcsórákat a felnőtteknek kellene megszervezni. Más esetben reménykedhetünk, hogy Dávid megint legyőzi Góliátot. Sok Dávid, sok Góliátot.

Negyvenegy éves vagyok, és még ma is tévedek. Minden nap. Ha le kell írnom, hát leírom, hogy nem lennék megfelelő erkölcstan-tanárnak a megjelölt lista alapján. Viszont minden tévedésemre szükségem van ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok, és a tévedés lehetőségét a gyerekemtől sem tagadnám meg. Próbálom őket úgy nevelni, hogy képesek legyenek arra, hogy a cselekedeteik következményeit is nagyjából előre lássák, vagy legalább megpróbálják. Tudom, hogy fognak tévedni. Nem akarom, hogy erkölcstanárok legyenek. Embereket nevelünk.

Kis nagyember esete a maga-tartással és a határ-ozott neveléssel

Az úgy kezdődött, hogy megint megtörtént. Egyszerűen, sallangmentesen, majdhogynem Fülig Jimmy modorában. Elsőszülöttem elszabadult. Először csak furcsa volt, hogy újkeletű nyegleséggel válaszolgatott vissza otthon, de ezt elintéztük azzal, hogy majd elmúlik, biztos fáradt, tél van (akkor még az volt), egyébként is rendben van minden. Aztán jött a sokk, amikor szembesülni kellett a ténnyel, hogy a jegyei nem olyanok már mint voltak, és magatartása és szorgalma soha nem látott mélységbe süllyedt, és az egész gyerek olyan idegennek tűnt. A legláthatóbb jel azonban az írásképe megváltozása volt, ugyanis nemes egyszerűséggel szétesett.

Hála az égnek, emberkénk általánosan is nyomorultul kezdte magát érezni, és egy hétfő reggelen éppen lelki útravalóval láttam el, amikor a tanító nénije kérdőn kidugta a fejét az ajtón, és én halkan leginkább tátogva elszótagoltam, hogy "elszaladt vele a ló". Ahogy Maresz néni visszanézett rám, tudtam, hogy mindent ért. "Ugye? Beszéljünk!"

Bementem fogadóórára, és kiderült, hogy az én gyöngyöm totálisan elvesztette az iránytűjét: beleszól az órákba, epés megjegyzéseket tesz, pofákat vág, és ezt az újsütetű stílusát az osztálytársakon is gyakorolja, kiegészítve egy kis fizikai kellemetlenkedéssel is. Már nem először, de most is kénytelen voltam emelni a kalapom Maresz néni előtt, aki most sem rakta be a gyerekemet a "tapló" feliratú dobozba. Elmondta, hogy ez valószínűleg hormonális változás is, egyre korábban következik be, ötleteket adott, hogyan kellene kezelni otthon a problémát gombhoz a kabátot elvvel (hangos olvasás, ráfigyelés, visszakérdezés stb.), és ő is meghallgatta, hogy én milyen gombot tudok megnyomni a fiamon, amikor szükség van rá, így alkalmunk nyílt arra, hogy kölcsönösen használjuk egymás ötleteit és eszközeit.

Bevallom bár éreztem én a bajt, meglehetősen bambán bámultam. Mert ezúttal fogalmam sem volt róla, hogy mi történik benne. Az iskolakezdési nagy paláver tiszta ügy volt, majdhogynem előrelátható, bár ez a kellemetlenségéből nem vont le egy jottányit sem. Akkor hét és fél évének összes erejével megpróbálta magát alfa-hímként bevezetni az osztályközösségbe, beleértve a két tanító nénit is. Mit mondjak? Ellenálltunk. Otthon is, és az iskolában is. Ákos üvöltözött egy sort (napokban mérek...) és a kötelező körök után beadta a derekát, annak az először fájdalmas ténynek, hogy itt most nem ő lesz a főnök.

De most? Tehetetlen voltam. Tudtam, láttam, éreztem, hogy január elején kezdődött a kisiklás, de semmi kirívó történést nem tudtam kapcsolni hozzá. Aztán a legegyszerűbb útvonalat választottam, megkérdeztem hogy mi a baj. Elmondtam, hogy látom, hogy rosszul érzi magát, látom, hogy valami nem jó, de nem tudom mi az, és a segítségét kértem a megértéshez.

A reakció meglepő volt. Kirobbant belőle. Hiányzik a legjobb barátja, aki január óta magántanuló lett. "A szívem hasad meg, hogy a Borisszal nem játszhatok." "Le tudod rajzolni, hogy milyen az neked, amikor hiányzik a Borisz?" Abban a pillanatban rohant a papírért és pár perc alatt ott volt az összes dühe, rossz érzése fájdalma, és ki tudja mi még. Felsóhajtottam, és azt hittem, most megvan a megoldás. Átbeszéltük a lehetőségeit annak, hogy mikor találkozhatnak, játszhatnak, elmondtam, hogy a Borisznak leginkább akkor lesz jobb az iskolában, ha ő megtudja tartani önmagát... és akkor jöttem rá, hogy magyarul ez milyen fantasztikusan működik. A gyerek elvesztette önmagát, romlik a maga-tartása, elvesztette, nem tudja tartani a középpontját. De hogyan adhatom vissza? Hogyan terelhetem vissza oda, ahol és ahogy neki is jobb?

Gondoltam segít, ha beszélünk róla, észérveket, érzelmeket hoztam a segítségünkre, és vártam a hatást. De semmi nem történt. Pontosabban semmi nem változott az eltorzult maga-tartásán. Vissza kellett tehát térni egy korábbi kockára. Hogyan fogjam meg? Ahol dolgozom bevett szokás, hogy a gyerekeknek "kitűzéseik" vannak. Ha van valami, amin közös megegyezéssel változtatni szeretnénk, akkor a gyerekek dolgoznak azért, hogy azt a pozitívumot visszaesés nélkül tízszer meg tudják valósítani. (önálló öltözés, leszokás a pityergő önsajnálatról, társak ütlegelésének abbahagyása stb.) Ha ez sikerül, jutalmat kapnak. Lehet, hogy kiforszírozott precedens, de precedens. Kapaszkodó. A "képes vagyok rá" és a "másként is lehet" élményét adja.

Kicsi de növekvő Kosunknál nyilvánvalóvá vált, hogy barátja "elvesztése" nem fedi akcióinak teljes okrendszerét, az a tény, hogy több időt tölthet vele nem old meg semmit. Olyan volt ez, mint a résnyire nyitva felejtett ajtó, amit a huzat kivágott. Attól, hogy észrevettük hogy nyitva maradt, még nem fog bezáródni, sőt egy már kivágódott ajtót nehezebb becsukni, mint egy résnyire nyitva hagyottat. Nyilvánvalóvá vált, hogy a veszteségérzés, amellett ami volt, jó alkalomként is szolgált arra, hogy megint beleessen, a szokásos csapdájába. ("Én irányítok mindent" ... persze mint már írtam én is egy kontolfrík vagyok...)

Elkezdtem pörgetni a fejemet, hogy mit lehetne még tenni, és akkor, amikor már semmi jobb nem jutott eszembe, felmerült bennem a "kitűzés" lehetősége. Elérendő cél: önmaga megtartása a szociális rendszer által kívánt szinten. (Ákosul fogalmazva: angol úriemberként való viselkedés. - Apuci angol...) A jutalom pedig három lehetőségből volt választható: békaláb, megfestheti a saját kerámiáját, az erre szakosodott helyen, mozizás, az általa kiválasztott filmmel. Feltételek: Minden egyes nap, amikor a kitűzés sikerül, egy jelet kap az ajtóra, ha egy nap is valamelyik tanító néni azt mondja, hogy aznap nem érdemli meg, elveszíti az összeset.

Mézesmadzag meg lett lengetve, és láss csodát, a kis Nagyember magatartása és iskolai figyelme a teljesítményével együtt egy csapásra visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Természetesen a gyerek nem lett kilúgozva, megbeszéltük hogy mikor lehet rosszalkodni, és ezt ki is használja tisztességesen, és megmondja magáról bárkinek, hogy ő egy "nagy huncut". És ez így jó.

Szülői, anyai oldalról pedig megint meg kellett élnem azt, amikor az ember meghúzza a határokat, és határozottá válik a gyerek érdekében. Ha képekben akarok beszélni, olyan ez a folyamat, amikor begipszelek egy törött tagot - határt szabok a csontok mozgásának - hogy a testrész újra jól működő, és ne csak működőképes legyen. A határ és a határozottság kötelező a gyógyuláshoz.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ezek a határmeghatározások, határbeállítások hatalmas erőfeszítést követelnek a szülőktől is, mert ami történik, az általában a gyereknek nem kellemes, ez neki is fáj, és neki is munka. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy az egész gyereknevelés a felettes Én kialakulásáig (kb. tizedik életév) egy nagy szívás, mert a szülő csak tölti, tölti a követendő programokat, a gyerek meg nem érdekelt bennük igazán, és időről időre kilép ezekből a számára idegen programokból. De. A határok, amiket megalkotunk, nem maradnak észrevétlenek. Megint képi síkra terelve, olyanok mint valami peremmel rendelkező formák, amit a gyerek majd feltölt valamilyen anyaggal, amikor elérkezik személyiségfejlődésének megfelelő pontjára. Viszont onnantól fogva már sajátjaként tekint rájuk, mert már ő is alkotó részese a folyamatnak, megalkotta a saját rendszerét, azokból az elemekből (határokból) is, amiket mi közvetítettünk feléje.
 
 Ehhez "a stabil személyiség kialakulásához kell, hogy a szülő tudjon örülni annak, amilyen a gyermeke. És ne csak annak, amikor végre teljesíti, amit kértünk tőle, vagy egy újabb lépést tett a társadalomba való beilleszkedés, az alkalmazkodás útján, hanem bárminek, ami az ő egyedi sajátossága. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sokan egyoldalúan alkalmazzák a bátorítást, hogy „dicsérd sokat a gyermeket!” Dicsérik, ha megtette, amit vártak tőle.

A szülő szemében megcsillanó öröm beépül a gyermekbe, és később, kamaszként, felnőttként magát is képes lesz motiválni akkor is, ha nincs folytonos külső visszajelzés, elismerés. Ennek a fajta örömnek, dicséretnek az a legnagyobb előnye, hogy nem vehető el. Ha annak örülök, hogy nekem volt egy célom, amit a gyermek megvalósított, abban benne van, hogy legfőbb dolga a környezetet figyelni, és alkalmazkodni az elvárásaikhoz. Ez ingoványos terület lesz felnőttkorban, mert mást akar a főnök, mást a házastárs, és mást maga az érintett. Ha viszont annak örülök, hogy a csemete a saját célját elérte, akkor azzal a kompetenciaérzése erősödik. Tudni fogja, hogy képes célokat kitűzni, tenni értük, sikert elérni. És akkor talán a felnőttkorba való belépés sem lesz számára olyan ijesztő." (Cziglán Karolina) Szerintem úgy szép, ha ezek a történetek párhuzamosan történnek meg, egy időben tudunk adni határt és végtelen szabadságot a szeretet jogán.

Itt szeretnék külön köszönetet mondani Tóth Györgynének (Maresz néni), aki olyan hittel és szenvedéllyel tanít, ami a mai magyar oktatási rendszer kellős közepén maga a csoda, és példaértékű minden pedagógus számára. Nélküle nem az lenne a kisfiam ma, aki.

Demokrácia?

Fogadok, hogy most az első gondolata szinte mindenkinek az lesz, hogy "na, most politizálunk egy kicsit", de most vagy örömet vagy csalódást fogok okozni, mert eszem ágában sincs ilyet tenni.

Amint elkezdődtek a töriórák az általánosban, én telitorokból imádtam őket, már csak azért is, mert szinte azonnal eljutottunk, az egyik kedvenc történelmi témámig a görög városállamok kialakulásáig. Alsósként persze még halvány fogalmam sem volt arról, hogy milyen a demokrácia a gyakorlatban, már csak ugye azért sem, mert akkor nem abban éltünk, de amikor nagy fanfárokkal megérkezett, valami szöget ütött a fejembe.

Mintha azt tanultuk volna, hogy a demokrácia görög szülőhelyén nem azt jelentette volna, hogy mindenkinek beleszólása van a dolgok folyásába, hanem (általában) a művelt arisztokrácia, de mindenképpen egy erősen leszűkített állampolgári kör joga volt. Szegény Platónnak még ez is sok volt és a demokráciát mint olyat "a csőcselék uralmának" tartotta "akik a megfelelő értékek hiányában a szabadságot a végletekig fokozzák, és szabadossággá változtatják".

Még mielőtt valakinek is arra támad kedve hogy megkövezzen, nem, nem akarom elvenni a szavazójogot a nőktől a különböző bőrszínűektől, vagy vallásúaktól, legfőképpen nem akarom anyagi javakhoz, vagy diploma minőségéhez kötni a szavazati jogot. (De... azért lenne értelme annak, ha nem szavazhatna boldog, boldogtalan...) Őszintén szólva? Nem hiszem, hogy a demokrácia a jelen társadalmában létezik... igazából nem hiszem, hogy a demokrácia mint olyan létezik, leginkább utópiának tekinteném.

Amit viszont alapvetően és abszolút visszautasítok, az az amikor a családi demokráciára terelődik a szó. Ugyebár egy demokráciában a tagok jogai és felelősségei ugyanazok, mindenki egyenlőnek számít. Na, ezt hogyan lehetne lefordítani a család nyelvére és hierarchiájára? A témában írók, szeretik az első helyen kiemelni, hogy ki kell alakítani a kölcsönös tiszteletet és egyenlőséget, mondván: "A gyereknek hasznára válik, ha lehetősége nyílik az önirányításra és önfegyelemre. A szülő is jobban érezheti magát, mint együttműködő, hozzájáruló csoporttag, ellentétben régebbi tevékenységével, amikor csak felügyelőként volt jelen." Lehet, hogy én nem megfelelő gyerekekkel vagyok körbevéve sem otthon, sem a munkahelyemen, de én úgy vettem észre, hogy egy gyerek lényegéből fakadóan első körben nem képes az önirányításra és az önfegyelemre. Ez tanulás, szocializáció és legfőképpen személyiségfejlődés következménye. Ehhez viszont muszáj alá-és felérendeltségi helyzetben lennünk, hiszen a gyermeki örömelv egészen egyszerűen felülírja a tanulási helyzeteket, lévén azok nem a legkellemesebbek. Ugyanakkor nem érzem magam úgy, hogy ne lennék a családom együttműködő része és elrendőrködöm az életem. (Bár néha besokallok a fegyelmezéstől, amikor a gyerekek egymással állnak hatalmi harcban...) A kölcsönös tisztelet pedig nem a demokrácia eredménye, hanem a kölcsönös szeretet velejárója. Lehetetlenség valakit úgy szeretni, hogy közben nem tisztelem benne azt, ami ő maga. Ez a tisztelet pedig azt is magában foglalja, hogy amikor eljön az idő, akkor elengedem a kezét, hogy ő dönthessen, hogy neki akar-e menni a falnak, és ha igen, akkor melyik lesz az. Érzékeny egyensúly ez időben, térben és egyéb dimenziókban.

Sajnos egyre több tapasztalatot szerzek azzal kapcsolatban, hogy milyen az, amikor a gyerek túl sok szabadságot élvez a családján belül, az ő akarata érvényesül, vagy döntést várnak el tőle olyan kérdésekben, amihez egyébként nem lenne joga. Itt üt be az a bizonyos szabadosság a családi életben. Nem baj, ha egyáltalán nem eszik a kölyök zöldséget, majd hozok kakaós csigát..., nem baj, ha soha nem fejezi be a rábízott feladatot, még kicsi..., nem baj, ha visszafelesel, olyan édesen teszi... De baj. Nem édes. Ez most kortünet, legtöbbször az egygyerekes családoknál fordul elő, vagy ott, ahol egy vagy mindkét szülő nem tud elég időt tölteni a gyerekkel, és kárpótlásként "magához emeli" a gyereket. Ez lehet hogy jót tesz a szülői léleknek, de a gyermekinek semmiképp. Ha egyforma nagyságú és jogú a szüleivel, akkor szükség esetén ki fogja őt megvédeni? Ha ő, a gyermek egyenlő apával, anyával, akkor kire fog felnézni, kihez akar majd felnőni? A gyerekek, az ilyen környezetre félelemmel reagálnak, és változatos megoldási formákat keresnek: hiszti, étkezési zavarok, alvási zavarok, bizonytalanságérzés stb. A gyereknek szüksége van határokra, szabályokra, és a szülők kötelessége és felelőssége, hogy ezek létező kapaszkodók legyenek a gyerek életében, és ha ezek megvannak, a huncut manók nagyon hálásak tudnak lenni érte.

Nagyon sokszor azért tartják a család demokráciáját alapvetőnek, hogy megvalósulhasson a családtagok közötti szeretetkapcsolat, a bizalom és egymás elfogadása. Fából vaskarika, mert ez ha domináns típusú szülők vagyunk akkor is megvalósulhat, és akkor is hiányozhat, ha keményvonalas demokraták vagyunk. Hogy hol a különbség? Fogós kérdés. Erikának, a főnöknőmnek van egy zseniális mondása: "Egy szülő két hibát követhet el, vagy utánfutónak, vagy talicskának nézi a gyerekét." Vagyis hibázunk ha a saját vágyainkat, terveinket akarjuk a gyerekkel megvalósíttatni, legyen szó iskolaválasztásról, vagy hajviseletről. Akkor cselekszünk helyesen, akkor jön létre a harmónia a családban, gyerek és szülő között, ha mindenkit a saját értékei szerint, és a saját érdekeiért tudunk kezelni. Nem várhatom el a gyerekemtől, hogy matekversenyeket nyerjen, mert nekem mindig az volt az álmom, (egyébként, nem...) hanem észre kell vennem, hogy hol vannak azok a kis bimbók rajta, amik ki fognak virágozni. (Könyöröghetek én az almafának, hogy teremjen gyönyörű fügéket, mert én azt szeretem...) Egy apa, egy anya mindig felelősséggel tartozik a gyerekéért, és a gyerek soha nem tartozik felelősséggel a szüleiért.

Hellingertől származik a mondat: "A szülők a Nagyok és a gyermekek a Kicsik. A szülők adnak, a gyermekek elfogadnak." Nincs demokrácia, de van szeretetteljes és felelősségteljes figyelem, ami meg tudja cselekedni, amit meg kell. Ha arra van szükség suttog egy odaillő mondatot, megölel vagy éppen biztat. De ha úgy hozza az élet szó szerint, vagy átvitt értelemben keményen fogja a gyereke csuklóját, a gyerek saját érdekében. Igazából kiabálhat is... és akkor a gyerek talán megsejti, hogy mennyire fontos ő, hogy érte anya, apa még kiabálni is képes. Nüansznyi a különbség az érte és rákiabálás között, a gyerek nem is fogja feltétlenül érzékelni azonnal, épp ezért amikor ilyen tökéletlenségre ragadtatom magam, a kedélyek lecsillapodása után el szoktam magyarázni a gyerekeknek, hogy mi is hozott ki a sodromból. (Ha kimegy kilógó derékkal a mínuszba, akkor vesemedence-gyulladást kap.)  A tökéletlenség fáj, a szándék becsülnivaló. Így vagy úgy a gyereknek éreznie kell a mögötte álló, érte szóló erőt.
 

Görbe tükör

Ültem az autóban azon a bizonyos januári reggelen, vártam már hogy újra lássam a csemetéimet, csend volt, csak az én fejem duruzsolt mint mindig, és én magam sem tudom hogyan jutottam el a képig, amitől értelmet kapott az előző nap minden anyai kínja.

Bevillant, hogy úgy 9-10 évesen hogyan küldtek el engem (úttörő) táborba, és én két hétig nem tettem mást, mint rettegtem. Semmi másra nem emlékszem a táborból, csak arra, hogy félek, iszonyatosan félek, hogy fogom-e még látni az édesanyámat. Félreértések elkerülése végett, nem a magam életéért aggódtam, hanem az övéért. Valami nagyon mélyen azt súgta, hogy meg fog halni.

Talán ez volt az első, talán nem, de mindenesetre ez az élmény volt annyira markáns, hogy most harminc év távolából is emlékezzem rá. Tudom, hogy végig amíg élt - még akkor is ha a munkahelyéről vártam haza - ez volt a visszatérő motívum, a félelem, hogy Ő nincs többé. Ezért folyamatosan vele voltam. Én voltam az a tini, aki nem járt el bulizni, aki otthon érezte magát jól, biztonságban. Ez tininek elég szokatlan... Ha pszichologizálni akarok, el lehet mondani azt is, hogy csecsemőként hogyan nem lehettem vele, először az ő, azután az én betegségem miatt, és ez hogyan hat a gyermeki lélekre. Lehet, hogy megéltem azt, amit a könyvek mondanak, hogy "Nincs itt az anyukám, meg fogok halni!", nem tudom... amit tudok, hogy én ezt a programot futtattam egész életemben... és amilyen az élet, be is teljesedett a félelem. Nem gyerekkoromban, de idejekorán, nehezen és lassan, kínzással felért az egész betegség beteljesedése.

Már említettem, hogy számomra a szüléseim jelentették azt a pontot, ahol kiakadtam és először mentem terápiára. Hellinger terápiára. Jó két év beletelt, amíg mint hagymáról a héját lehámoztuk a felső rétegeket, és érkeztünk el a Mamához. Az enyémhez. A családi történethez, ami három generációnak jelentett tragédiát. Hogy mi a történet? Itt most nem fontos. A titok megőrzi önmagát. Elég a tény, hogy az a valami megtörtént, és a minta öröklődött nemzedékről nemzedékre. A lényeg, hogy én lehetőséget kaptam, hogy megszakítsam a sort, én lehetőséget kaptam arra, hogy éljek, a csomó kibomlott.

Az autó talán magától futott már az úton, amikor ráeszméltem, hogy mindaz, amit én ekkora fájdalomnak, nehézségnek élek meg a saját csemetéimmel, már nem más, mint emlék a múltból, nem valóság már csak egy görbe tükör, ami még néha mindig torzítja a valóságot, vagy amit én annak élek. A gyerekeim még azelőtt születtek, hogy én lelki munkába fogtam volna, hiszen miattuk vágtam bele. Ennek következtében az Elsővel még jócskán volt alkalmam eljátszani azt a játszmát, ami olyan közel állt hozzám, és ő (Megint ez a hűség... ) hozta azt, amit én tudattalanul elvártam tőle, vagy amit tudattalanul sugároztam feléje, mint követendő példát. De simán átnyomtam mindkettőjükre a saját nyomoromat. (Ha láttál már kezelhetetlenül hisztis vagy agresszív gyereket, háromévesen elhízottat, túlalkalmazkodót, végtelenül magányosat, iskolai problémával küszködőt, kiközösítettet, akkor tudod miről beszélek. A sort pedig folytathatnám...)

Az én csemetém rajtam lógott, és nekem ez jó volt. Jól esett, hogy szükség van rám, és úgy éreztem így van biztonságban. (Halljátok? Ugyanaz a történet, mint az édesanyámmal...) Ő ezzel a mintával élt majdnem hat évet, és jól beletanult, a Másodiknak már kevesebb jutott ugyanebből, következésképp könnyebben volt kizökkenthető. Amit én szép szimbiózisnak éltem meg anya és gyereke között tulajdonképpen félelemgörcs volt, és fogság. Mindkettőnknek. Ez a torzítás nem veszélytelen játék egyik félnek sem, mert az anyát, apát belebetonozza valamibe, amit túl kellene lépni, a gyerek fele pedig nem tud valóságosat közvetíteni. (Csak így, zárójelben merem megemlíteni, hogy nagyon sokszor az anyai-apai bűntudat az, ami elferdíti a valóságot.)

Ez az én kissé sötét történetem, de a gyerekek nem válogatnak, ha arról van szó hogyan mentsék meg a szüleiket. Sokféle családi történet létezik és sokféle megoldás a gyerekek részéről, egy biztos, ami számunkra probléma a gyerekben, az a gyereknek megoldás valamire. Lehet ez bármiféle testi vagy lelki betegség, viselkedési furcsaság, bántó szokás, diszharmónia valamelyik családtaggal, vagy magával a szülővel, mind-mind jel arra, hogy... hogy... tennivalónk van. Mindenféleképp nekünk van tennivalónk, hiszen a gyerek hozzánk beszél, velünk kommunikál a diszharmónia titkos nyelvén. Mi vagyunk a kulcs.

Ha visszakanyarodom a sajátom történetemhez, ott is bennem kellett megszületnie a megoldásnak, ez is időbe telt, de még több időbe került kilépni a szokás keretei közül, felismerni, hogy a tükör görbe, amiről azt hiszem úgy van, pedig már nincs is úgy. Nekem kellett felismernem, hogy a történet véget ért, már nem kell a régi sémák szerint viselkedni. Jelen esetemben, el lehet engedni a lurkóimat, fel lehet szabadulni. Lehet. Van egy pont, amikor már - a legnagyobb tisztelettel -, nem kell az ősöket követni.

Szilveszteri történet

Ez most itt ciki lesz az én tollamból. Ez most fájni fog. Legalábbis nekem mindig fáj, ha erre a területre tévedek, mert ez az a pont ahol nekem is szembe kell néznem a saját mumusaimmal. Erre most szilveszter környékén (is) rá kellett jönnöm, amikor a kölykeim meghívást kaptak a kicsi óvodájának ottalvásos szilveszteri bulijára. Namármost, ugye minden normális ember kapva kap az alkalmon, hogy egyedül maradjon a párjával, ne kelljen gyereket fürdetni, fektetni, mesét olvasni legalább egy nap az évben.

Viszonylag kevéssé titkolt tény, hogy én nem vagyok normális, de még magamat is megleptem, hogy nekem ez még mindig probléma. Mármint a gyerekeimtől való elválás, akár csak egy buli erejéig is. A férjem erre általában annyit szokott mondani, hogy egy "control freak" vagyok, magyarul olyan valaki, aki nem bírja kiengedni a gyeplőt a kezéből egy pillanatra sem. Ebben is van igazság, (nagyon nagy...) de azért mégis fura, hogy nekem ez mennyire nyögvenyelősen megy csak. Persze itt írok anyaságról, terápiáról és társterületeiről, jól néznék ki, ha nem néznék bele hogy miért is ekkora kihívás nekem, otthagyni szórakozni a gyerekeimet. Aztán persze hogy ezekkel foglalkozom, amikor ez jelenti a legnagyobb kihívást. Félelmet. Ez az én nagy vörös. azonnal látható gombom, amit a legkönnyebb megnyomni rajtam.

A nagyobbik kezdetben sem akart menni (hatalmas a gyerekek hűsége!), a kicsi belevette volna magát azonnal, a férjem magán kívül volt az örömtől, és én az eszemmel tudtam, hogy nagy hülye vagyok, ha nem használom ki a lehetőséget, ezért önszívem ellenére összepakoltam a gyerekeket, és elvittem őket a nevezetes rendezvényre. Fájt? Hát persze, hogy fájt! Igazán színpadiasan tördeltem a kezemet minden lehetséges alkalommal. Ugyanakkor láttam magamat kívülről, hogy ez itt most teljesen irreális, amit én érzek, és köze nincs a fiúkhoz, nincs köze az ő érzéseikhez, bennük lakó démonokhoz, ez az én történetem.

Fentebb már írtam a gyerekek hűségéről, akik képesek magukat belevetni - mindenféle titkos csatornákon keresztül - szüleik világába, és nem mással teszik ezt, hanem segítségadás szándékával. Átvállalnák azt, ami a mi munkánk lenne, de olyan átéléssel vesznek részt ezekben a történetekben, mintha a sajátjuk lenne. Innentől fogva ez bizony kétélű fegyver, mert akaratlanul is belevon(hat)juk a saját csemeténket valamibe, amihez köze nincs, de ő is elszenved(het)i a következményeket. Ugyanakkor szerencse is, mert ha jól figyelünk, ugyanez a gyerek ezzel a technikával kristálytiszta tükröt tart elénk, azon a jogon, hogy hihetetlenül szeret.

Most vissza a konkrét történetre. Anyuci - látszólag megmagyarázhatatlanul - ki van akadva, hogy el kell válni a gyerekeitől. Mit tesz erre a hűséges utód? Kézzel, lábbal, hangos tiltakozással adja a jeleket, hogy ő nem akar elmenni. Utálja. Úgyse megy! Hát nem érted???
Görcsös anyuka némileg megnyugszik, hogy nem kell elszakadnia a kicsi fiától, de hálistennek valami csak megszólal benne, hogy nem lesz ez így jó... Apuci kezd ideges lenni, már beleélte magát egy estébe kettecskén... A Második, aki mindenkihez hűséges akar lenni, hol menni akar, hol nem... Káosz.
...és ekkor Anyában felsejlik valami - bár ő maga sem tudja - és kiadja az ukázt, hogy "Kész, mentek!" Kimondta. Most már tartani kell magát hozzá, nincs visszaút. (Szolíd gyomortáji nyomás.) Így is tesznek, gyerekek felpakoltatnak, megadott és ismert címre leszállíttatnak. Elsőszámú Hűséges protestál, még az arcával is Lawrence Oliviert méltó utódaként jelzi mélységes fájdalmát, és lesújtó véleményét az ő szörnyű szüleiről.

Nos a végkifejlet amerikai filmekhez méltó pozitív végkifejlet, mindenki nyer. A szülők egy estét, amikor felfedezhetik, hogy a nagy mókuskerékben még mindig nem vesztették el egymást, sőt, fel tudnak töltődni a nagy élménnyel, hogy ők nem csak Apa és Anya, de Férfi és Nő is, akik nem véletlenül kötötték össze az életüket. A gyerekek pedig gazdagabbak lettek egy hatalmas bulival, gyerekpezsgőzéssel, élő rock koncerttel (köszi Vastrabant!), és egyéb nyalánkságokkal a szó mindkét értelmében. A Hűséges is remekül van, kiszakadt anyja történetéből, és élvezte a sajátját. (Pedig neki sem volt könnyű, az ő ragaszkodása, ugyanolyan erővel jelent meg, mint Anyáé. Másnap mindenkinek elmesélte a telefonban mennyire fantasztikus szilvesztere volt, és még hétfőn az iskolai csendkörben is ez volt a vezető híre.) Ezen túl mindenki megnyerte az élményt, hogy lehet külön-külön is, és ez jó. Jó együtt lenni, és jó külön lenni. Minden a saját ellentétében nyeri el az értelmét.

Ha ez nem lett volna elég, van még egy bónusz, amire vezetés közben jöttem rá, amikor a gyerekekért mentem, hogy begyűjtsem őket a buliból. (Lebuktam, én vagyok Anyuci...) De ezt majd legközelebb, túl hosszú lenne.

A százarcú boszorka

Ákos fiam körülbelül hat-nyolchetes lehetett, amikor Sue barátnőm meglátogatott. (Arról idáig hallgattam, hogy az eddig leírtak mind Angliában történtek még.) Már túl voltunk a kötelező "jajdeédeskisfiú" körökön, amikor Sue hátradőlt a karosszékben, belekortyolt a tejes teába, - a bögre fölött csak a szeme látszódott - és halkan annyit mondott: " Hát igen, az anyaság egy élethosszan tartó bűntudati utazás. Isten hozott!" Persze mindehhez cinkosan  mosolygott a szeme, így azt hittem viccel velem.

Ahogy az lenni szokott persze, nem viccelt, és ha én jobban figyeltem volna az előtte lévő hat-nyolc hétben, ezt én is tudhattam volna, de akkor még nem voltam tisztában az anyai és minden másfajta bűntudat megjelenési formájával. Lázárervinesen szólva tényleg olyan mint a százarcú boszorka, akiről tudni illik, hogy egyszer farkas, máskor szép lány, és úgy váltogatja az alakjait, mint más ember a zokniját.

De ugye mi is a szülés első bűntudat-kiváltó tényező? Hát persze, hogy a sírás, és ha őszinték akarunk maradni, akkor belátjuk, hogy ez minden életkorban kiválóan működik tiniknél, sőt felnőttkorban is... Főként friss, elsőgyerekes anyák esnek áldozatául ennek a remek technikának. Nem azt mondom persze, hogy nem érdemes figyelni a gyerek sírására, hanem hogy másként kell értelmezni, sőt egyáltalán értelmezni kell. (Szerintem ez az első gyereknél lehetetlen, ha valaki megtette, emelem kalapomat előtte.) A sírásra mindenképpen figyelni kell, de tudni kell róla, hogy nem feltétlenül azt közli a csemeténk, hogy "csapnivaló vagy", "rosszul vagyok, szörnyű az életem" és egyéb apróságok. Unalomig lerágott csont, hogy a csecsemő a sírással kommunikál. Igen ez így van. A másik oldal meg az, hogy mi ezt elhisszük-e neki, hogy csak kommunikál, és nem véleményt mond rólunk, újdonsült vagy "bejáratott" anyukájáról.

Nekem is csak a második fiam megszületése után sikerült belevernem a fejembe, hogy az, hogy ha a gyerek sír, az nem engem minősít. Az első - Ákos - már csecsemőnek is energiabomba volt, nagyon kicsi alvásigénnyel, annál nagyobb mozgásigénnyel, ehhez illő szomjas kíváncsisággal a világra, és köszönte szépen, ő egyhetesen is kikérte magának, ha le mertem tenni a babakocsiba. Magyarul: szederjesre üvöltötte a fejét. Így történt, hogy én mindig elképedve, és irigységgel szemléltem azokat a kocsiülésben szendergő, alvó babákat, akik mellett nyugodtan lehetett vásárolni, és levontam a tanulságot, hogy valószínűleg valamit nagyon rosszul csinálok, mert az én gyerekem így csak sátoros ünnepek alkalmával viselkedett. (Ebben az angol rokonság is egyhangúan megerősített, szerintük a legelején elkapattam a fiamat, mert "túlzottan figyeltem rá". Ennyit a kulturális különbségekről...)

Aztán a következő bukkanó ott kezdődött, amikor problémák akadtak a szoptatással, megint nem feleltem meg a saját normáimnak, és mivel nem feleltem meg magamnak, a szerencsére strapabíró gyerkőcöt állítottam mércék elé. Hozza-e az elvárt súlyt? Hozza-e az elvárt hosszt? Úgy fejlődik-e a mozgása, ahogy a nagykönyvben meg van írva? Gügyög-e? Mikor mondja ki az első szót? Ez egy véget nem érő verkli lehet, ha az ember lánya nem kapja el magát időben. Mit mondjak? Kötelezően hihetetlenül nagy marha voltam.

Amit fontos meglátni, hogy hol van az a pillanat, amikor az anya lestresszeli magát, és ha lestresszeli magát, akkor ezt a saját elvárásai miatt teszi-e, vagy a környezete miatt. (Hátrányos helyzetűnek számíthatja az magát, akinél ez a kettő egyszerre jelentkezik.) Ugyanakkor fontos abba is belegondolni, hogy a bűntudat mindig a felelősség relációjában keletkezik és jelenik meg, és itt is nagyon széles a választási lehetőség. A felelősség, hogy vigyáztam-e rá várandósság alatt, szépen született-e, jó körülmények közé érkezett-e, akarta-e az apukája hogy megszülessen, akartam-e én, hogy megszülessen, tudtam-e hozzá azonnal kötődni, el tudtam-e fogadni a megváltozott életfeltételeket satöbbi, satöbbi, satöbbi.... kimeríthetetlen a sor, mert mindenkinek más jelenik meg felelősségként, így más lesz a bűntudat tárgya. Engem soha nem érdekelt, hogy milyen márkájú cuccot húztam a gyerekre, de láttam olyat, akinek belső kényszere volt arra, hogy bizonyos árkategória alatt nem vásárolt a picijének, ez volt az ő személyesen kijelölt felelőssége és bűntudatot generált, ha nem tudta végrehajtani. Ugyanakkor szörnyen éreztem magamat, amikor a másfél éves kölykömmel már harmadszorra költöztem. ("Még egy tisztességes otthona sincsen...")

Az előzőeket olvasván nekem is úgy tűnik, mintha az anyaság egy jó nagy folyamatos szívás lenne. Ez mindaddig igaz is, amíg mindent meg akarunk tenni a gyerekünkért. A tökéletesség mindig izzadtságszagú, valamilyen szinten embertelen, így szembe kell néznünk a ténnyel, hogy akkor nyerünk minden szempontból, ha megmaradunk az optimumnál. Egyrészt így megspórolunk magunknak egy hegynyi bűntudatot, valószínűleg kisebb-nagyobb csemeténknek is emberibb példát mutatunk. Ha belegondoltok, mindenki jobban akarja "csinálni" az életét, mint a szülei, de mit és hogyan akar majd az, akinek "tökéletes" szülei voltak? Helyből kudarcra van ítélve. Innentől szép a történet, hogy kell a szülői tökéletlenség a gyerek optimális fejlődéséhez.