Alkímia

Régóta mondogatom, hogy Ákosgyerek az én múzsám. Születésével, és azóta is, művészi módon passzíroz bele olyan helyzetekbe, amiből csak nehézségek árán tudok kikecmeregni. Ugyanakkor életem katalizátora is ez a hihetetlen lurkó, mert a tudatosságnak és a tudattalannak olyan bugyrait jártam be miatta, vele és érte, amelyek létezéséről addig halvány sejtelmem se volt.Jelen bejegyzés apropója nem az első a témában, jelesül a gyermekem magatartásáról van szó megint, és bár már unalmasnak látszik a téma, mindenkit biztosíthatok nem volt, és nem lesz az. Sőt. Számomra most ért be egy többéves (gyerkőc születésekor kezdődő) folyamat, ami a gyerekkel kezdődött és most talán velem fejeződik be (egy időre).

Óvodáskora óta tudom, hogy kihívás neki mindenféle szabálytisztelet, ahol az egyénisége korlátok közé van szorítva, bajos volt rávenni, hogy hallgasson a kérő szóra, legyen az szépen vagy csúnyán mondva, általában véve igen nehezen lehetett rávenni bármire, ami nem az ő fejében született meg. Lehet, hogy ez azért történt meg, mert külső információ már nem fért a fejébe, mert az általában tele volt jobbnál-jobb ötletekkel, kivitelezendő projektekkel, de ugye ez elég kellemetlen, ha mondjuk éppen a vonatállomásra rohan az ember lánya, és ki se tudja csavarni csemetéje kezéből a három méter celluxból kreált (egyébként igazán szemrevaló) miniatűr kerekesszéket, mert a földből alig kilátszó körömszakadtáig ragaszkodik hozzá, hogy az még nincsen készen, és most kell befejezni. Anyaként iszonytató volt megélni az efféle helyzeteknek az akkori megoldását, ami általában arról szólt, hogy üvöltözésbe és veszekedésbe torkollt az egész, gyerek - végül is - le lett tromfolva helyzetemből fakadó szülői tekintélyemmel, és többévtizedes pedagógusi múltammal. De szörnyen éreztem magamat. Közben is, utána is. Kerestem a kiutat, és nem találtam, jobbára zsákutcákba tévedtem. Gondolom nem én vagyok az első, se az egyetlen aki így érezte magát a gyerekével, a gyereke miatt.

Belefáradtam a kiabálásba, a szégyenérzetbe, a sehovanemjutásba, és éreztem minden idegszálamban, hogy ezt így nem tudom, nem akarom tovább csinálni. Jártam terápiára, sőt a fejemben kibontakozott egy új megközelítés is, hogy hogyan lehetne anyákat gyerekükkel összehangolni, feltárni az okokat, és kisimogatni az elromlottat. Erről később részletesen is fogok írni, talán másnak is megéri elolvasni.

A lényeg, hogy rengeteg önmagamban vájkálás, gyerekelemzés után lassan valami elkezdett megváltozni. Mi kezdtünk el megváltozni, a gyerek és én. Már elkezdtem megtanulni kezelni magamat, a saját reackióimat, és érteni a gyerek által közvetített információt is. Szembe kellett nézni a valósággal, hogy a gyerek viselkedése nagy részben tőlem függ, és nem csak azt értem ezalatt, hogy én hogyan vagyok önmagammal, hanem azt is, hogy mennyire értem a saját gyerekemet és a mozgatórugóit. Ez a megértés az, ami képessé tesz arra, hogy képes legyek a csemeté(i)men azt a "gombot" megnyomni, amivel célt érek, de nem nyomorítok. Sem ő(ke)t, sem magamat.

Az első ilyen élményem katartikus volt, olyan, mintha egy ménkű nagy hátizsákot leemeltek volna a vállamról. Azonban később, és azóta sokszor kisiklások mégiscsak megtörténtek, leginkább annak köszönhetően, hogy emberke nőtt, változott, és személyiségének különféle kirakóskockái aktiválódtak. Régebbi blogbejegyzéseimben ezeknek a megoldásairól már írtam, de csak most - megint egy magatartásigazítás ürügyén -  talán rájöttem, hogy hogyan lehetne rövidebb úton, és tartósabban elérni a megoldást. Természetesen ez is kétszálú történet, az egyik az enyém, a másik a fiókáé.

Év eleje óta lappangó feszültség a tanító nénik és a lurkóm között, hogy megint nagy a szája, nem alkalmazkodik az osztályhoz, nem figyel, önmagát helyezi a közösség elé, és így hiába vág az esze, mint a borotva, mégiscsak kellemetlenség vele lenni egy osztályteremben, legalábbis a tanítóknak folyamatos kihívás a kispasi kordában tartása. Ezt a helyzetet durranásig feszítette egy folyósói incidens, amiről teljesen pontosan ma sem tudjuk, hogy mi történt, mert ahány gyereket kérdeztem, kérdeztünk annyi variációt kaptunk a történtekről. Ami biztos, hogy a gyerekem oda nem figyelve a másik kérésére párszor ráugrott annak üres (lábat nem tartalmazó) cipőjébe, és ezek után a feje összetalálkozott a radiátorral. Púp az én gyerekem fején, figyelmeztető a másik ellenőrzőjében. Nekem itt lett tele a pohár. Szégyelltem magamat, hogy megint ilyen helyzetbe hozott a gyerek, ahol megkérdőjeleződik, hogy jól teszem-e a dolgomat, mint anya.

Ez az érzés, mármint a szégyen, azért volt gyönyörű, mert az ezt megelőző héten kutyafuttában olvastam egy önnevelő buddhista szokásról, hogy ha valami feldühíti őket, vagy negatív érzelmeket okoz bennük, akkor felírják egy könyvbe, és teszik ezt két héten keresztül. A két hét leteltével pedig látszik világosan, hogy mik azok a helyzetek ahol az ember ugrik valamire, és kihozható a nyugalmából. Azt írták, ez megoldja a problémát. Nyilvánvalóan ez megpendített bennem valamit, mert kényelmetlen volt olvasni, nem is jegyeztem meg teljes részletességgel miről volt szó. Ám a magocska el lett vetve, még ha véletlenül is, és amikor a margitszigeti bringózás közben ráüvöltöttem a gyerekre, aki éppen nagy csattanással nekikormányozta a négykerekű járművünket a padkának, rájöttem, hogy ez az az érzés, ami engem az esetek legnagyobb részében kihoz a sodromból. A szégyen. Ez az én gombom, amitől elvesztem a józan ítélőképességemet, és a helyzet méretétől függetlenül, és így igazságtalanul kijövök a sodromból. Bringózás közben ez azt jelentette, hogy "jesszusom, most hány embert tartunk fel, mert te nem tudsz tisztességesen kormányozni, mit fognak gondolni rólam, mindenki minket néz, jaj de kellemetlen". Persze mentünk utána ötven métert, és nagy koppanással leesett a fejemben a tantusz, hogy mi történt.  Én éreztem magam kellemetlenül - közvetve a gyerek miatt - , és a gyereket szidtam meg. Gratulálok magamnak! Így kell ezt csinálni! (Később rájöttem, hogy a másik ilyen algomb, amikor nem nálam van az irányítás, bizonytalanságérzést kelt bennem, tehát ideges leszek. Hiába a pedagógus-gyerek mindig hátrányban van.)

Mindezekkel a lelki tarisznyámban ért a sokk, hogy az én gyönyörűm megint nem bír magával, és ő is figyelmeztetőt kap, ha kiderül, hogy visszaütött. Szégyenérzés azonnal felütötte a fejét, de most, mivel már szembenéztem vele, nem kiabálásba vezetett át, csak idegességbe. (Nem megy minden azonnal, na!) Péntek lévén az összes cuccát beraktuk az autóba, és a nyitott csomagtartónál leültem, és nyugodtan kikérdeztem, hogy mi történt. Igen, nem figyelt, amikor kérte a másik fiú, de ő nem ütött a cipővel. Jó. Hazamentünk, és amíg a két gyerek a kertben játszott, felhívtam a másik kisfiú anyukáját, és még kettőt, akivel barátságban vagyok, hogy ők is kérdezzék ki a saját csemetéjüket az ügyről. Mindent összevetve, szerintem az én fiam nem vetemedett többre, mint a cipő meglengetése a másik fiú felé, miután az odalökte a fejét a radiátorhoz, de ez nem mentség, ketten voltak benne a helyzetben, méghozzá nyakig.

A beszélgetések közepette rájöttem arra is, hogy egy létfontosságú elemet kihagytam a történetből. Miért teszi, amit tesz? Most először, másokat hallgatván a saját gyerekemről, kellett rádöbbennem, hogy első akar lenni. Ő akar lenni az első. Ez az ő gombja, és alapvetően teljesen pozitív gomb, de meg kell tanítani, hogyan éljen vele, hogy valóban pozitív maradjon. Végigzongoráztam a fejemben, hogy idáig milyen ötleteket használtam, és rájöttem, hogy nem ismételhetem meg egyiket sem, mert egyrészt gépies lenne, másrészt a gyerek másmilyen már (otthon például - most először - én nem is érzékeltem a bajt), nagyobb, érettebb, talán már ő is képes olyan szabályozásra magától, amit idáig kívülről kellett megadni.

Az kiindulópont önmagában jó volt, de egy kardinális hibát azért sikerült elkövetnem. Odáig rendben volt, hogy közösen megbeszéltük, hogy mik az elvárások az iskola felől, és tőlünk a szüleitől (tisztelet, udvariasság, kedvesség, türelem), az is rendben volt, hogy szituációs képeket készített ezekről, amiket feltettünk a falra. (Ezeken át visz az út az elsőségig.) Még az is jó, hogy minden délután saját magát értékeli a képeken szereplő kritériumok alapján. A sulykot én vetettem el, amikor azt találtam mondani - annak érdekében, hogy tényleg tétje és súlya legyen a szavaimnak -, hogy ha nem tudja a magatartását feltornázni a hármasaláról négyesre, és ezt megtartani év végéig, akkor nem jöhet velünk Angliába nyáron, amikor a nagyszüleit látogatjuk meg. Ez ocsmány volt részemről. Itt az alapjait sértettem meg. Még akkor is, ha meg tudom mondani, hogy félelemből tettem, hogy nem sikerül a gyerekigazítás. Amikor őszi szünet után először iskolába ment, elszégyelltem magam. (Szégyen!) Megsajnáltam csórikámat, mert rájöttem, hogy ezzel az akciómmal semmi bizalmat, és nem sok szeretetet mutattam iránta. Még az autóban kijelentette, hogy neki nem jó így lenni, és ő szeretne megváltozni. Ezek után megérdemel annyit, hogy hiszek neki, és teret engedek a szabályozásnak büntetés helyett. A büntetésben mindig van egyfajta kegyetlenség. Ha az a kérdés, hogy hol a határ szabályozás és büntetés között, akkor a válaszom az, hogy a szeretet és a jóakarat. Tudok ugyanazzal (tévémegvonás, bizonyos tevékenységek elvégzése stb.) szabályozni, ha nyugodtan, és a gyerek érdekében teszem, és tudok büntetni, ha dühvel, agresszíven, saját autoritásomat megtámogatva használom azt. Mit volt mit tenni, lehajtottam a fejem, elnézést kértem a gyerektől, és közben megtanultam egy fontos leckét.

Azon is kénytelen voltam elgondolkodni, hogy mindez a munka, amin a gyerek végigmegy, mint minden fejlődés, amíg és amikor történik, a gyereknek meglehetősen kellemetlen és kényelmetlen lehet. Miért gondolom ezt? Mert nekem is az. Erőfeszítés és nyugalom, jó és rossz, hiba és siker, mind olyan feszültségpárok amelyekből a személyes alkímia megszületik. Tudattalanul és később tudatosan a gyerek társunk ebben a folyamatban, akár rólunk, akár róla van szó. Egymásért dolgozunk, egymásért fejlődünk.