Demokrácia?

Fogadok, hogy most az első gondolata szinte mindenkinek az lesz, hogy "na, most politizálunk egy kicsit", de most vagy örömet vagy csalódást fogok okozni, mert eszem ágában sincs ilyet tenni.

Amint elkezdődtek a töriórák az általánosban, én telitorokból imádtam őket, már csak azért is, mert szinte azonnal eljutottunk, az egyik kedvenc történelmi témámig a görög városállamok kialakulásáig. Alsósként persze még halvány fogalmam sem volt arról, hogy milyen a demokrácia a gyakorlatban, már csak ugye azért sem, mert akkor nem abban éltünk, de amikor nagy fanfárokkal megérkezett, valami szöget ütött a fejembe.

Mintha azt tanultuk volna, hogy a demokrácia görög szülőhelyén nem azt jelentette volna, hogy mindenkinek beleszólása van a dolgok folyásába, hanem (általában) a művelt arisztokrácia, de mindenképpen egy erősen leszűkített állampolgári kör joga volt. Szegény Platónnak még ez is sok volt és a demokráciát mint olyat "a csőcselék uralmának" tartotta "akik a megfelelő értékek hiányában a szabadságot a végletekig fokozzák, és szabadossággá változtatják".

Még mielőtt valakinek is arra támad kedve hogy megkövezzen, nem, nem akarom elvenni a szavazójogot a nőktől a különböző bőrszínűektől, vagy vallásúaktól, legfőképpen nem akarom anyagi javakhoz, vagy diploma minőségéhez kötni a szavazati jogot. (De... azért lenne értelme annak, ha nem szavazhatna boldog, boldogtalan...) Őszintén szólva? Nem hiszem, hogy a demokrácia a jelen társadalmában létezik... igazából nem hiszem, hogy a demokrácia mint olyan létezik, leginkább utópiának tekinteném.

Amit viszont alapvetően és abszolút visszautasítok, az az amikor a családi demokráciára terelődik a szó. Ugyebár egy demokráciában a tagok jogai és felelősségei ugyanazok, mindenki egyenlőnek számít. Na, ezt hogyan lehetne lefordítani a család nyelvére és hierarchiájára? A témában írók, szeretik az első helyen kiemelni, hogy ki kell alakítani a kölcsönös tiszteletet és egyenlőséget, mondván: "A gyereknek hasznára válik, ha lehetősége nyílik az önirányításra és önfegyelemre. A szülő is jobban érezheti magát, mint együttműködő, hozzájáruló csoporttag, ellentétben régebbi tevékenységével, amikor csak felügyelőként volt jelen." Lehet, hogy én nem megfelelő gyerekekkel vagyok körbevéve sem otthon, sem a munkahelyemen, de én úgy vettem észre, hogy egy gyerek lényegéből fakadóan első körben nem képes az önirányításra és az önfegyelemre. Ez tanulás, szocializáció és legfőképpen személyiségfejlődés következménye. Ehhez viszont muszáj alá-és felérendeltségi helyzetben lennünk, hiszen a gyermeki örömelv egészen egyszerűen felülírja a tanulási helyzeteket, lévén azok nem a legkellemesebbek. Ugyanakkor nem érzem magam úgy, hogy ne lennék a családom együttműködő része és elrendőrködöm az életem. (Bár néha besokallok a fegyelmezéstől, amikor a gyerekek egymással állnak hatalmi harcban...) A kölcsönös tisztelet pedig nem a demokrácia eredménye, hanem a kölcsönös szeretet velejárója. Lehetetlenség valakit úgy szeretni, hogy közben nem tisztelem benne azt, ami ő maga. Ez a tisztelet pedig azt is magában foglalja, hogy amikor eljön az idő, akkor elengedem a kezét, hogy ő dönthessen, hogy neki akar-e menni a falnak, és ha igen, akkor melyik lesz az. Érzékeny egyensúly ez időben, térben és egyéb dimenziókban.

Sajnos egyre több tapasztalatot szerzek azzal kapcsolatban, hogy milyen az, amikor a gyerek túl sok szabadságot élvez a családján belül, az ő akarata érvényesül, vagy döntést várnak el tőle olyan kérdésekben, amihez egyébként nem lenne joga. Itt üt be az a bizonyos szabadosság a családi életben. Nem baj, ha egyáltalán nem eszik a kölyök zöldséget, majd hozok kakaós csigát..., nem baj, ha soha nem fejezi be a rábízott feladatot, még kicsi..., nem baj, ha visszafelesel, olyan édesen teszi... De baj. Nem édes. Ez most kortünet, legtöbbször az egygyerekes családoknál fordul elő, vagy ott, ahol egy vagy mindkét szülő nem tud elég időt tölteni a gyerekkel, és kárpótlásként "magához emeli" a gyereket. Ez lehet hogy jót tesz a szülői léleknek, de a gyermekinek semmiképp. Ha egyforma nagyságú és jogú a szüleivel, akkor szükség esetén ki fogja őt megvédeni? Ha ő, a gyermek egyenlő apával, anyával, akkor kire fog felnézni, kihez akar majd felnőni? A gyerekek, az ilyen környezetre félelemmel reagálnak, és változatos megoldási formákat keresnek: hiszti, étkezési zavarok, alvási zavarok, bizonytalanságérzés stb. A gyereknek szüksége van határokra, szabályokra, és a szülők kötelessége és felelőssége, hogy ezek létező kapaszkodók legyenek a gyerek életében, és ha ezek megvannak, a huncut manók nagyon hálásak tudnak lenni érte.

Nagyon sokszor azért tartják a család demokráciáját alapvetőnek, hogy megvalósulhasson a családtagok közötti szeretetkapcsolat, a bizalom és egymás elfogadása. Fából vaskarika, mert ez ha domináns típusú szülők vagyunk akkor is megvalósulhat, és akkor is hiányozhat, ha keményvonalas demokraták vagyunk. Hogy hol a különbség? Fogós kérdés. Erikának, a főnöknőmnek van egy zseniális mondása: "Egy szülő két hibát követhet el, vagy utánfutónak, vagy talicskának nézi a gyerekét." Vagyis hibázunk ha a saját vágyainkat, terveinket akarjuk a gyerekkel megvalósíttatni, legyen szó iskolaválasztásról, vagy hajviseletről. Akkor cselekszünk helyesen, akkor jön létre a harmónia a családban, gyerek és szülő között, ha mindenkit a saját értékei szerint, és a saját érdekeiért tudunk kezelni. Nem várhatom el a gyerekemtől, hogy matekversenyeket nyerjen, mert nekem mindig az volt az álmom, (egyébként, nem...) hanem észre kell vennem, hogy hol vannak azok a kis bimbók rajta, amik ki fognak virágozni. (Könyöröghetek én az almafának, hogy teremjen gyönyörű fügéket, mert én azt szeretem...) Egy apa, egy anya mindig felelősséggel tartozik a gyerekéért, és a gyerek soha nem tartozik felelősséggel a szüleiért.

Hellingertől származik a mondat: "A szülők a Nagyok és a gyermekek a Kicsik. A szülők adnak, a gyermekek elfogadnak." Nincs demokrácia, de van szeretetteljes és felelősségteljes figyelem, ami meg tudja cselekedni, amit meg kell. Ha arra van szükség suttog egy odaillő mondatot, megölel vagy éppen biztat. De ha úgy hozza az élet szó szerint, vagy átvitt értelemben keményen fogja a gyereke csuklóját, a gyerek saját érdekében. Igazából kiabálhat is... és akkor a gyerek talán megsejti, hogy mennyire fontos ő, hogy érte anya, apa még kiabálni is képes. Nüansznyi a különbség az érte és rákiabálás között, a gyerek nem is fogja feltétlenül érzékelni azonnal, épp ezért amikor ilyen tökéletlenségre ragadtatom magam, a kedélyek lecsillapodása után el szoktam magyarázni a gyerekeknek, hogy mi is hozott ki a sodromból. (Ha kimegy kilógó derékkal a mínuszba, akkor vesemedence-gyulladást kap.)  A tökéletlenség fáj, a szándék becsülnivaló. Így vagy úgy a gyereknek éreznie kell a mögötte álló, érte szóló erőt.