Görbe tükör

Ültem az autóban azon a bizonyos januári reggelen, vártam már hogy újra lássam a csemetéimet, csend volt, csak az én fejem duruzsolt mint mindig, és én magam sem tudom hogyan jutottam el a képig, amitől értelmet kapott az előző nap minden anyai kínja.

Bevillant, hogy úgy 9-10 évesen hogyan küldtek el engem (úttörő) táborba, és én két hétig nem tettem mást, mint rettegtem. Semmi másra nem emlékszem a táborból, csak arra, hogy félek, iszonyatosan félek, hogy fogom-e még látni az édesanyámat. Félreértések elkerülése végett, nem a magam életéért aggódtam, hanem az övéért. Valami nagyon mélyen azt súgta, hogy meg fog halni.

Talán ez volt az első, talán nem, de mindenesetre ez az élmény volt annyira markáns, hogy most harminc év távolából is emlékezzem rá. Tudom, hogy végig amíg élt - még akkor is ha a munkahelyéről vártam haza - ez volt a visszatérő motívum, a félelem, hogy Ő nincs többé. Ezért folyamatosan vele voltam. Én voltam az a tini, aki nem járt el bulizni, aki otthon érezte magát jól, biztonságban. Ez tininek elég szokatlan... Ha pszichologizálni akarok, el lehet mondani azt is, hogy csecsemőként hogyan nem lehettem vele, először az ő, azután az én betegségem miatt, és ez hogyan hat a gyermeki lélekre. Lehet, hogy megéltem azt, amit a könyvek mondanak, hogy "Nincs itt az anyukám, meg fogok halni!", nem tudom... amit tudok, hogy én ezt a programot futtattam egész életemben... és amilyen az élet, be is teljesedett a félelem. Nem gyerekkoromban, de idejekorán, nehezen és lassan, kínzással felért az egész betegség beteljesedése.

Már említettem, hogy számomra a szüléseim jelentették azt a pontot, ahol kiakadtam és először mentem terápiára. Hellinger terápiára. Jó két év beletelt, amíg mint hagymáról a héját lehámoztuk a felső rétegeket, és érkeztünk el a Mamához. Az enyémhez. A családi történethez, ami három generációnak jelentett tragédiát. Hogy mi a történet? Itt most nem fontos. A titok megőrzi önmagát. Elég a tény, hogy az a valami megtörtént, és a minta öröklődött nemzedékről nemzedékre. A lényeg, hogy én lehetőséget kaptam, hogy megszakítsam a sort, én lehetőséget kaptam arra, hogy éljek, a csomó kibomlott.

Az autó talán magától futott már az úton, amikor ráeszméltem, hogy mindaz, amit én ekkora fájdalomnak, nehézségnek élek meg a saját csemetéimmel, már nem más, mint emlék a múltból, nem valóság már csak egy görbe tükör, ami még néha mindig torzítja a valóságot, vagy amit én annak élek. A gyerekeim még azelőtt születtek, hogy én lelki munkába fogtam volna, hiszen miattuk vágtam bele. Ennek következtében az Elsővel még jócskán volt alkalmam eljátszani azt a játszmát, ami olyan közel állt hozzám, és ő (Megint ez a hűség... ) hozta azt, amit én tudattalanul elvártam tőle, vagy amit tudattalanul sugároztam feléje, mint követendő példát. De simán átnyomtam mindkettőjükre a saját nyomoromat. (Ha láttál már kezelhetetlenül hisztis vagy agresszív gyereket, háromévesen elhízottat, túlalkalmazkodót, végtelenül magányosat, iskolai problémával küszködőt, kiközösítettet, akkor tudod miről beszélek. A sort pedig folytathatnám...)

Az én csemetém rajtam lógott, és nekem ez jó volt. Jól esett, hogy szükség van rám, és úgy éreztem így van biztonságban. (Halljátok? Ugyanaz a történet, mint az édesanyámmal...) Ő ezzel a mintával élt majdnem hat évet, és jól beletanult, a Másodiknak már kevesebb jutott ugyanebből, következésképp könnyebben volt kizökkenthető. Amit én szép szimbiózisnak éltem meg anya és gyereke között tulajdonképpen félelemgörcs volt, és fogság. Mindkettőnknek. Ez a torzítás nem veszélytelen játék egyik félnek sem, mert az anyát, apát belebetonozza valamibe, amit túl kellene lépni, a gyerek fele pedig nem tud valóságosat közvetíteni. (Csak így, zárójelben merem megemlíteni, hogy nagyon sokszor az anyai-apai bűntudat az, ami elferdíti a valóságot.)

Ez az én kissé sötét történetem, de a gyerekek nem válogatnak, ha arról van szó hogyan mentsék meg a szüleiket. Sokféle családi történet létezik és sokféle megoldás a gyerekek részéről, egy biztos, ami számunkra probléma a gyerekben, az a gyereknek megoldás valamire. Lehet ez bármiféle testi vagy lelki betegség, viselkedési furcsaság, bántó szokás, diszharmónia valamelyik családtaggal, vagy magával a szülővel, mind-mind jel arra, hogy... hogy... tennivalónk van. Mindenféleképp nekünk van tennivalónk, hiszen a gyerek hozzánk beszél, velünk kommunikál a diszharmónia titkos nyelvén. Mi vagyunk a kulcs.

Ha visszakanyarodom a sajátom történetemhez, ott is bennem kellett megszületnie a megoldásnak, ez is időbe telt, de még több időbe került kilépni a szokás keretei közül, felismerni, hogy a tükör görbe, amiről azt hiszem úgy van, pedig már nincs is úgy. Nekem kellett felismernem, hogy a történet véget ért, már nem kell a régi sémák szerint viselkedni. Jelen esetemben, el lehet engedni a lurkóimat, fel lehet szabadulni. Lehet. Van egy pont, amikor már - a legnagyobb tisztelettel -, nem kell az ősöket követni.

Szilveszteri történet

Ez most itt ciki lesz az én tollamból. Ez most fájni fog. Legalábbis nekem mindig fáj, ha erre a területre tévedek, mert ez az a pont ahol nekem is szembe kell néznem a saját mumusaimmal. Erre most szilveszter környékén (is) rá kellett jönnöm, amikor a kölykeim meghívást kaptak a kicsi óvodájának ottalvásos szilveszteri bulijára. Namármost, ugye minden normális ember kapva kap az alkalmon, hogy egyedül maradjon a párjával, ne kelljen gyereket fürdetni, fektetni, mesét olvasni legalább egy nap az évben.

Viszonylag kevéssé titkolt tény, hogy én nem vagyok normális, de még magamat is megleptem, hogy nekem ez még mindig probléma. Mármint a gyerekeimtől való elválás, akár csak egy buli erejéig is. A férjem erre általában annyit szokott mondani, hogy egy "control freak" vagyok, magyarul olyan valaki, aki nem bírja kiengedni a gyeplőt a kezéből egy pillanatra sem. Ebben is van igazság, (nagyon nagy...) de azért mégis fura, hogy nekem ez mennyire nyögvenyelősen megy csak. Persze itt írok anyaságról, terápiáról és társterületeiről, jól néznék ki, ha nem néznék bele hogy miért is ekkora kihívás nekem, otthagyni szórakozni a gyerekeimet. Aztán persze hogy ezekkel foglalkozom, amikor ez jelenti a legnagyobb kihívást. Félelmet. Ez az én nagy vörös. azonnal látható gombom, amit a legkönnyebb megnyomni rajtam.

A nagyobbik kezdetben sem akart menni (hatalmas a gyerekek hűsége!), a kicsi belevette volna magát azonnal, a férjem magán kívül volt az örömtől, és én az eszemmel tudtam, hogy nagy hülye vagyok, ha nem használom ki a lehetőséget, ezért önszívem ellenére összepakoltam a gyerekeket, és elvittem őket a nevezetes rendezvényre. Fájt? Hát persze, hogy fájt! Igazán színpadiasan tördeltem a kezemet minden lehetséges alkalommal. Ugyanakkor láttam magamat kívülről, hogy ez itt most teljesen irreális, amit én érzek, és köze nincs a fiúkhoz, nincs köze az ő érzéseikhez, bennük lakó démonokhoz, ez az én történetem.

Fentebb már írtam a gyerekek hűségéről, akik képesek magukat belevetni - mindenféle titkos csatornákon keresztül - szüleik világába, és nem mással teszik ezt, hanem segítségadás szándékával. Átvállalnák azt, ami a mi munkánk lenne, de olyan átéléssel vesznek részt ezekben a történetekben, mintha a sajátjuk lenne. Innentől fogva ez bizony kétélű fegyver, mert akaratlanul is belevon(hat)juk a saját csemeténket valamibe, amihez köze nincs, de ő is elszenved(het)i a következményeket. Ugyanakkor szerencse is, mert ha jól figyelünk, ugyanez a gyerek ezzel a technikával kristálytiszta tükröt tart elénk, azon a jogon, hogy hihetetlenül szeret.

Most vissza a konkrét történetre. Anyuci - látszólag megmagyarázhatatlanul - ki van akadva, hogy el kell válni a gyerekeitől. Mit tesz erre a hűséges utód? Kézzel, lábbal, hangos tiltakozással adja a jeleket, hogy ő nem akar elmenni. Utálja. Úgyse megy! Hát nem érted???
Görcsös anyuka némileg megnyugszik, hogy nem kell elszakadnia a kicsi fiától, de hálistennek valami csak megszólal benne, hogy nem lesz ez így jó... Apuci kezd ideges lenni, már beleélte magát egy estébe kettecskén... A Második, aki mindenkihez hűséges akar lenni, hol menni akar, hol nem... Káosz.
...és ekkor Anyában felsejlik valami - bár ő maga sem tudja - és kiadja az ukázt, hogy "Kész, mentek!" Kimondta. Most már tartani kell magát hozzá, nincs visszaút. (Szolíd gyomortáji nyomás.) Így is tesznek, gyerekek felpakoltatnak, megadott és ismert címre leszállíttatnak. Elsőszámú Hűséges protestál, még az arcával is Lawrence Oliviert méltó utódaként jelzi mélységes fájdalmát, és lesújtó véleményét az ő szörnyű szüleiről.

Nos a végkifejlet amerikai filmekhez méltó pozitív végkifejlet, mindenki nyer. A szülők egy estét, amikor felfedezhetik, hogy a nagy mókuskerékben még mindig nem vesztették el egymást, sőt, fel tudnak töltődni a nagy élménnyel, hogy ők nem csak Apa és Anya, de Férfi és Nő is, akik nem véletlenül kötötték össze az életüket. A gyerekek pedig gazdagabbak lettek egy hatalmas bulival, gyerekpezsgőzéssel, élő rock koncerttel (köszi Vastrabant!), és egyéb nyalánkságokkal a szó mindkét értelmében. A Hűséges is remekül van, kiszakadt anyja történetéből, és élvezte a sajátját. (Pedig neki sem volt könnyű, az ő ragaszkodása, ugyanolyan erővel jelent meg, mint Anyáé. Másnap mindenkinek elmesélte a telefonban mennyire fantasztikus szilvesztere volt, és még hétfőn az iskolai csendkörben is ez volt a vezető híre.) Ezen túl mindenki megnyerte az élményt, hogy lehet külön-külön is, és ez jó. Jó együtt lenni, és jó külön lenni. Minden a saját ellentétében nyeri el az értelmét.

Ha ez nem lett volna elég, van még egy bónusz, amire vezetés közben jöttem rá, amikor a gyerekekért mentem, hogy begyűjtsem őket a buliból. (Lebuktam, én vagyok Anyuci...) De ezt majd legközelebb, túl hosszú lenne.

A százarcú boszorka

Ákos fiam körülbelül hat-nyolchetes lehetett, amikor Sue barátnőm meglátogatott. (Arról idáig hallgattam, hogy az eddig leírtak mind Angliában történtek még.) Már túl voltunk a kötelező "jajdeédeskisfiú" körökön, amikor Sue hátradőlt a karosszékben, belekortyolt a tejes teába, - a bögre fölött csak a szeme látszódott - és halkan annyit mondott: " Hát igen, az anyaság egy élethosszan tartó bűntudati utazás. Isten hozott!" Persze mindehhez cinkosan  mosolygott a szeme, így azt hittem viccel velem.

Ahogy az lenni szokott persze, nem viccelt, és ha én jobban figyeltem volna az előtte lévő hat-nyolc hétben, ezt én is tudhattam volna, de akkor még nem voltam tisztában az anyai és minden másfajta bűntudat megjelenési formájával. Lázárervinesen szólva tényleg olyan mint a százarcú boszorka, akiről tudni illik, hogy egyszer farkas, máskor szép lány, és úgy váltogatja az alakjait, mint más ember a zokniját.

De ugye mi is a szülés első bűntudat-kiváltó tényező? Hát persze, hogy a sírás, és ha őszinték akarunk maradni, akkor belátjuk, hogy ez minden életkorban kiválóan működik tiniknél, sőt felnőttkorban is... Főként friss, elsőgyerekes anyák esnek áldozatául ennek a remek technikának. Nem azt mondom persze, hogy nem érdemes figyelni a gyerek sírására, hanem hogy másként kell értelmezni, sőt egyáltalán értelmezni kell. (Szerintem ez az első gyereknél lehetetlen, ha valaki megtette, emelem kalapomat előtte.) A sírásra mindenképpen figyelni kell, de tudni kell róla, hogy nem feltétlenül azt közli a csemeténk, hogy "csapnivaló vagy", "rosszul vagyok, szörnyű az életem" és egyéb apróságok. Unalomig lerágott csont, hogy a csecsemő a sírással kommunikál. Igen ez így van. A másik oldal meg az, hogy mi ezt elhisszük-e neki, hogy csak kommunikál, és nem véleményt mond rólunk, újdonsült vagy "bejáratott" anyukájáról.

Nekem is csak a második fiam megszületése után sikerült belevernem a fejembe, hogy az, hogy ha a gyerek sír, az nem engem minősít. Az első - Ákos - már csecsemőnek is energiabomba volt, nagyon kicsi alvásigénnyel, annál nagyobb mozgásigénnyel, ehhez illő szomjas kíváncsisággal a világra, és köszönte szépen, ő egyhetesen is kikérte magának, ha le mertem tenni a babakocsiba. Magyarul: szederjesre üvöltötte a fejét. Így történt, hogy én mindig elképedve, és irigységgel szemléltem azokat a kocsiülésben szendergő, alvó babákat, akik mellett nyugodtan lehetett vásárolni, és levontam a tanulságot, hogy valószínűleg valamit nagyon rosszul csinálok, mert az én gyerekem így csak sátoros ünnepek alkalmával viselkedett. (Ebben az angol rokonság is egyhangúan megerősített, szerintük a legelején elkapattam a fiamat, mert "túlzottan figyeltem rá". Ennyit a kulturális különbségekről...)

Aztán a következő bukkanó ott kezdődött, amikor problémák akadtak a szoptatással, megint nem feleltem meg a saját normáimnak, és mivel nem feleltem meg magamnak, a szerencsére strapabíró gyerkőcöt állítottam mércék elé. Hozza-e az elvárt súlyt? Hozza-e az elvárt hosszt? Úgy fejlődik-e a mozgása, ahogy a nagykönyvben meg van írva? Gügyög-e? Mikor mondja ki az első szót? Ez egy véget nem érő verkli lehet, ha az ember lánya nem kapja el magát időben. Mit mondjak? Kötelezően hihetetlenül nagy marha voltam.

Amit fontos meglátni, hogy hol van az a pillanat, amikor az anya lestresszeli magát, és ha lestresszeli magát, akkor ezt a saját elvárásai miatt teszi-e, vagy a környezete miatt. (Hátrányos helyzetűnek számíthatja az magát, akinél ez a kettő egyszerre jelentkezik.) Ugyanakkor fontos abba is belegondolni, hogy a bűntudat mindig a felelősség relációjában keletkezik és jelenik meg, és itt is nagyon széles a választási lehetőség. A felelősség, hogy vigyáztam-e rá várandósság alatt, szépen született-e, jó körülmények közé érkezett-e, akarta-e az apukája hogy megszülessen, akartam-e én, hogy megszülessen, tudtam-e hozzá azonnal kötődni, el tudtam-e fogadni a megváltozott életfeltételeket satöbbi, satöbbi, satöbbi.... kimeríthetetlen a sor, mert mindenkinek más jelenik meg felelősségként, így más lesz a bűntudat tárgya. Engem soha nem érdekelt, hogy milyen márkájú cuccot húztam a gyerekre, de láttam olyat, akinek belső kényszere volt arra, hogy bizonyos árkategória alatt nem vásárolt a picijének, ez volt az ő személyesen kijelölt felelőssége és bűntudatot generált, ha nem tudta végrehajtani. Ugyanakkor szörnyen éreztem magamat, amikor a másfél éves kölykömmel már harmadszorra költöztem. ("Még egy tisztességes otthona sincsen...")

Az előzőeket olvasván nekem is úgy tűnik, mintha az anyaság egy jó nagy folyamatos szívás lenne. Ez mindaddig igaz is, amíg mindent meg akarunk tenni a gyerekünkért. A tökéletesség mindig izzadtságszagú, valamilyen szinten embertelen, így szembe kell néznünk a ténnyel, hogy akkor nyerünk minden szempontból, ha megmaradunk az optimumnál. Egyrészt így megspórolunk magunknak egy hegynyi bűntudatot, valószínűleg kisebb-nagyobb csemeténknek is emberibb példát mutatunk. Ha belegondoltok, mindenki jobban akarja "csinálni" az életét, mint a szülei, de mit és hogyan akar majd az, akinek "tökéletes" szülei voltak? Helyből kudarcra van ítélve. Innentől szép a történet, hogy kell a szülői tökéletlenség a gyerek optimális fejlődéséhez.